25
Júl
2012

A nyelveken szólás létező ajándék! (reakció blogszerzőnk azon cikkére, ahol is a nyelveken szólás ajándékának mai használatát próbálta cáfolni)

Wayne Grudem

Wayne Grudem

Mivel blogunkon megjelent egy írás a nyelveken szólás ellen (http://www.ujkalvinizmus.com/2012/07/23/meg-mindig-el-a-nyelveken-szolas/), ezért úgy éreztem, szükséges egy ellenvéleményt is minél-előbb megfogalmazni, annál is inkább, mivel a blog szellemi boltíve az orthodox protestantizmus és a karizmatikus kálvinizmus oszlopain nyugszik. Tehát nem egységesen utasítjuk el a nyelveken szólást, és természetesen nem is egységesen állunk mellette. Van, aki közöttünk nyíltan elutasítja, és akad olyan, aki kiáll és érvel mellette.

A jelen cikket egyfajta bevezetésnek szánom, a nyelveken szólás melletti érvek egyfajta kezdő nyitányának, amelyet újabb és újabb, részletesebb bejegyzések fognak követni. Így a jelen cikkben néhány alapvetést fogalmazunk csak meg, ill. az említett cikk némely pontjára reflektálunk. Teszem mindezt Wayne Grudem Rendszeres Teológiájában leírt érvelésére támaszkodva.

Sajnos teljesen elhibázott blogunk szesszacionista (aki úgy gondolja, hogy a csodás kegyelmi ajándékok megszűntek az utolsó apostol halálával, de legkésőbb a 2.sz. elején) szerzőjének kiindulási pontja, hiszen megállapítja, hogy egyetlen megbízható esetet látunk a nyelveken szólás gyakorlására, és ez az Apcsel 2 pünkösdi leírása, és kb. ehhez kell minden egyéb esetet viszonytani, ez az egyetlen fogas, amire minden későbbi megtapasztalást fel lehet fűzni. Ez nem igaz.

Először is: a nyelveken szólás „áhitat-ajándék” (Ezt még a szélsőségességéről ismert, neo-pünkösdi Hagin is -akinél sokszor kilóg a lóláb – rendbe teszi és tisztázza). Ennek értelmében a hangsúlyának is megfelelő helyen kell lenni. Pál apostol azt mondja a korinthusiaknak, hogy „Hálát adok az Istennek, hogy mindnyájatoknál jobban tudok nyelveken szólni” (1 Kor 14,18). Ezzel éppen a nyelveken szólást tanítja, és arról beszél, hogy milyen hasznunk származhat belőle. A nyelveken szólás tehát áhitat-ajándék elsősorban, amit személyes imaéletünkben használhatunk Isten dicséretére és imádására.

De menjünk vissza egy kicsit, és kezdjük azzal, hogy az újszövetségi egyházban a mennyei állapot egyfajta elővételezéseként, ahol is a nyelvek megegyezőek lesznek, megjelenik a nyelvek egysége, de csak bizonyos időkben és bizony csak részlegesen. Pünkösd, amely azon pontja volt a történelemnek, amikor az evangéliumot elkezdték hirdetni minden nemzetnek, megfelelő időpont volt arra, hogy a tanítványok összegyűjtve Jeruzsálemben „különféle nyelveken kezdjenek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak” (Apcsel 2,4). Az lett az eredménye, hogy a zsidó utazók, látogatók mindenféle nemzetből mindannyian hallották a saját nyelvükön ahogyan beszéltek a tanítványok „Isten fenséges dolgairól” (Apcsel 2,11). Különleges szimbóluma volt ez annak, hogy az evangélium üzenetének hirdetése folytatódott a világ összes nemzetének irányában, meghívást intézve minden embernek – akárhol is élnek -, hogy Krisztushoz térjenek és részesüljenek a megváltásban.

Sőt, az egyház istentiszteleti szolgálatával kapcsolatosan, a nyelveken szólás és annak magyarázata további előre mutató jele annak az ígéretnek, hogy egy nap majd a nyelvek különbsége, amely Bábelre vezethető vissza, megszűnik. Amennyiben ez az ajándék ma is működik az egyházban, függetlenül attól, hogy az imádkozás vagy imádás nyelve milyen, van magyarázó, tehát mindenki számára érthető. Természetesen ez a „két lépcsős” folyamat (nyelvek és magyarázás) töredékes, mint minden ajándék ebben a mostani korban (1 Kor 13,9), de már egyfajta tökéletesedés-javulás a bábeli helyzethez képest (ahol nem volt lehetőség arra, hogy az emberek megértsenek egy olyan üzenetet, amely nem az ő nyelvükön volt megfogalmazva).

A nyelveken való ima az Istennek szóló ima egyik formája, privát keretek között. Pál azt mondja: „Mert ha nyelveken szólva imádkozom, a lelkem ugyan imádkozik, de az értelmemet nem használom” (1 Kor 14,14). A megváltás történetének teljes kontextusában úgy tűnik erre a hiányra is úgy tekinthetünk, mint a bűneset eredményére, mely által ki voltunk szakítva az Istennel való közösségből. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az emberek csak úgy lehetnek Istennel kapcsolatban, ha nyelveken szólnak – Pál maga erősíti meg, hogy egyaránt imádkozik és énekel „nyelveken”, és a saját nyelvén is (a magyar szövegben: Lélek által=nyelveken, értelemmel=érthető nyelven) (1 Kor 14,15). Mindenesetre Pál ezen a helyen a nyelveken való ima további jelentőségét az Istennel való közvetlen kapcsolatban látja a szolgálaton és a hálaadáson belül. A nyelveken szólásnak ez az aspektusa nem „működött”-amennyire tudjuk- az újszövetségi korszak előtt.

Mit jelent hát a nyelveken való szólás? A következőképpen lehetne definiálni: a nyelveken szólás ima vagy dicsőítés olyan szavakkal, melyet maga a nyelveken szóló nem ért.

a.)  Istennek szóló imádság/magasztalás-dicsőítés szavai: ez a definíció azt sejteti, hogy a nyelveken szólás elsősorban direkt Isten irányába elhangzó beszéd. Mint ilyen, különbözik a prófétálás ajándékától, amely többségében megfelel Istennek az egyházban lévő emberek számára adott üzenetnek. Pál mondja: „Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istennek” (14,2), és ha nincs jelen magyarázó egyházi szolgálatban, akkor annak, aki megkapta a nyelveken szólás ajándékát, „hallgatnia kell a gyülekezetben” és „csak önmagához szóljon és az Istenhez” (1 Kor 14,28). Milyen jellegű ez a direkt Istennek címzett beszéd? Pál azt mondja, „ha nyelveken szólva imádkozom, a lelkem ugyan imádkozik, de az értelmemet nem használom” (1 Kor 14,14; vö. 14-17, ahol is Pál kategorizálja a nyelveken szólást imára és dicséret éneklésre). Ennek értelmében a nyelveken szólás közvetlenül Istennek szól, Ő a címzettje, ima vagy pedig Isten magasztalása, és annak a személynek a lelkéből-szelleméből fakad, aki beszél. Ez nem áll ellentétben az Apcsel 2-ben olvashatókkal, mert a tömeg azt mondja, „halljuk, amint nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól” (Apcsel 2,11), amely leírás egészen biztosan azt jelenti, hogy a tanítványok mindannyian Istent dicsőítették és hirdették hatalmas tetteit, és a sokadalom elkezdte ezt hallgatni, ami különböző nyelveken fogalmazódott meg. Nincs arra utalás, hogy a tanítványok a tömeghez beszéltek volna az Apcsel 2,14-ig, mígnem aztán Péter felállt, felemelte hangját és elkezdett beszélni a tömeghez, feltételezhetően görögül.

b.)  Maga a beszélő nem érti. Pál azt mondja, hogy „aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat” (1 Kor 14,2). Hasonlóképp, ha nyelveken szól magyarázat nélkül, akkor a beszéd értelme közölhetetlen: „Ha tehát nem ismerem a nyelvet, a beszélőnek idegen maradok, és a beszélő is idegen lesz nekem” (Apcsel 12,11). Sőt, az 1 Kor 14,13-19 egész argumentációja feltételezi, hogy a nyelveken szólás a gyülekezetben – amennyiben nincs magyarázó -, érthetetlen annak, aki hallgatja.

Azonban a pünkösdi nyelveken szólás ismert nyelveken történt, hiszen értették azok, akik hallgatták: „mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni” (Apcsel 2,6) Jegyezzük meg azonban még egyszer: ez a beszéd érthetetlen volt maguknak a beszélőknek, ezért is okozott megdöbbenést, hogy a galileaiak különböző nyelven szólaltak meg (7.vers). Úgy tűnik tehát, hogy a nyelveken szólás folyamatába belekeveredhet aktuális emberi nyelv is, néha még olyan nyelv is, amelyet megért azok közül valaki, aki hallgatja azt. Máskor viszont – és Pál szavai is azt feltételezik, hogy általában így történik – a beszéd egy olyan nyelven folyik, amelyet „nem ért meg senki” (1 Kor 14,2).

Némelyek úgy gondolják (ahogy a blogon megjelent, nyelveken szólást cáfolni próbáló cikk szerzője is), hogy a nyelveken szólásnak mindig meg kell egyeznie egy ismert nyelven való beszéddel, mondván pünkösdkor is ez történt. Azonban az a tény, hogy egyetlen alkalommal az Írásban a nyelveken szólás ismert emberi nyelven ment végbe, még nem teszi kötelezővé, hogy ennek mindig is ismert nyelven kelljen megtörténnie, főleg nem úgy, hogy más szentírási helyek – amelyek a nyelveken szólást részletesen taglalják – pontosan az ellenkezőjét sugallják (1 Kor 14) (erre tehát ne építsen érvelést a kedves szerző). Pál nem azt mondja, hogy a korinthusi gyülekezetbe tévedő idegenek meg fogják érteni a beszélőt, hanem pontosan az ellenkezőjét mondja: senki sem érti meg, és a kívülálló nem is fogja tudni, miről szól a beszélő (1 Kor 14,2; 16). Nem azért, mert a korinthusiak az eredeti nyelveken szólás értelmét halandzsára torzították (tehát itt nem egy negatív példát nyújt számunkra Pál), hanem egyszerűen leírja, bemutatja a nyelveken szólás mikéntjét, tulajdonságait. Tehát amit ezen a helyen közöl, az a nyelveken szólás általános jellemzője, t.i. az, hogy nem érti senki, főleg nem a kívülálló! Tulajdonképpen Pál explicite kimondja, hogy éppen a pünkösdi jelenség ellentéte történik az egyház szokásos szolgálatában. Ha „mindnyájan szólnak nyelveken”és „bemennek oda a Lélek munkájába még be nem avatottak vagy hitetlenek” az üzenetet nem megértvén „azt fogják-e mondani, hogy őrjöngtök” (1 Kor 14,23). Fontos az is, hogy Pál általános rendelkezései nyilvánvalóan valós, az egyházban lejátszódó megnyilvánulásokra és a nyelveken szólással kapcsolatos széles körű tapasztalataira alapulnak, míg az Apcsel 2 szimplán egy különleges eseményt örökített meg a megváltás történetének fordulópontján. (Az Apcsel 2 egy történelmi narratíva, míg az 1 Kor 14 doktrinális útmutatás)Továbbá nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy az 1 Kor 14 tulajdonképpen Pál általános instrukcióit tartalmazza az egyház számára, tehát logikus, hogy ez a passzus írja le számunkra a nyelveken szólás jelenségével kapcsolatos, az újszövetségi egyházra jellemző általános tapasztalatot. Pál instrukcióit ennek értelmében standardnak kell tekintetünk, melyek által Isten szándékozik szabályozni ezen ajándék megfelelő használatát.

Kérdés azonban, hogy akkor most ez a bizonyos „nyelv” ismert emberi nyelv, vagy sem? Néha lehet olyan emberi nyelv, melyet a beszélő nem tanult, de rendszerint úgy tűnik, hogy olyan nyelven való beszédet tartalmat az ajándék, melyet senki sem ért, legyen az akár emberi nyelv vagy sem.

c.)  Nem extatikus, hanem kontrollált: a New English Bible a nyelveken szólás kitételt „extatikus beszédnek” fordítja, ami azt sugallja, hogy a nyelveken szóló elveszíti tudatosságát, elveszíti az önkontrollt, és mintha saját akarata ellenére kezdene el beszélni. Sőt, a pünkösdi mozgalom extrém része egy rendetlen magatartást engedélyezett és propagált az istentiszteleti szolgálatban, amely némelyekben nyilván azt a benyomást keltette, hogy a nyelveken szólás valamiféle önkívületi, extatikus beszéd.

Azonban az Újszövetség nem ilyen képet fest le. Még pünkösdkor is, amikor a Szent Lélek elsöprő erővel jelenik meg, a tanítványok képesek voltak megállítani nyelveken szólásukat, hiszen Péter neki tudott kezdeni az összesereglett tömegnek szánt prédikációjának. Sokkal explicitebben mondja Pál:

Ha nyelveken szól is valaki, legfeljebb ketten vagy hárman szóljanak, mégpedig egymás után; egy valaki pedig magyarázza meg. Ha pedig nincs magyarázó, hallgasson a gyülekezetben, önmagához szóljon és az Istenhez” (Apcsel 14,27-28).

Pál megköveteli, hogy azok, akik nyelveken szólnak, egymás után szóljanak, és számukat 3-ra csökkenti, tehát limitálja tevékenységüket. Mindez egyértelműen jelzi, hogy aki nyelveken szól tudatában van annak ami körülötte zajlik, és képes kontrollálni tevékenységét, hiszen hallgat, amíg sorra nem kerül, amikor már más nem beszél. Amennyiben pedig nincs magyarázó, egyszerűen csöndben kell maradnia, és nem szabad beszélnie. Mindezek a momentumok sejtetik, hogy a nyelveken szóló az önkontroll igen magas fokát gyakorolja. Továbbá mindezek egyértelműen ellentmondanak annak a tézisnek, miszerint Pál olyan értelemben beszél nyelveken szólásról, mintha valamiféle eksztatikus beszéd lenne.

d.)  Nyelvek interpretáció nélkül: amennyiben a gyülekezetben nincs olyan személy, aki rendelkezne a magyarázás ajándékával, a szakasz egyértelmű utasítása szerint nyelveken szólását privát szférába kell szorítania. Az egyház nyilvános szolgálatban tehát nem fordulhat elő magyarázat nélküli nyelveken szólás.

Pál nyelveken való imáról és éneklésről beszél amikor azt mondja, „Imádkozom Lélek által, de imádkozom az értelemmel is, dicséretet éneklek Lélek által, de dicséretet éneklek az értelemmel is” (1 Kor 14,15). Ez további szentesítése az általunk megfogalmazott definíciónak, annak a tézisnek, hogy a “nyelvek” elsősorban direkt Isten irányában megfogalmazódó imát és dicsőítést jelentenek. Grudem szerint mindez legitimálja a nyelveken való éneklést, legyen az akár nyilvános vagy privát. Azonban az éneklésre is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a beszédre: amennyiben nincs magyarázó, csak privát módon lehet gyakorolni.

Azonban bármennyire is óv Pál újra és újra a nyilvános, magyarázó nélküli nyelveken szólástól az egyházban, annyira biztosan tanítja és szorgalmazza privát használatát. Azt mondja, „aki nyelveken szól, önmagát építi, aki pedig prófétál, a gyülekezetet építi” (1 Kor 14,4). Mi a konklúzió? Nem az (ahogy némelyek sajnos érvelnek), hogy elhatározzuk, többé nem használjuk ezt az ajándékot, sem nem az, hogy kijelentjük önhatalmúlag, hogy privát használata értéktelen. Sőt, Pál azt mondja, „Hogyan is van tehát ez a dolog? Imádkozom a Lélek által, de imádkozom az értelemmel is” (15.vers). Ill. azt mondja, „Hálát adok az Istennek, hogy mindnyájatoknál jobban tudok nyelveken szólni” (18.vers), és „Szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken” (5.vers), és „törekedjetek a prófétálásra, de a nyelveken szólást se akadályozzátok” (39.vers).

Amennyiben a korábbi megállapításunk korrekt a nyelveken szólással, mint Istenhez forduló imával és magasztalással kapcsolatban, biztosra vehetjük, hogy épülés fogja követni, akkor is, ha a beszélő értelme nem érti amit éppen mond, hiszen az ember szelleme-lelke közvetlenül Istennel kommunikál.

e.) Nyelveken szólás magyarázattal: az egyház épülésére. Pál azt mondja, „nagyobb az, aki prófétál, mint az, aki nyelveken szól, kivéve, ha meg is magyarázza, a gyülekezet is épüljön belőle” (1 Kor, 14,15). Amennyiben tehát a nyelvek üzenete magyarázásra kerül, akkor mindenki számára érthető. Ebben az esetben azt mondja Pál, hogy a nyelvek üzenete legalább olyan hasznos és értékes az egyházban, mint a prófécia. Muszáj azonban megjegyeznünk, hogy itt Pál nem azt mondja, hogy azonos a kettő funkciója, hanem azt, hogy egyaránt jelentősek (hiszen-más igehelyek is erről beszélnek – a prófécia Isten üzenetének kommunikálása az emberi lélek irányába, míg a nyelveken szólás esetében pont fordítva van). Még egyszer: Pál hangsúlyozza, hogy a kettő azonos, megegyező értékkel rendelkezik az egyház épülését tekintve. A nyelvek magyarázatának ajándékát tehát úgy határozhatjuk meg, mint a nyelveken szóló üzenetének átadását, beszéde jelentésének közvetítését a gyülekezet számára.

f.) Nem mindenki beszél nyelveken: Éppúgy, ahogy nem minden keresztyén apostol, nem mindenki próféta és tanító, és ahogy nem mindenki számára elérhető a gyógyítás ajándéka, úgy nem mindenki beszél nyelveken. Pál ezt egyértelműen sugallja, amikor kérdések sorozatát teszi fel, melyekre egyértelműen „nem” a válasz:

Mindnyájan apostolok? Mindnyájan próféták? Mindnyájan tanítók? Mindegyikben van csodatevő erő? Mindegyiknek van kegyelmi ajándéka a gyógyításra? Mindnyájan szólnak nyelveken? Mindnyájan meg tudják azt magyarázni?” (1 Kor 12,29-30)

Nem mondja ki ugyan konkrétan a választ, hogy “nem”, de nyilvánvaló, hiszen a szövegkörnyezetből egyértelműen következik. Némelyek azzal érvelnek, hogy Pál itt csak a nyelveken szólás nyilvános gyakorlatával kapcsolatban mondja, hogy nem mindenki számára adatott meg, míg privát használata minden keresztyén számára elérhető. Azonban ez az érvelés a kontextustól távol áll és nem is meggyőző. Pál nem tesz semmiféle megkülönböztetést, hogy „csak” az egyházban történő nyilvános nyelveken szólás van lekorlátozva, hanem azt mondja egyszerűen, hogy nem beszél mindenki nyelveken. Ha a privát használattal kapcsolatos téves érvelést követnénk, akkor muszáj lenne feltételezünk, hogy bár a többi kegyelmi ajándék sem adatott mindenki számára nyilvános használatra, azonban mindenki képes privátban alkalmazni ezeket: azaz mindenki gyógyít, mindenki apostol, mindenki próféta és így tovább. Nyilvánvalóan erről nem lehet szó!

g.) Létezik-e démoni utánzása a nyelveken szólásnak? Néha amiatt félnek keresztyének a nyelveken szólástól, mert attól tartanak, hogy esetleg beszédük Isten ellenes blaszfémiát is tartalmazhat, vagy esetleg valami olyasmit mondanak, amely mögött nem a Szent Lélek, hanem valamiféle démoni hatás van. Először is Pál ezzel a veszéllyel még csak nem is foglalkozik, pedig tudjuk, hogy Korinthus városában számos pogány templom és hozzájuk kötődő kultusz volt. Nem véletlenül mondja máshol azt Pál, „Sőt inkább azt, hogy amit a pogányok áldoznak, az ördögöknek áldozzák, nem Istennek” (1 Kor 10,20). Mindazonáltal mégis azt mondja az apostol, „szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken” (1 Kor 14,6). Pál nem ad instrukciókat arra vonatkozóan, hogy el kell kerülnünk valamiféle démoni utánzást, sőt fel sem merül, hogy lehetségesnek tartson ilyet az ajándék használatával kapcsolatban. Pál ösztönzésének teológiai alapja az, hogy a Szent Lélek hatékonyan működik a hívők életében. Pál azt mondja, „Ezért tudtotokra adom, hogy senki ne mondja: Jézus átkozott, aki Isten Lelke által szól; és senki nem mondhatja: Jézus Úr, csakis a Szent Lélek által” (1 Kor 12,3). Itt Pál bíztatja a Korinthusiakat, hogyha valóban a bennük lakozó és működő Szent Lélek által beszélnek, akkor nem fogják azt mondani, hogy „Jézus átkozott!”.Az 1 Kor 12,3 szándéka nyilvánvalóan egyfajta megnyugtatása a korinthusiaknak, akiket esetleg megvádoltak más keresztyének, akik tisztában voltak a korinthusi szentélyben történő démonikus tevékenységgel.

Esetleg hatással lehetett a nyelveken szólásukra, arra, ahogyan használták az ajándékot a démonikus háttérből adódható befolyás? Pál tulajdonképpen annak szabályát fekteti le, hogy aki hitelesen vallja meg a hitét, mely szerint „Jézus az Úr”, úgy teheti meg mindezt, hogy a Szent Lélek munkálkodik benne, aki pedig  a Szent Lélek ereje által szól, nem fog átkot szórni Jézusra. Tehát az eredeti kérdésben megfogalmazódó félelem úgy tűnik, nem kavarja fel Pál apostolt. Egyszerűen bátorítja, buzdítja a hívőket a nyelveken való imára, hiszen-amint mondja-, épülni fognak belőle.

A Márk 16,15-18

A Márk 16,15-18 szakaszával kapcsolatos ellenvetéseket illetően jegyezzük meg, hogy itt valóban arról van szó, hogy

azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: (…) új nyelveken szólnak.”

Eza prófécia teljesen összevág azzal, amit fejtegettünk, akár valóban új nyelvekről, akár a hallgatóság szempontjából ismeretlen nyelvekről, akár pedig a beszélő számára addig még nem ismert nyelvről légyen szó. Azt az érvet, hogy a Biblia ezen szakasza „nem feltétlen tekintéllyel bíró rész”, értelmezhetetlennek tartom, hiszen az itt felsorolt jelek sorra bekövetkeztek, szó szerint (többek között az Apostolok Cselekedetei által leírtakban). Azon lehet vitatkozni, hogy akkor most ezek a jelek csak bizonyos időre voltak korlátozva, vagy ma is ugyanúgy az egyház jellemzői, de arról nem, hogy ezt a részt elfogadjuk-e, vagy sem. Őszintén szólva elszomorító, amikor a Márk 16,15-18 tekintélyét azért vonják kétségbe, hogy a csodás ajándékokkal kapcsolatban megállapítsák, nem fontosak. Az tűnik logikusnak, hogy aki nem tartja ezt a szakaszt megbízhatónak, az ne is olvassa. Annak nincs értelme, hogy néha elővesszük, néha pedig negligáljuk, attól függően, hogy éppen mire hivatkozunk.

Az 1 Kor 13,8-13 értelmezése

És most nézzük meg ennek a szakasznak az értelmét, hiszen a szerző ezen rész alapján szeretné bizonyítani (megjegyzem iszonyatosan nyakatekert és végtelenül erőltetett módon), hogy a nyelveken szólás ajándéka már megszűnt.

Pál azt mondja:

A szeret soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: meg fog szűnni, legyen nyelveken való szólás: véget fog érni, legyen ismeret: el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, megszűnik, ami töredékes. Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.

Vajon azt mondja ez a perikópa, hogy a csodálatos ajándékok megszűntek? Ennek a szakasznak nyilvánvaló szándéka bemutatni, hogy a szeretet magasabb rendű ajándék, mint pl. a prófécia, mert ezek az ajándékok (prófétálás, ismeret, nyelvek nemei) el fognak egyszer tűnni, azonban a szeret megmarad. Látnunk kell azonban, hogy a 10. versben előkerülő „töredékes” jelző nem csak a prófétálásra, hanem a „nyelvekre” és az ismeretre is vonatkozik, és mindezek-ahogy a 8. versből kiderül-, el fognak töröltetni. A kulcsa a szakasz értelmezésének azonban a 10 versben szereplő „amikor” kifejezés: „Amikor pedig eljön a tökéletes, megszűnik, ami töredékes.”

Némelyek azt állítják ugye, hogy ezek az ajándékok megszűntek, mert úgy értelmezik ezt a szakaszt, mint ami nem az Úr visszajövetelére, paziájára, hanem korábbi időre vonatkozik, tehát egy olyan időre, amikor pl. már a Szentírás meg volt egy az egyben, vagy amikor az egyház elérte már a megkívánt érettségét. Csakhogy a 12. vers egyértelmű értelme ennek ellentmond, hiszen az Úr visszajövetelén kívül másra nehezen vonatkoztathatjuk. A „színről színre” való látás kifejezés számos alkalommal előkerül az Ószövetségben, és Isten személyes látására utal- nem teljesen és mindenre kiterjedően, ugyanis véges teremtmény ezt soha nem teheti meg, mindazonáltal személyesen és valóságosan. Így amikor azt mondja Pál, hogy „akkor pedig színről színre”, akkor ezt úgy érti, hogy „akkor pedig színről színre látjuk majd Istent”. Csakugyan ez lesz a mennyei lét legnagyobb áldása és kimondhatatlan öröme örökkön örökké (Jel 22,4: „látni fogják az ő arcát”). Mindez akkor fog bekövetkezni, arra az eseményre utal, amikor az Úr visszatér. Sőt, a 12. vers második része azt mondja, „most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.”Pál itt nem olyan lehetőségre gondol, amikor az ismeret végtelen lesz, hanem inkább arra, hogy amikor az Úr visszatér, mentesek leszünk végre a tévképzetektől és képesek leszünk megérteni a dolgokat, amelyeket a mostani időben csak részben vagyunk képesek (különösképpen Istennel és az ő munkáival kapcsolatosokat). Ismerete meg fogja közelíteni azt az ismeretet, mellyel Isten rendelkezik róla, hiszen nem tartalmaz majd téves információkat, tapasztalatokat, és nem lesz limitált az észlelése, úgy, mint a jelen korban. De egy ilyen ismeret, tudás csakis akkor lesz elérhető, amikor az Úr visszatér.

Ez lesz az az idő, amelyre a 10. vers utal, amikor azt mondja „amikor pedig eljön a tökéletes, megszűnik ami töredékes.” Amikor tehát Krisztus visszatér, a tökéletlen, vagy részleges módja az Istenről való ismeret megszerzésének elmúlik, mert az ismeret jellege, amellyel rendelkezni fogunk minden dolgok végső helyreállításakor elavulttá teszik a tökéletlen, részleges ajándékokat. Mindez magában foglalja azt is, hogy Krisztus visszatéréséig ezen ajándékok létezése folytatódni fog, és használatosak lesznek az egyházban, végig az egyház időszakában, beleértve a mát is, pontosan Krisztus visszatéréséig. Úgy tűnik továbbá, hogy ez az értelmezés feleltethető meg leginkább azzal, amit e passzus ki akar fejezni. Pál hangsúlyozni próbálja a szeretet nagyságát, majd megállapítja, hogy „a szeretet soha el nem múlik” (1 Kor 13,8).Hogy ezt igazolja, úgy érvel, hogy folytatódni fog akkor is, miután visszatért az Úr, nem úgy, mint a lelki ajándékok. Ezt bizonyítandó úgy érvel: a szeretet Istennek az univerzum számára elkészített tervében olyan fundamentális alkotóelem, hogy a mostani időből a Krisztus parúziájának idejébe való átmenet után is folytatódni fog az örökkévalóságig.

Végül még egy, az újszövetségi időben a lelki ajándékok céljáról szóló páli kijelentés támasztja alá az értelmezésünket: Pál a kegyelmi ajándékok birtoklását (gr. charismata) Krisztus visszajövetelének várásához kapcsolja: „Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok” (1 Kor 1,7). Ezek a szavak azt sugallják, hogy a kegyelmi ajándékokra Pál úgy tekint, mint amelyek egyfajta időleges gondoskodás gyanánt adattak a hívőknek, amíg Krisztus vissza nem tér a földre. Így ezek a versek szorosan kapcsolódnak az 1 Kor 13,8-13 gondolatához, ahol is a prófétálás és az ismeret (és kétségtelenül a nyelveken szólás is ide értendő ) hasonlóképpen hasznosak Krisztus visszatéréséig, de utána már szükségtelenné válnak. Az 1 Kor 13,10 tehát Krisztus visszatérésére céloz, és azt mondja, hogy Krisztus visszatérésig a kegyelmi ajándékok megmaradnak a hívők körében. Tehát egyértelmű bibliai kijelentésünk van arról, -ahogy Pál is reméli-, hogy ezek az ajándékok az egyház egész ideje alatt folytatódni fognak és az egyház hasznára válnak, míg vissza nem tér az Úr.

 

You may also like

Szabó Imre: Kívánjátok a lelki ajándékokat II.
Szabó Imre: Kívánjátok a lelki ajándékokat I.
Sam Storms: a szesszacionizmus vége
Tanácsok teológia-hallgatóknak (Wayne Grudem riport)

Leave a Reply