5
okt
2011

Inspirációtanok a teológiában

41oTr15vxTL(Az alábbi részlet Guy P. Duffield és Nathaniel M. van Cleave szerzőpáros pünkösdista rendszeres teológiájából származik. Az olvasó betekintést nyerhet a pünkösdi teológia írásértelmezésébe, illetve ehhez kapcsolódóan az inspirációtanokkal kapcsolatos vélekedésébe. Külön felhívnám az olvasó figyelmét arra az érdekes részletre, hogy bár pünkösdista teológiai értekezésről van szó, mégis a helyes inspiráció tan kifejtésénél a nagy ortodox kálvinista teológusra, Charles Hodge-ra találunk hivatkozást. Továbbá a teológiában jártas olvasónak feltűnhet, hogy a neo-ortodox Karl Barth-nak az egzisztencialista írásértelmezést tulajdonítja, míg Bultmann személyével a neo-ortodox értelmezést kapcsolja össze.)


Mit jelent valójában az inspiráció (=ihletettség) fogalma, amennyiben a Bibliára alkalmazzuk? Sajnos ezzel kapcsolatban nincs mindenki egy véleményen, ezért aztán különféle teóriák léteznek, különféle „inspiráció tanok”.

1.Az inspiráció liberális értelmezése

A liberális teológusok nézőpontját leginkább a következő kijelentés foglalja össze:”A Biblia tartalmazza Isten szavát.” Ez a megfogalmazás arra utal, hogy utólag az emberek legkülönfélébb szavai az Isten szavához, igéjéhez lettek keverve. A liberális pozíciót a következőképpen lehetne összefoglalni: a Biblia különböző helyein találkozhatunk olyan kijelentésekkel, melyeket Isten alkalomadtán jámbor emberek számára adott, de csak olyan értelemben, mint ahogy Isten ma is, bizonyos emberek értelmét meg tudja világosítani, hogy az isteni igazságokba betekintést nyerjenek. Ennélfogva a Biblia egyfajta vallásos notesz, amelyben történetek, legendák, családfák, vagy a szerelmes költészet darabjai vannak feljegyezve és osztályozva, majd újra és újra elrendezve, tekintet nélkül a kronologikus vagy irodalmi tökéletességre. A legveszélyesebb pontja ennek az álláspontnak az, hogy az ember a maga gyengeségével, véglegességével és tökéletlenségével magának vindikálja a hatalmat, hogy eldöntse, Isten mit és mikor mondott, vagy hogy hogyan jelentette ki magát. Ekképpen az ember hatalmat kap arra, hogy az isteni igazságról döntsön, ahelyett hogy annak maximálisan alávetné magát.

2. Az inspiráció neo-orthodox nézőpontja

Ezt az értelmezést a következőképpen lehetne összefoglalni: „A Biblia Isten szavává, igéjévé válik.” Ezzel kapcsolatban nézzünk meg két neo-orthodoxnak nevezhető értelmezést:

Karl_Barth82/a. Az egzisztenciális nézőpont

Ez az értelmezés alapvetően Karl Barth nevéhez kötődik. Eszerint az Írás hemzseg az emberi hibáktól, tökéletlenségektől (még az eredeti, autográf kéziratok is). Mégis, a Biblia Isten Igéjévé lesz/válik, amennyiben persze Isten úgy dönt, hogy eme tökéletlen csatornán keresztül az ő tökéletes szavát eljuttatja az emberhez. Mindez úgy valósul meg, hogy Isten a kijelentés folyamán az emberrel személyesen „találkozik.” Eme egzisztenciális tapasztalat keretein belül, (melyet Barth úgy jelöl, „Krisenbegegnung”, „krízis találkozás”) a Szentírás lapjain lévő „foltok” az ember számára egy csapásra konkréttá és jelentőségteljessé válnak. Ebben a pillanatban, a „jelentőségteljesség pillanatában”a Biblia a hívő számára Isten Igéjévé, szavává lesz.

2/b. A neo-orthodox nézőpont

Ez Bultmann és Niebuhr mítosztalanítással összefüggő értelmezése. Eszerint minden vallásos mítoszt ki kellene „selejtezni” a Bibliából ahhoz, hogy Isten Krisztusban manifesztálódott önfeláldozó szeretetének igazi jelentőségéhez hozzáférhessünk. Igazából meg kellene haladnunk minden történelmi beszámolót a maguk mítoszaival és hibáival együtt, és ezután a „történelem feletti” felé kellene fordulnunk. Olyan események, mint pl. a bűneset, a megfeszítés vagy a feltámadás nem szükségszerűen képezik egy verifikálható és tényszerű történelem tárgyát. Így a Biblia csak azután válhat kijelentéssé, ha az ember az Írás megfelelő (mítosztalanított) interpretációját az abszolút szeretettel ütközteti, ahogyan a „mítosz” Isten önfeláldozó szeretetét Krisztusban ábrázolja.

Adódik azonban egy kérdés: hogyan lehet az evangélium szerzőit egyrészt egy olyan területen,-a történelem területén- amelynek kijelentései ellenőrizhetők, kritizálni és rávilágítani a tévedéseikre, másrészt pedig ott, ahol nincs lehetőségünk semmiféle ellenőrzésre, pl. a tanításaikkal kapcsolatban, ugyanezen szerzőknek igazat adni?

E nézőpont képviselői vonakodnak elhinni egyszerűen, hogy Isten képes volt véghezvinni azt a csodát, hogy az inspiráción keresztül egy hibátlan Szentírást helyezett a kezünkbe, másrészt viszont minden további nélkül elhiszik azt, hogy Isten naponta még nagyobb csodákat visz végbe, t.i. az embert olyan helyzetbe helyezi és olyan képességet ad neki, hogy más emberek által lejegyzett hibás szóhalmazban képes megtalálni és felismerni Isten hibátlan és tökéletes igéjét.

Nehezen elképzelhető Isten miért ilyen bonyolult és értelmetlen utat választana igazságának terjesztéséhez.

Egyáltalán miért szavazna bizalmat egy keresztyén a Bibliának, miután elmagyarázták neki, hogy csak egy része „igaz”? Az ő tiszte és feladata lenne a válogatás, majd a megfelelő részek megtartása? Hogyan boldogulna az egyes bibliai szakaszok osztályozásával, illetve milyen szisztéma alapján határozná meg az egyes részekkel kapcsolatban, hogy azok „inspirált”, „részben inspirált”, vagy „nem inspirált” tartoznak-é? Milyen magasabb autoritás, elv tekintélyére hivatkozva tudná kijelenti, hogy ez, vagy az a rész nem felel meg Isten szavának? Az ilyen kísérletek – melyek tulajdonképpen arról próbálnak dönteni, hogy Isten mit, vagy mit nem gondol-, azt jelentik, hogy az Írás tekintélye fölé helyezzük magunkat és így az isteni üzenetet el is veszítjük.

Ahogy már az eddigiekből is kiderült, ezekben az értelmezésekben teljes káosz uralkodik az olyan fogalmakat illetően, mint a „kijelentés”, vagy a „megvilágosodás”.

A Biblia NEM CSAK AZUTÁN válik Isten szavává, miután azt az ember meghallotta és megértette. A Szentírásban Isten szól, függetlenül attól, hogy az ember odafigyel Isten szavára, vagy sem. A Biblia egyértelműen kijelenti önmagáról, hogy Isten szava, Igéje. Ennélfogva minden ettől eltérő álláspont a Bibliával teljesen szemben állónak tekinthető.

Manapság vannak olyanok, akik evangelikáloknak titulálják magukat, miközben azt tanítják, hogy az Írás számos történeti és tudományos hibát tartalmaz. Persze ugyanazzal a levegővétellel biztosítanak minket arról, hogy az Írás természetesen minden olyan dologban, mely az üdvösséget, illetve az üdvtervet érinti, abszolút hibátlan és mentes mindenféle tévedéstől.

Megint csak adódik a kérdés: hogyan lehet bizonyosságunk afelől, hogy a Szentírás szotérológiai (a megváltást érintő kérdésekben/ford.) szempontból teljesen korrekt, miközben a történelmi vagy a tudományos tényekkel kapcsolatosan téved? Amennyiben a Biblia nem mentes minden szempontból a tévedésektől, hibáktól, akkor végső soron üzenete sem rendelkezik végső tekintéllyel.

3. A konzervatív álláspont

Míg a liberális elképzelés szerint a Biblia csupán csak tartalmazza, magában foglalja Isten Igéjét, míg a neo-orthodoxok állítása szerint a Biblia csak a „jelentőségteljesség pillanatában”, egy exisztenciális találkozás folyamán válik Isten szavává, addig a konzervatív álláspont szerint a Biblia maga Isten Igéje. Azonban a konzervatív blokkon belül is különböző elképzelések vannak arról, hogy mégis, hogyan kell az inspirációt elképzelni:

3/a. A verbálinspiráció tana

A verbálinspiráció teóriája szerint minden szót, de még a központozást is maga Isten diktálta, valahogy úgy, ahogy egy vállalati vezető lediktál egy levelet a titkárnőjének. Ezt a folyamatot ezért gyakran „mechanikus inspirációnak”, vagy „verbális diktálásnak”, esetleg diktálás elméletnek is nevezik. Fundamentalisták gyakran azt állítják, hogy az inspirációnak ezt a típusát vallják, miközben csak egy nagyon csekély hányaduk van ténylegesen ezen az állásponton. Nagy hiányossága e tézisnek, hogy a szent iratok szerzőinek sajátságos, egyéni stílusát, mely nyilvánvalóan rányomta bélyegét az általuk írt szövegekre, teljesen figyelmen kívül hagyja.

(Az ihletés transz elmélete: ez az elmélet közel áll a mechanikus-elmélethez. Azt állítja, hogy íróinak látomásaik voltak, vagy transzba estek, és tulajdonképpen szóról szóra, betűről betűre, képről képre azt írták le, amit a Szellem által láttak. Természetesen ilyen módon is adatott némely szó, pl. Patmosz szigetén János esetében, de ez nem érvényes az egész Bibliára, ugyanis kizárja az ember tudatos részvételét.

3/b. A reálinspiráció tana

Ahhoz, hogy a verbálinspiráció tanából adódó veszélyeket elkerüljük, néhány konzervatív átvette azt az elképzelést, miszerint Isten az általa választott személyeknek csak ötleteket, gondolatokat sugalmazott, de azt már rájuk hagyta, hogy ezeket a gondolatokat a saját szavaikkal kifejezzék és lejegyzeteljék. Így azonban, bár a gondolatok inspiráltak, a szavak már nem. Ezzel kapcsolatban említik még a „dinamikus inspiráció”-t is. Ez az elképzelés ugyan megmagyarázza a biblia szövegeinek emberi oldalát, ezzel egy időben azonban gyengíti az istenit. A mechanikus teória a Biblia emberi oldalát isteníti, miközben a dinamikus ihletettség tana az isteni oldalt erodálja és teszi túlontúl emberivé. Nem beszélve arról, hogy mégis, hogyan lehetnénk biztosak abban, az írók a helyes szavakat választották ahhoz, hogy megfelelően közöljék azokat a gondolatokat, vagy ötleteket, amelyeket kaptak.

3/c. A verbál-plenárinspiráció tana (más szóval: teljes verbális ihletettség)

E nézőpont szerint minden Szentírásban lévő szó egyértelműen Isten által sugallmazott (2 Tim 3,16). A „verbál-verbális” kitétel a szavakra utal, a „plenár-plenáris” pedig azt jelenti komplett, ill. egész (szemben a „részben”-nel). Ezzel azt megállapítást teszi, hogy a szó inspirált, mégpedig mindegy egyes szó. Isten gondolatait a bibliai tudósítás szavai teljes mértékben kifejezik, ezért még a szavak kiválasztását, ill. a kiválasztás módját is ő irányította, ahogyan a személyiségbe beágyazódva és a szerző kulturális környezetén keresztül alkalmazásra kerültek. Ekképpen a Szentírás Isten szava, még ha a szavak emberektől származnak is

Charles Hodge

Charles Hodge

Charles Hodges szavai egyértelműen kifejezik, milyen természetfeletti folyamatról van szó:

„amikor inspirációról beszélünk, arra gondolunk, hogy az az isteni befolyás, ami a szent szerzőket írás közben mindig vezette, kiterjedt mind a gondolataik egy adott nyelven való megfogalmazására, mind a gondolataikra. Ennek következtében az eredeti autográf iratokban lévő nyelv a gondolatokat maximálisan kifejezi, és az Istent mindenféle hibától mentes egzaktsággal közölni, közvetíteni akarja, így tehát a gondolatok, csakúgy mint a szavak, önmagukban jelentik Isten kijelentését.”

Innen nézve az inspiráció az a folyamat, amelyen keresztül a Lélek irányítása alatt álló emberek (2 Péter 1,21) a Szentlélek által ihletett szövegeket előállították. (2 Tim 3,16) L. Gaussen az ihletésnek kiváló definícióját adja (Gaussen sorait előszeretettel idézik különféle dogmatikák): az inspiráció „az a megmagyarázhatatlan erő, melyet az isteni Lélek a Szentírás szerzőinek adott hajdan, hogy vezetni tudja őket még a felhasznált szavak kiválasztásában is, hogy megóvja őket minden hibától vagy mulasztástól.”

El kell ismernünk, hogy valójában egy titokzatos területre érkeztünk. Azt, hogy pontosan hogyan valósult meg egy effajta, hibáktól mentes ihletettség, azt a véges emberi értelem egyszerűen képtelen a maga teljességében megragadni. Mindenesetre nem tagadhatjuk, hogy ennek a folyamatnak van egy isteni oldala is, miközben egyértelmű az emberi aspektusa is, azaz: az Istent által irányított, felhasznált emberek.

Mind a két alkotóelemet el kell ismernünk, mégsem tudjuk a kettőt egymással teljesen összhangba hozni. Talán Krisztus testtélételével lehetne a leginkább érzékeltetni, ugyanis ahogy Krisztusnak volt mind egy isteni, mind egy emberi természete, ugyanúgy az Írásnak is van egy égi és egy földi aspektusa. Ahogy Krisztusban, úgy az Írásban is mind az emberi, mind az isteni oldal hibátlan és tökéletes. Minden ettől való eltérés hibás, legyen szó akár az ariánusokról, akik Krisztus isteni természetét akarják elsíbolni annak érdekében, hogy az emberi oldalát jobban megragadják, vagy legyen szó doketistákról, akik a valódi emberi természetet áldozzák fel azért, hogy megmagyarázzák az istenit. Ugyanígy van Írással is: nem lehet tagadni, hogy a benne foglalt szavak lényegüket tekintve egyrészt isteniek, másrészt emberiek.

A probléma ott kezdődik, amikor megpróbáljuk a megmagyarázhatatlan megmagyarázni és a kifürkészhetetlent feltárni. Az ihletettség, az inspiráció, mint eszköz és mint folyamat teljességgel Isten gondviselésének a titka. Azonban e folyamat eredménye a szavait tekintve, minden egyes részére kiterjedően egy hibátlan, tévedésektől mentes legfelsőbb autoritással rendelkező tudósítás.

A Biblia tehát Isten és az ember közös alkotása, oly módon, hogy Isten képes volt csatornaként használni az embert anélkül, hogy csökkent volna az ihletés tökéletessége; hogy az ember használta a tudatát, és közben leírta az isteni igazságokat. A Szentlélek úgy tudta használni az embereket, hogy képesek voltak leírni Isten Igéjét anélkül, hogy az sértené személyiségüket. A csoda az egészben az, hogy Isten képes volt mindenhatóságától fogva teljesen felhasználni az esendő ember képességeit és legyőzni a korlátait, hogy Önmaga tévedhetetlen kijelentését adja neki.


Forrás: Guy P. Duffield és Nathaniel M. van Cleave, Foundations of Pentecostal Theology, Creation House 2008

You may also like

A helyes inspirációtan tagadásának teológiai zsákutcái

Leave a Reply