17
ápr
2011

Egy tarthatatlan nézet: a lélek „elalvása”

Sebestyén Jenő így foglalja össze e tan lényegét: „A lélekalvás teóriája az a tan, amely szerint a lélek a halál után igen mély, álom nélküli, időérzés nélküli, öntudatlan álomba süpped (talán az „alvás” szó jobb lenne itt) amelyből csak az utolsó ítéletkor ébred fel. Tehát a test feltámadásával egy időben. Ez alapon a halál és feltámadás között a lélek öntudat nélkül egzisztál, nem élvezi az üdvösséget, de nem is szenvedi a kárhozat kínjait. Mert nem hall, nem lát, és nem érez.

Már a reformáció idejében is voltak képviselői (pl. az anabaptisták, a nézet mai formáját pedig keresztyén mortalizmusnak nevezik). Kálvin első munkájában, a „Psychopannychia”-ban (1534, Orleans) pont ez ellen emelte fel a szavát, hiszen keményen elítéli a műben azokat, akik azt állítják, hogy a lélek a halál és az utolsó ítélet között alvó, öntudatlan állapotban lesz (bár figyelmeztet, ne akarjunk többet tudni a lélek halál utáni állapotáról, mint amennyit szabad): „Az pedig, hogy a halál és feltámadás között milyen a lelkek állapota, kíváncsian kutatni nem is szabad, de nem is hasznos. Sokan túlságosan sokat gyötrik magukat azon vitatkozva, hogy milyen állapotban vannak a lelkek, és hogy élvezik-e már a mennyei dicsőséget, vagy sem?… Botor és elhamarkodott dolog az előttünk ismeretlen titkokat mélyebben kutatni, mint ahogy Isten tudnunk engedi. A Szentírás nem megy ennél tovább, mint: Krisztus jelen van velünk és befogadja őket a paradicsomba, és hogy vigasztalást nyernek. Az elvetettek lelkei ellenben a megérdemelt gyötrelmeket szenvedik. Melyik doktor vagy tanító fedi hát fel azt, amit Isten elrejtett előlünk? A lelkek helyéről vitatkozni éppen ilyen bolondság és hiábavalóság, mivel tudjuk, hogy a léleknek nem olyan méretei vannak, mint a testnek… Elégedjünk meg azért azokkal a határokkal, melyek Isten akaratából előttünk vannak, vagyis azzal, hogy a kegyesek lelkei-harcuk fáradtságait befejezve-bemennek a boldog nyugalomba, ahol örömteli várakozásban várják a megígért dicsőség élvezését, és így minden függőben van számukra.” Sok igazság van abban, amit Kálvin mond, azonban túlságosan óvatoskodó. A lelkek állapotát nem tudálékosságból, önmagáért, céltalanul, „csak úgy” szeretnénk tudni, hanem azért mert a Szentírás szól róla, és mivel egzisztenciálisan mindenki érintett ebben a kérdésben. De haladjunk tovább!

A római katolikusok a purgatóriumról szóló tanításuk miatt nem tűrhették a lélek elalvásának tanát. Azonban érdekes, hogy éppen Luther Mártonnak tetszett az alvás gondolata, miután megállapította, hogy a Biblia is sokszor használja az alvás hasonlatát a halálra vonatkozólag.

Manapság ezt a téves elképzelést képviselik az adventisták, a Jehova tanúi és egyéb más kisebb csoportosulások.

A következő érveket hozzák fel az alvó lélek mellett:

1.) a Biblia gyakran említi úgy a halált, mint alvást; „Nem akarom továbbá atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felöl, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt.” (1 Tessz 4, 13-14)

2.) továbbá abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a lélek a testtől elválasztva képtelen egzisztálni. Ebből az okból kifolyólag először akkor eszmél fel újra, ha a testtel újra egyesül.

3.) valószínűtlennek tűnik, hogy az utolsó ítélet előtt az igazak lelkei mennyei örömben részesülnek, a gonoszoknak pedig szenvedéseket és gyötrelmeket kell kiállniuk a Hádészban. Ezt alátámasztandó szívesen idézik a zsidókhoz írt levél egy passzusát: “És miképpen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet.” (Zsid 9,27)

Az alvó lélek mellett felvonultatott érveket ugyanilyen sorrendben cáfoljuk meg:

a) Ha az „alvás” fogalmát a halál értelmében használjuk, így éppen hogy képszerű és eufemisztikus módon azt erősítjük meg, hogy a halottak még mindig élnek. W. E. Vine angol teológus így nyilatkozik erről: „az „alvás” szó metaforikus használata megfelelő, hiszen egy alvó és egy halott test ugyanúgy néz ki; mindkettőre jellemző rendszerint a béke és a nyugalom. A metafora célja éppen ezért annak hangsúlyozása, hogy amint az alvó nem szűnik meg létezni, ha teste alszik, úgy a halottak is folytatják létezésüket, jóllehet többé már nem abban a szférában, ahol a hátra maradt élők kommunikálni tudnának velük.”

Jézus tudósítása a gazdag ember és Lázár közvetlenül halált követő állapotáról egészen egyértelművé teszi, hogy lelkeik nem egy öntudat nélküli álomszerű állapotban vannak. (Lk 16,22-31) Tanulságos ebből a szempontból Pál apostol kijelentése a Filippiekhez írott levélben: “Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. De ha e testben való élet gyümölcsöző munkát jelent számomra, hogy melyiket válasszam, meg sem mondhatom. Mert ez a kettő szorongat: Kívánok elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb.” (Filippi 1,21-23)

b) Pálnak a 2. Korinthusi levélben leírt értekezése a halálról megvilágítja, hogy az ember szelleme/lelke a testétől elszakítva is abszolút képes egzisztálni, ráadásul egy olyan állapotban, mely után vágyódni lehet: „Azért mivelhogy mindenkor bízunk, és tudjuk, hogy e testben lakván, távol vagyunk az Úrtól. (Mert hitben járunk, nem látásban) Bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből, és elköltözni az Úrhoz. Azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, néki kedvesek legyünk.” (2 Kor 5,6-9) Pál szavaiból egyértelműen kiderül, hogy „elköltözni az Úrhoz”, azaz „az Úrral lenni” állapot azután következik be, miután kiköltözünk testünkből. Ezen kívül azt is mondja, hogy akár testben vagyunk, akár nem, igyekezzünk neki kedvesek lenni. Ha a „testből való kiköltözés” a lélek alvó állapotát jelentené, miért lenne olyan fontos Pálnak, hogy halála után is kedves legyen az Úrnak? Egy alvó minden bizonnyal nem tudna olyat „tenni”, mellyel az Úr nemtetszését váltaná ki. Ha Pál abból indulna ki, hogy halála után aludni fog, akkor az Úr tetszését csak halála előtt, életében igyekezne elnyerni. De mivel abból indul ki, hogy halála után tudatánál lesz, ezért azzal is számol, hogy utána is kedves lesz neki, hiszen ekkor is dicsérni és magasztalni fogja Őt.

c) Az utolsó érvvel kapcsolatosan, mely szerint az utolsó ítélet előtt valószínűtlen mind az igazak öröme, mind a gonoszok szenvedése, Louis Berkhof, református teológus megjegyzi, hogy az ítélet napja nem szükségképpen azért van, hogy minden egyes ember jutalmáról vagy büntetéséről szóló döntés megszülessen, hanem e nap Isten ítéletének szabad bejelentése, és Isten igazságosságának az emberek és angyalok jelenlétében megszülető kinyilatkoztatása. Jézus ezt mondja: „Az, aki benne hisz, nem kap ítéletet, aki nem hisz, már ítélet alatt van, mert nincs hite az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Ján 3,18, Csia Lajos-féle fordítás) A hívők számára is lesz egy ítélet, azonban ott szolgálatukért kapnak jutalmat, és nem az üdvözülésükről döntenek.

 

You may also like

Wayne Grudem: Krisztus jelenléte az úrvacsorában/ eltérő értelmezések
Totális halál vagy halhatatlanság? Barth kritikája…
Louis Berkhof a lélek halhatatlanságáról
Teológusok véleménye a status intermediusról, a halál és a feltámadás közötti állapotról

Leave a Reply