24
jún
2012

Wayne Grudem: érvek és ellenérvek a csecsemőkeresztséggel kapcsolatban

bibledoctrineA római katolikus tanítás

A Római Katolikus Egyház tanítása szerint a keresztséget ki lehet szolgáltatni a csecsemőknek, hiszen a „kereszténnyé válás” aktusáról van szó benne. Az oka ennek, hogy a Katolikus Egyház hite szerint a keresztség mindenképpen szükséges a megváltáshoz, hiszen a keresztség maga az újjászületés okozója. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy az egyház osztja ki az üdvösséget, Isten megmentő kegyelmét, mintegy a keresztség csatornáján keresztül, és mint ilyet, minden ember számára ki kell szolgáltatni. Ludwig Ott magyarázza el “Fundamentals of Chatolic Dogma” című művében, hogy az ember a keresztség sacramentuma által „születik újjá” szellemi értelemben. Továbbá megjegyzi, hogy elengedhetetlen az üdvösséghez, és természetesen csak papok szolgáltathatják ki. Sőt, még ha a csecsemők nem is tudnak felmutatni üdvösségre vezérlő hitet a maguk részéről, a Római Katolikus Egyház tanítása szerint akkor is érvényes a keresztség, hiszen a csecsemők hiányzó hitét “az egyház hite helyettesíti.”

A római katolikus álláspont lényege, hogy a sákramentumok az ember hitétől függetlenül is „működnek”. Amennyiben ez tényleg így van, akkor érthető, hogyan képes a keresztség kegyelmet közvetíteni oly módon, hogy egy csecsemő még nem képes hinni. Ezt hívjuk úgy, hogy a sákramentum ex opere operato működik (“magából a szentségi cselekményből”), – tehát szentség munkája elvégzett cselekményben van, és hatékonysága független a személyes hit szubjektív attitűdjétől.

Amikor reagálunk a katolikus tanításra, nem szabad elfelejtenünk, hogy a reformáció központi kérdéséről van szó. Luther Márton nagy felismerése volt, hogy a megváltás alapja kizárólag a hit lehet, és nem hit plusz cselekedetek. Ha azonban a keresztség és más sákramentumokban való részesülés szükséges feltétele a megváltásnak, hiszen csak rajtuk keresztül részesedhetünk Isten megmentő kegyelmében, akkor a megváltás valójában hitünkön és cselekedeteinken alapszik. Ez azonban teljesen szembegy az Újszövetség központi üzenetével, mely szerint a megigazulás kizárólag hit által lehetséges:

Mert kegyelemből nyertetek üdvösséget, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből, hogy senki ne dicsekedjék” (Ef 2,8-9). Sőt, „Isten kegyelmi ajándéka az örök élet Krisztus Jézusban, a mi urunkban” (Róm 6,23).

A római katolikus álláspont hasonlít ahhoz, amellyel szemben Pál a galatáknál hadakozik, akik azt állították, hogy a körülmetélés a megváltás feltétele. Pál azt mondja, hogy aki a körülmetélkedést követelménnyé teszi, az “más evangéliumot hirdet” (Gal 1,6). Azt mondja, hogy „a törvény cselekedeteiben bízók átok alatt vannak” (Gal 3,10), illetve hogy akik „törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok a Krisztustól, és kiestetek a kegyelemből” (5,4). Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a megváltásnak semmiféle cselekedet nem lehet a feltétele, ebből következően a keresztség sem!

De akkor hogyan kell értenünk az 1 Pt 3,21-et, ahol Péter a következőt mondja: „Most pedig titeket is megment ennek képmása…a keresztség”? Nem támasztja alá a római katolikus álláspontot, mely szerint önmagában a keresztség közvetíti Isten szabadító kegyelmét? Nem, ugyanis Péter a folytatásban tisztázza, hogy pontosan mit is jelent: „nem a test szennyének a lemosása” (azaz nem külső, testi, fizikai aktus, amely eltávolítja a koszt – ez nem része annak, ami “megment”), „hanem jó lelkiismeret keresése Isten iránt” (tehát belső, spirituális, szellemi-lelki folyamat, Isten és az individuum között, melyet a keresztség „külső” ceremóniája kiábrázol és szimbolizál.) Talán a következőképpen lehetne Péter szavait parafrazeálni: „a keresztség most tehát megment, de nem a keresztség külső, fizikai ceremóniája, hanem annak belső, spirituális valósága, melyet a keresztség csak reprezentál.” Péter tehát a keresztség minden olyan felfogása ellen védekezik, mely a külsődleges, fizikai ceremóniát teszi meg az üdvösség erejének automatikus közvetítőjévé.

Összefoglalva az eddigieket: a római katolikus tanítás, amely szerint a keresztség szükséges a megváltáshoz, amely szerint maga a keresztség közvetíti a szabadító kegyelmet, és amely szerint – mindezekből következően – helyes kiszolgáltatni a csecsemőknek, az Újszövetség tanításának fényében nem meggyőző.

A csecsemőkeresztséget támogató protestáns érvek:

E nézet szerint a csecsemőket hívő szüleikre való tekintettel lehet megkeresztelni. Különösen a presbiteriánus és református egyházakban ez tekinthető általánosan elfogadott nézetnek. Úgy is emlegetik, mint a csecsemőkeresztség melletti „szövetségteológiai” érvet. Azért beszélhetünk szövetségről, mert az újszülöttekre úgy tekint (hívő szüleikre való tekintettel), mint akik Isten szövetségének tagjai;  Az angol “paedobaptism” szó a csecsemőkeresztséget jelenti (a “paedo” prefixum annyit jelent, “gyermek”, a “pais”, “gyermek” szóból képezve).

A következőkben tekintsük át csecsemőkeresztség mellett általában elhangzó protestáns érveket Louis Berkhof felsorolását követve, aki világosan kifejti és megvédi a paedopabtista pozíciót.

  • Az Ószövetségben is körülmetélték a gyermekeket: Valóban, az Ószövetségben Isten szövetséges népéhez való tartozás, illetve az ebbe való „belépés” jele a körülmetélkedés volt, a circumcisio. Ezt minden izraelita férfin végrehajtották, amikor elérte a nyolcnapos kort.
  • A keresztség a körülmetélkedés parallelje: Az Újszövetségben Isten szövetségi közösségébe való belépés külső jele a keresztség, azaz a keresztség a körülmetélkedés újszövetségi megfelelője. Ebből következik, hogy a hívő szülők gyermekeit megilleti. Aki ennek előnyét tagadja, az tulajdonképpen megfosztja a gyermekeket attól a privilégiumtól és előnytől, amely jogosan megilleti őket: attól a jeltől, mely szerint ők Isten gyülekezetének, „szövetségi közösségének” tagjai. A körülmetélkedés és a keresztség közötti párhuzamról beszél már a Kolossé levél is: „Benne vagytok körülmetélve is, kéz nélküli körülmetéléssel, levetve a bűn testét Krisztus körülmetélésében. Vele együtt vagytok eltemetve a keresztségben, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül” (Kol 2,11-12). Pál itt nyilvánvaló párhuzamot állít fel a körülmetélkedés és a keresztség között.
  • Háznép keresztség: a csecsemőkeresztség melletti következő érv az ún. “háznép keresztség” esetei, amelyekről az Apostolok cselekedetei, illetve az apostoli levelek tudósítanak; konkrétan ilyen Lydia háznépének (Apcsel 16,15),  a filippi börtönőr családjának (Apcsel 16, 33), illetve Szetphanász háznépének (1 Kor 1,16) megkeresztelése. E gyakorlatot alátámaszthatja az Apcsel 2,39-ben szereplő felszólítás, mely szerint „nektek szól az ígéret és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak ugyan, de akiket elhívott az Úr, a mi Istenünk.”

A következő ellenvetéseket lehet felhozni érvelésük ellen:

1.) Igaz, hogy a keresztség és a körülmetélkedés bizonyos értelemben megfeleltethetők egymással, de nem szabad elfelejtenünk, hogy abban, amit szimbolizálnak, több pontban különböznek is. Az Ószövetségben fizikai, külső jelentése volt Isten szövetségi népébe való belépésnek. Úgy lett zsidó valaki, hogy zsidó szülőktől született. Ennek megfelelően minden zsidó férfit körülmetéltek. A körülmetélés nem korlátozódott azokra, akik valódi, “belső szellemi” élettel rendelkeztek, hiszen mindenkire, Izrael népének minden tagjára vonatkozott:

„Ez az én szövetségem, amit veletek és utódaitokkal kötök, melyet meg kell tartanotok: metéljetek közül minden férfit közületek. Metéljétek körül férfitestetek bőrének elejét, és az lesz a jele a köztem és köztetek való szövetségnek. Nyolcnapos korában metéljetek körül minden fiúgyermeket közületek nemzedékről nemzedékre. Akár a házadnál született, akár pénzen vásárolták valamely idegentől, aki nem a ti ivadékod. Metéljétek körül a házadban születettet és a pénzeden vásároltat is” (Gen 17,10-13).

Tehát nem csak Izrael népének fizikai leszármazottait kellett körülmetélni, hanem a megvásárolt, pénzen megvett rabszolgákat is, akik közöttük éltek. A belső spirituális, szellemi élet jelenléte, vagy jelenlétének hiánya nem határozta meg, hogy kit kell körülmetélni és kit nem. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a körülmetélés Izrael népének minden férfi tagját érintette, míg a „valódi” körülmetélkedés benső és szellemi folyamat: „hanem az a zsidó, aki belsőképpen az, és szívének a Lélek által történő, nem betű szerinti körülmetélése az igazi körülmetélkedés.” (Róm 2,29) Sőt, Pál explicit módon kijelenti, hogy „nem mindnyájan izraeliták azok, akik Izraeltől valók” (Róm 9,6). Teljesen értelmetlen volna ez az állítás, ez a típusú „leszűkítés”, vagy a test szerint körülmetélteken belüli újabb kategória felállítása (t.i. aki szív szerint van körülmetélve), ha az Ószövetségben a külső, testi körülmetélkedés mindig a benső, szellemi élet jele lett volna.

2.) Az Újszövetség korában azonban egészen más a helyzet: az Újszövetség nem beszél arról, hogy Isten szövetséges népének tagjai a hívők, és azoknak a “hitetlen” gyermekei volnának, illetve rokonaik, szolgáik, azok, akik „közöttük élnek”. Az újszövetségi egyházban az egyetlen jelentős kérdés az, hogy kinek van üdvösségre vezető hite, és ki tartozik szellemi értelemben Krisztus testéhez, az igaz egyházhoz. Az egyetlen „szövetségi közösség” az egyház, a megváltottak közössége.

De hogyan válik valaki az egyház tagjává? Az egyházba való belépés önkéntes, szellemi/lelki és „belső” értelmű. Újjászületés és hit által lesz valaki az igaz egyház tagja, és nem fizikai értelemben vett beleszületés által. Nem egy externális, külső aktusról van szó, hanem egy benső, internális változásról, a szívben lévő hitről. Természetesen igaz, hogy a keresztség az egyházba való felvétel külső jele, de mindez csak azt jelenti, hogy azoknak szabad kiszolgáltatni, akik bizonyságot, tanúságot tettek arról, hogy az egyházhoz tartoznak, és kizárólag azon keresztül, hogy megvallották Krisztusba vetett hitüket.

Arra vonatkozóan, hogy mennyiben változott meg a szövetség közösségébe való tartozás módja az Ószövetséget (fizikai beleszületés Izrael népébe) és az Újszövetséget (szellemi/lelki beleszületés az egyházba) illetően, számos párhuzam található, ha megnézzük az Ó és az Újszövetség közötti eltéréseket: Az Ószövetségben materiális templom volt, ahol Izrael Istenét tisztelhette, az Újszövetségben viszont a hívőkből épül fel a szellemi-lelki templom (1 Pt 2,5) Az ószövetségi hívők fizikai értelemben mutattak be áldozatokat (állatot vagy terményt) az oltáron, míg az újtestamentumi hívők „lelki áldozatokkal áldoznak, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által” (1 Pt 2,2).

Ilyen és ehhez hasonló eltérésekben láthatjuk, hogy helyes Pálnak a különbségtele, amelyet az Ó és az Újszövetség között állít fel.  Az Ószövetség fizikai elemei és gyakorlatai (mind az áldozat bemutatásának módja, mind tárgya/ ford.) „csak árnyékai az eljövendőknek, de a valóság Krisztusé”; az Újszövetségben a valódi áldozat, a valóság és a lényeg a Krisztussal való kapcsolat (Kol 2,17). Ez is tükrözi azt a megváltozott a gyakorlatot, melyet az Ószövetségben a (fiú) gyermekek automatikus körülmetélése jelentett, hiszen a zsidó népből való származás és az ahhoz való fizikai tartozás jelentette egyszersmind a közösséghez tartozást – a hit azonban nem számított e közösséghez való csatlakozás feltételének. Az Újszövetségben tehát már nem helyénvaló a csecsemőket megkeresztelni, hiszen csak azok jogosultak rá, akik tanúságot tesznek hitükről, hiszen az egyháztagság a belső, spirituális valóságon alapszik, és nem fizikai, testi származástól függ.

3.) A háznép keresztség példái sajnos nem bizonyítják hitelt érdemlően sem az egyik, sem a másik álláspontot. Azonban ha közelebbről megvizsgáljuk a konkrét az eseteket, azt látjuk, hogy nem egy esetben feltételezhető a hit azok részéről, akiket megkeresztelnek. Pl. igaz, hogy a filippi börtönőr családja megkeresztelkedett (Apcsel 16,33), de úgy, hogy Pál és Szilász „hirdették Isten igéjét neki és mindazoknak, akik a házában voltak” (Apcsel 16,32). Ha mindazoknak hirdették Isten igéjét, akik a házban tartózkodtak, akkor feltételezhetően elég idősek voltak ahhoz, hogy megértsék és hogy higgyenek benne. Sőt, azok után, hogy a filippi börtönőr családja megkeresztelkedett, azt olvassuk, hogy „egész háza népével együtt hisz Istenben” (Apcsel 16,34). Itt tehát már nem csak „háznép keresztségről”, hanem Isten igéjének “háznép általi befogadásáról”, és “háznép általi hitről” is beszélhetünk. Mindez elég egyértelműen azt sugallja, hogy a börtönőr egész háznépe hitre jutott.

Azzal kapcsolatban, hogy Pál megkeresztelte Sztefanász házanépét (1 Kor 1,16), mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy mit mond Pál a Korinthusi levél végén: „tudjátok Sztefanász házanépéről, hogy ők Akhája első termése, és a szentek szolgálatára szánták önmagukat.” (1 Kor 1,16) Tehát ez esetben nem „csak” keresztségről van szó, hanem megtérésről, és ebből következően más hívők irányába végzett szolgálatról is. Ismételjük meg: a háznép keresztség feltételezi a háznép hitét.

A „háznép”keresztség példái között egy olyan eset van, ahol nem találunk hitre való utalást: az Apcsel 16,14-15, ahol azt olvassuk: „egy Lydia nevű istenfélő asszony, egy Thiatirából való bíborárus hallgatott bennünket. Ennek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mondott. Amikor háza népével együtt megkeresztelkedett.” Maga a szakasz nem tartalmaz arra vonatkozó információt, hogy tartozott-e Lydia háznépéhez csecsemő vagy sem. Bizonytalan és nem elég fajsúlyos érv a csecsemőkeresztség mellett, ezért önmagában nem meggyőző.

4.) A következő ellenvetés, amelyet a csecsemőkeresztséggel kapcsolatosan felhozhatunk, az lehet, ha egyszerűen feltesszük a kérdést: „Mit eredményez keresztség?” Vagy más szavakkal: „Konkrétan mi történik a keresztségben?Milyen haszonnal jár számunkra?”

A római katolikusoknak egyértelmű válaszuk van ezekre a kérdésekre: a keresztség  az újjászületés okozója. A baptisták is világos választ tudnak adni a kérdésre: a keresztség szimbolizálja a végbement belső változást, az újjászületést. Azonban a csecsemőkeresztség mellett érvelők egyik válasszal sem tudnak azonosulni. Egyrészt nem mondhatják, hogy a keresztség automatikusan újjászületést eredményez, másrészt meg – tekintetbe véve, hogy csecsemőkről van szó – azt sem mondhatják, hogy a keresztség a már megtörtént újjászületést jelképezi. Egyetlen alternatíva marad: azt mondják, hogy a keresztség a jövőben bekövetkező újjászületést ábrázolja ki, amikor a gyermek elég idős már ahhoz, hogy üdvösségre vezető hitre jusson. Azonban még ez sem tűnik helyes magyarázatnak, ugyanis nem biztos, hogy az újjászületés a gyermek esetében a jövőben megtörténik – számos csecsemőként megkeresztelt személy felnőve sohasem jut hitre. Úgy tűnik, hogy a padeopabtisták számára a legpontosabb magyarázat a következő: a keresztség a jövőben esetlegesen bekövetkező újjászületést szimbolizálja. Nem okoz újjászületést, és nem is a már aktuálisan végbement újjászületést szimbolizálja; azaz, csak a jövőben valamikor esetlegesen megtörténő újjászületést jelképezheti.

Azonban ez az a pont, ahol a keresztség padeopabtista értelmezése nyilvánvalóan eltér a keresztség újszövetségi felfogásától. Az Újszövetség sohasem tekint úgy a keresztségre, mint lehetséges, jövőbeni újjászületésre. Az Újtestamentum szerzői nem azt mondják, hogy „megtagadhatja-e a vizet valaki ezektől, hogy megkeresztelkedjenek, akik ugyanúgy meg fogják kapni – majd talán – a Szentlelket, mint mi? (Apcsel 10,47), sem azt, hogy „akik Krisztusba keresztelkedtetek meg – esetleg majd – Krisztust öltitek magatokra (Gal 3,27). Azt sem olvassuk, hogy „akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk – egy napon majd esetleg – belekereszteltetünk az ő halálába is? (Róm 6,3). Az Újszövetség egyszerűen nem így beszél a keresztségről. Az Újszövetségben a keresztség az újjászületésnek, a bűntől való megtisztulásnak és a keresztyén élet kezdetének a jele. Úgy tűnik, hogy ez a jel azok számára van fenntartva, akik bizonyságot tesznek arról, hogy amit jelképez, igaz az életükre nézve.

5.) Végül azok, akik a hívő keresztség mellett érvelnek, gyakran hívják fel a figyelmet a csecsemőkeresztség gyakorlati következményeire. Úgy érvelnek, hogy bizonyos egyházakban, mivel a csecsemőkeresztség gyakorlatát folytatják, eleve feltételezik az újjászületés megtörténtét a valamikor megkereszteltek részéről, és így nem érzik sürgetőnek, hogy Krisztusba vetett személyes hitre volna szükség. Évek múltán ez a tendencia oda vezethet, hogy egyre több olyan ember fog Isten szövetségének közösségébe tartozni, akik nem születtek újjá – emberek, akik valójában Krisztus egyházának nem valódi tagjai. Természetesen ettől még nem lesz a csecsemőkeresztséget gyakorló egyház hamis egyház, de kevésbé fogja megőrizni tisztaságát és valószínűleg gyakrabban kell megküzdenie liberális tendenciákkal vagy a hitetlenség már formáival az újjá nem született tagjai miatt.


Forrás: Wayne Grudem: Bible Doctrine, 27. fejezet, 379-386.o.

You may also like

Tanácsok teológia-hallgatóknak (Wayne Grudem riport)
Gyerekkeresztség? (I.rész) – Gondolatok Dr. Czövek Tamás “Keresztség” című könyvével kapcsolatban
Wayne Grudem: Krisztus jelenléte az úrvacsorában/ eltérő értelmezések
Strange Fire/ Idegen tűz: karizmatikus válasz John MacArthurnak (Adrien Warnock írása)

Leave a Reply