22
aug
2012

A kisdedek megkereszteléséről – más nézőpontból

Minekutána több szeretett testvérem is kifejtette e hasábokon a gyermekkeresztség elleni véleményét, szükségesnek és fontosnak tartom, hogy elhangozzék e tárgyban néhány olyan bekezdés is, mely e gyakorlatot nem tartja teljesen elvetendőnek. Nem elsősorban azért teszem ezt, hogy a csecsemőkeresztség tárgyában amúgy is jelentősen megosztott protestáns keresztyénségbe újabb gondolati éket verjek, s nem is azért, hogy az egyébként e tárgykörben véleményem szerint is hibás római katolikus teológiát (a keresztség ex opere operato hatását az eredendő bűn eltörlésére) sokak után magam is megbíráljam. Elsősorban azért írom le e sorokat, mert korábban néhány évig magam is elleneztem a csecsemőkeresztség gyakorlatát, s szeretném néhány gondolattal megvilágítani, hogy mik voltak azok az érvek, gondolatok és felismerések, melyek akkori álláspontom jelentős revideálására késztettek.

Mindezek előtt azonban szükségesnek tartom, hogy néhány olyan alapelvet lefektessek, melyen gondolataim és érveim nyugszanak. Aki ezekkel nem ért egyet, az nem szükséges, hogy tovább olvassa e sorokat, mert ez esetben olyan fundamentális gondolkodásbeli különbségek vannak közöttünk, melyek az alkotó vitát véleményem szerint lehetetlenné teszik. Természetesen nem gondolom magam teljesen pártatlannak vagy függetlennek, hiszen sok hatás ért engem is, melyek gondolkodásomra mind rányomják bélyegüket. Épp azért szeretném ezen alapelveket tisztázni, hogy világossá váljék, milyen alapokra épülnek azok a gondolatok, melyeket a mindenható Isten kegyelméből most alkalmam van papírra (bájtokba) vetni.

Az első ilyen alapelv, hogy Isten örökkévaló és mindenható, abszolút szuverén Úr, mennynek és földnek teremtője és bölcs gondviselője. Nem tudok tehát azonosulni sem panteista, sem poli- vagy henoteista gondolatokkal, ahogy a manapság oly divatos vallási szinkretizmus egyetlen formájával sem. A második ilyen alapelv, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek formájában jelentette és jelenti ki most is magát, tehát teljes Szentháromságként, s mégis egy, örökkévaló és igaz Istenként. A harmadik – témánk szempontjából talán legfontosabb – alapelv, hogy a Szentírás a maga 66 könyvével Isten örök és tévedhetetlen Igéje, melyet Ő maga nyilatkoztatott ki hitből hitbe. Vagyis a szerzőségről szóló találgatásoktól, a fellelt papiruszok és pergamenek számától, egy-, két- és többforrás-elméletektől függetlenül hiszem, hogy a Szentírás Isten akaratából lett olyan, amilyen, tehát minden szava a hit számára szóló örök, isteni akarat megnyilvánulása. Nincs benne hitbeli tévedés, egységes és tökéletes logikai egészet alkot és önmagát magyarázza (a Scriptura Sacra sui ipsius interpres elve alapján). Ez természetesen nem zárja ki, hogy adott szerzőinek hitbeli kérdéseket nem érintő tévedései benne lehetnek. (A szerző itt téved. A Szentírás nem csak hitbeli kérdésekben tévedhetetlen, hanem földrajzi, történelmi, biológiai stb. kérdésekben szintén. Az egy dolog, hogy a Biblia nyelvezete nem tudományos szakszöveg, azonban mindenképpen igaz és valós tényeket jegyez le minden esetben. Tehát a Szentírók száz százalékig megbízhatóak, az emberi komponens, amikor írtak, a tartalomra nem terjed ki, csak a stílusra, kivéve, amikor külön kijelentik, hogy nem isteni parancs, hanem egyéni vélemény következik. Mellesleg, ha valamiben tévednének, az azt is magában foglalná, hogy esetleg a legközpontibb hitbeli kérdésekben is tévednek, mert mi zárná ki? És akkor az egész hit összeomlana. – az egyik szerkesztő) De a hit zsinórmértékéül Isten egyedül a Szentírást adta nekünk.

Körülmetélés és keresztség kapcsolata

Ezeken az alapokon építkezve vizsgáljuk meg először, hogy egyáltalán mi a keresztség. Ezzel kapcsolatban legfontosabbként az a kérdés vetődik fel, hogy a keresztség valóban a körülmetélés helyébe lépett-e, vagy attól teljesen függetlenül szerezte azt Krisztus, és ha a körülmetélés helyébe lépett, akkor miben folytatója a körülmetélésnek és miben hozott gyökeresen újat ahhoz képest.

A reformátori (elsősorban a református) teológia a körülmetélés és a keresztség kapcsolatát a Kol 2,11-13 versekre alapozza, ahol Pál apostol ellentétbe állítja a keresztséget a körülmetéléssel, de úgy, hogy e mondatokból világosan kitűnjék egyfajta felváltó szerepe a keresztségnek. Az apostol úgy írja itt le a keresztség és a körülmetélés viszonyát, hogy abból valóban arra lehet következtetni, hogy a keresztség a körülmetélés helyébe lépett, azt felváltotta és egyben be is töltötte annak eredeti célját (ezt elsősorban a Kol 2,13 vers taglalja). Olyasféle viszonyt jelenít itt meg Pál, ami a törvény kapcsán is felvetődik az Újszövetségben: hogy tudniillik míg a Törvény az Ótestamentum embere számára még csak halvány árnyképét adta Isten örökkévaló akaratának, és ennek teljes világossága már az Újszövetségben, közelebbről magában Jézus Krisztusban ragyogott fel, addig a keresztség is a maga teljességében ragyogtatja fel Isten bűnbocsátó kegyelmét a körülmetéléssel szemben, mely annak szintúgy csupán árnyképe volt. Ha tehát a keresztséget a körülmetéléssel hozzuk párhuzamba, nyilvánvaló különbségeik ellenére is azt kell mondjuk, hogy nem járunk teljesen tévúton.

Márpedig ha ez így van, akkor először a körülmetélés jelentőségét kell körüljárnunk, hogy amint Isten kijelentése is az üdvtörténet folyamán vált egyre világosabbá, úgy mi is történetiségében lássuk meg a keresztség mint sákramentum valódi jelentőségét.

A körülmetélés

A körülmetélést Isten az Ábrahámmal kötött szövetség jeleként szerezte (1Móz 17,10-11) közvetlenül azután, hogy Abrámot Ábrahámnak nevezte el. E szövetségnek ekkor két látható jele volt: az egyik a név megváltoztatása (mely az ókori névmágia idejében azt jelentette és minden pogány népnek is azt üzente, hogy Isten e szövetségben a domináns, a hatalmát érvényesíteni képes fél), a másik pedig a körülmetélés parancsa.

Érdemes itt egy cseppet elidőznünk megtekintvén, hogy e körülmetélésnek mik voltak a legjellemzőbb vonásai. Az első, hogy mi volt a körülmetélés célja. A Szentírás itt kettős célt említ: az egyik, hogy az ember így tartja meg Istennel kötött szövetségét (ez a körülmetélés emberi oldala), a másik pedig hogy a körülmetélés egyben e szövetségnek külső jele is (és ezt már inkább a körülmetélés isteni oldalának tekinthetjük, amennyiben e szövetséget Ő maga szerzette és a jelét is ő rendelte el). A körülmetélésnek pedig időbeli és egy térbeli dimenziót is meghatároz Isten: az időbeli dimenzió a szövetségfolytonosságának ígérete, vagyis az, hogy e szövetség nemzedékről nemzedékre megmarad (1Móz 17,12-13) ezért a körülmetélés is nemzedékről nemzedékre megismétlendő, a térbeli dimenzió pedig az, hogy nemcsak a test szerinti leszármazottakra értendő, hanem a szolgákra, az áron megvett emberekre ugyanúgy. Ha tehát a körülmetélés e dimenzióit kicsit távolabbról szemléljük, azt látjuk, hogy bár egy testi – tehát alapvetően a leszármazásra épülő – szövetség jele volt, hatása és a körülmetélésre vonatkozó parancs kiterjedt a nem feltétlenül Ábrahám leszármazottaiból állókra is, amennyiben azok a „nép” tagjai voltak.

Ennek megfelelően a körülmetélés már a kezdetektől fogva sem csupán a test szerinti Izráelt érintette, hanem annál egy némileg „tágabb” kört, ahol nem csupán a test szerinti leszármazás számított, hanem a néphez való tartozás. A körülmetélés „a népet” (az „am kados”-t) különítette el a többi néptől. Ezen kívül maga „a nép” is meglehetősen vegyes összetételű volt abból a szempontból, hogy voltak benne Istenhez és a szövetséghez hű emberek, és Istenhez hűtlenek egyaránt. Sőt Ruth könyve arra is példát ad nekünk, hogy az Isten parancsaihoz való hűség adott esetben szintén „a nép” tagjai közé emelt embereket.

Látjuk tehát, hogy e szövetség emberi oldala meglehetősen vegyes volt. Isten parancsait semmibe vevő emberek ugyanúgy tartoztak bele, mint Istennek átadott életűek, s ugyanígy nem zsidók is éppúgy tagjai lehettek e szövetség emberi oldalának, mint Ábrahám leszármazottai. Magát a szövetséget tehát nyilvánvalóan nem az emberi oldal hűsége vagy származás szerinti összetétele tartotta össze, hanem egyedül a mindenható Isten nemzedékről nemzedékre átívelő hűsége, hosszú tűrése és kegyelme. Amikor tehát Pál apostol a Rómabeliekhez írott levél 2. és 3. részében a körülmetélés hasznáról és a szív szerinti körülmetélkedésről ír, vagy amikor szintén a Rómaiaknak írt levél 9. fejezetében leszögezi, hogy „nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak”, akkor nem csupán az Új Szövetség csodálatos ígéretéről beszél, hanem a maga teljességében ragyogtatja fel Istennek azt a kegyelmét, melyet Isten már a körülmetélés elrendelésétől fogva (tehát már az Ábrahámmal kötött szövetségben) kinyilvánított: hogy tudniillik nem attól körülmetélt valaki, hogy elvégzik rajta az előbőr lemetszését, hanem attól, hogy Isten vele kapcsolatban is hűséges marad ígéreteihez, ő pedig Istenhez.

Azt tehát kijelenthetjük, hogy a körülmetélés alapvetően nem annak emberi oldala miatt lényeges aktus, hanem azért, mert kiábrázolja azt a reménységet, melyet Isten népe táplál Isten iránt, hogy tudniillik Isten nemzedékről nemzedékre hűséges marad ehhez a szövetséghez. Még nagyobbra tekerve objektívünk látószögét azt mondhatjuk, hogy a körülmetélés az Isten örök hűségébe vetett reménység testi kiábrázolása. Gyönyörűen szól erről Mózes ötödik könyve (5Móz 30,6), mikor a szív szerinti körülmetélést ebben az ígéretben kifejezetten Isten munkájaként mutatja be (mégpedig az utódok szívén is), a hit általi megigazulás ígéretének egyik első megjelenéseként. Isten népe tehát elvégezte a testi körülmetélést – ezzel teljesítette a szövetségből rá háruló egyik kötelességét – és reménységet táplált az iránt, hogy Isten pedig elvégzi a szív körülmetélését, rajtuk és utódaikon is, mert kegyelmes és irgalmas Isten ő, aki nemzedékről nemzedékre megtartja szövetségét.

Hasonlóságok és különbségek

De hogy viszonyul mindehhez a keresztség? Miben hasonlít hozzá és miben különbözik tőle? E kérdés pontos megválaszolása sarkalatos pontja a csecsemőkeresztségnek. A csecsemőkeresztséget támogatók többnyire a körülmetélés és a keresztség közötti azonosságokat hangsúlyozzák e kérdésben, a csecsemőkeresztséget ellenzők pedig a különbségekre teszik a hangsúlyt. Különösen fontos tehát körüljárni e kérdést a tőlünk telhető legnagyobb őszinteséggel. Mi az, amiben a keresztség sákramentuma a körülmetélés helyébe lépett, és mi az, amiben gyökeresen újat hozott?

Abban talán ma is kellően széles körű az egyetértés, hogy a legszembetűnőbb azonosság a körülmetélés és a keresztség között az, hogy mindkettő Isten szövetségének valamiféle testi kiábrázolása (a körülmetélés az Ábrahámmal kötött szövetségé, a keresztség pedig a Jézus Krisztusban Isten újszövetségi népével kötött szövetségé). Ennek az állításnak két fontos konzekvenciája van: az első, hogy ez alapján nem fedi a valóságot az az állítás, miszerint a körülmetélés és a keresztség teljesen más volna, hogy az égvilágon semmi közük nem volna egymáshoz. Mert a számos különbség mellett nem lehet eltagadni ezt a fundamentális egyezést (és a Kol 2,11 értelmezése is inkább a keresztség “felváltó”, illetve “betöltő” jellegét támasztja alá). A másik konzekvencia pedig az, hogy ha a különbségeket szeretnénk is górcső alá venni, e különbségek gyökerét is elsősorban az Ábrahámmal kötött szövetség és az „új szövetség” közötti különbségekben kell keresnünk. Ezt teszik igen sokan a csecsemőkeresztség ellenzői közül is, bár fontos megjegyezni, hogy többen közülük a Kol 2,11 értelmezése kapcsán felvetik, hogy Pál itt a keresztséget nem a zsidó – test szerinti – körülmetéléssel hozza párhuzamba, hanem a „Krisztus szerinti körülmetéléssel”, mely szóösszetételről azonban hajlamosak elfeledni, hogy így sehol máshol nem szerepel a Szentírásban, tehát hermeneutikai oldalról közelítve inkább tűnik egy ellentét kihangsúlyozására leírt szónoki fordulatnak Pál részéről, mint valamiféle valós létezőnek (talán leginkább a már általam is citált 5Móz 30,6 versben szereplő szív körülmetélésével kapcsolható össze). Ez a szónoki fordulat egyszerre hozza párhuzamba a Krisztus szerinti körülmetélést a keresztséggel, és utal mindennek a test szerinti körülmetéléssel való ellentétére, mely az én értelmezésemben – és a hagyományos református értelmezésben is – egyfajta felváltó, a körülmetélés célját betöltő jelleggel ruházza fel a keresztséget.

A másik igen fontos állítás, melyet elsősorban a csecsemőkeresztséget ellenzők szoktak felvetni, miszerint a körülmetélés és a keresztség közötti második fontos azonosság az, hogy mindkettő a hit igazságának pecsétje. Ezt azonban a körülmetélésről és az Ábrahámmal kötött szövetség jellemzőiről pár hasábbal fentebb írottak fényében a körülmetélés tekintetében nem tudom elfogadni. A körülmetélés nem feltétlenül hordozta a hit igazságának pecsétjét minden embernél úgy, ahogy Ábrahám esetében (különösen annak fényében, hogy kiterjedt az áron vett szolgákra és egyéb, zsidónak nagy jóindulattal sem nevezhető emberekre is, valamint annak fényében, hogy a körülmetéltek között is döbbenetesen sokan bizonyultak Isten akaratához hűtlennek), így sokkal inkább az Isten hűségébe vetett reménység pecsétjének bizonyult.

Mindez azonban nem sokkal visz minket előrébb, hiszen azt keresztyénként egyöntetűen valljuk, hogy az új szövetség emberi oldala más módon áll össze mint az ábrahámi szövetség, közöttük pedig a legfontosabb különbség az (és ez a csecsemőkeresztség melletti és elleni érveknek is az egyik legsarkalatosabb pontja), hogy míg amannak mindenki tagja lehetett aki a néphez tartozott (volt tehát benne egy fajta vegyes jelleg), addig Isten újtestamentumi népe már egy Lélek által összegyűjtött nép, tehát csakis azok tartozhatnak hozzá, akik a Lélek által, Isten akaratából összegyűjtetnek. Ebből persze legott levonhatnánk azt a következtetést, hogy akkor a keresztséget mint a szövetség jelét is csak annak szolgáltathatjuk ki, aki hitét megvallja, vagyis egy huszáros vágással ki is húztuk a szőnyeget a csecsemőkeresztség lába alól. Megvallom, magam is sokáig ezen az állásponton voltam. Néhány éve azonban a 103. zsoltár részletes és mély tanulmányozása értette meg velem, hogy ez a gondolatmenet végletesen emberi gondolatmenet, s ebből kifolyólag két fontos dologgal nem számol: az egyik az ember gyarlósága, a másik pedig Isten hatalmas szeretete és hűsége.

A gyarlóságról és a gondviselésről

Az emberi gyarlóság ugyanis a keresztség kiszolgáltatásakor két úton is jelentkezik: az első gyarlóságunk, hogy Isten munkáját nem tudjuk földi perspektívánkból megítélni, következésképp nem lehet tökéletes bizonyosságunk senkinek a szövetséghez tartozása felől sem. Egyedül és kizárólag Isten a szívek és vesék vizsgálója, így valójában egyedül Ő tudja, hogy az Ő újszövetségi népéhez kik tartoznak és kik nem. E tény negligálása kiváló terepet biztosít az ördögnek ahhoz, hogy egyszeri vallási élmények, tiszavirág-életű fellángolások, pillanatnyi érzelem-megnyilvánulások esetén is elhitesse sokakkal, hogy valódi újjászületés történt. A vallástétel ugyanis – bármennyire is szeretnénk azt hinni – nem feltétlenül az újjászületés jele. Lehet egy egyszerű kósza gondolat, múló érzelemhullám következménye is, ahogy azt számos olyan felekezet esetében látjuk, ahol az igehirdetés után a „megtértek” előrehívása és nyilvános megkeresztelése szerepel a liturgiában. Ugyanúgy sokan – ha nyilván nem is annyian – elbuknak később az így „megtértek” közül is, mint a csecsemőkorban megkereszteltek közül, ráadásul az ő esetükben az elbukás következménye gyakran csalódás, kiégés, néha kifejezett istentagadás és keresztyén-ellenesség lesz. Holott semmi más nem történt, mint hogy egy gyülekezet figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy egyedül Isten tudja, kik tartoznak az Ő népéhez. Az embernek csakis saját üdvössége felől lehet valódi bizonyossága.

És az emberi gyarlósághoz tartozik a képmutatás is, ami szintén megakadályozza azt, hogy a szívek és vesék egyedüli vizsgálóján kívül bárkinek is biztos ismerete legyen Isten újszövetségi népéről. Az 1990-es évek elején több ezren keresztelkedtek meg felnőttként puszta képmutatásból, csupán azért, hogy a reménybeli „keresztény kurzusban” karrierjüket építgessék. Természetesen nem állítom, hogy az egyháznak meg kellett volna tőlük tagadni a keresztség sákramentumát. Azt azonban sajnos ez a tény is alátámasztja, hogy bármennyire is “jól jönne”, nem lehet senkinek a hite felől csalhatatlan bizonyosságunk. Ez persze nem lehet indoka annak, hogy bárkit is kirekesszen az egyház a keresztség sákramentumából, hiszen ha csalhatatlan külső bizonyossághoz kötnénk a keresztséget, egyetlen embert sem keresztelhetnénk meg.

Ám ha ez így van, akkor a keresztség sem a szövetségbe való tartozás csalhatatlan és biztos jele, hanem sokkal inkább azé a jó reménységé, hogy a megkeresztelt valóban Isten szövetségéhez tartozik. E tekintetben tehát kifejezetten párhuzamosság van a körülmetélkedés és a keresztség között: mindkettő elsősorban reménységet pecsétel meg, mégpedig azt a reménységet, hogy Isten a megkereszteltet az Ő szövetségében tudja. Erről bizonyosságunk nem lehet, csak jó reménységgel lehetünk felőle, de azzal igenis lehetünk bizonyos esetekben.

És hogy milyen esetekben, az már Istennek ahhoz a hűségéhez és szeretetéhez kapcsolódik, amiről szintén kevéssé vesz tudomást a keresztséget csak hitvallás esetén kiszolgáltathatónak tartó érvrendszert használók többsége. Mert Isten nemcsak azokban munkálkodik, akik újjászülettek. Sőt, ha komolyan vesszük Isten abszolút szuverenitását, akkor azt kell látnunk, hogy az újjászületést is egyedül Ő munkálja ki bennünk. Nem ül karba tett kézzel, várva hogy az ember önmagától újjászülessen és azután Isten elkezdhessen munkálkodni benne a Szentlélek által, hanem sokkal inkább cselekvőként működik az újjászületésben és a megtérésben, sőt még az előtt is, örökkévaló akarata szerint. Ha komolyan vesszük Isten abszolút szuverenitását, akkor azt kell kimondjuk, hogy minden egyes ember élete teljes egészében, a fogantatástól az örök üdvösségig vagy kárhozatig Isten kezében van. Ő választja ki az ő újszövetségi népét is, mégpedig megint csak „örökkévaló módon”, azaz időtől nem korlátozva, hanem annak Uraként. Olyan magasság ez, amire ha felnézünk, sokszor bele is szédülünk: mert azt mutatja meg, hogy még a legistentelenebb ember is tartozhat Isten népéhez, még a legmegátalkodottabb bűnös is eljuthat az újjászületés csodájához, ha Isten ezt kegyelméből úgy látja jónak. Ugyanúgy lehet egy többszörös gyilkosból is Krisztus megváltottja (sok példát sorolhatnék, ami ez irányban jó reménységgel tölt el), mint ahogy egy látszólag szent életű ember is elveszhet. Nem rajtunk múlik ugyanis. Nem a mi hitvallásunkon, nem a mi cselekedeteinken, nem a mi tanainkon, hanem egyedül Isten kegyelmén. Ez az Evangélium legnagyobb örömhíre: vegyük hát komolyan. Mégpedig életre szólóan komolyan. Mert ha azt hisszük, rajtunk múlik, bizonyosan elbukunk.

Fontos jel lehet Isten újszövetségi népéhez való tartozásról a vallástétel, ez kétségtelen. De miért nem tekintjük ugyanilyen fontos jelnek, ha egy gyermeket Isten hitvalló szülőknek ajándékozott, mégpedig azzal a kinyilvánított paranccsal, hogy az Ő nevének imádatára neveljék? Gondolhatjuk persze, hogy a hitvalló szülők léte csupán „véletlen”, de tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, csakis Isten bölcs gondviselése van. Márpedig Isten – ezt maga mondja – nem egyes emberek üdvösségét munkálja ki, hanem nemzedékről nemzedékre árasztja ki kegyelmét az Ő népére. Ha pedig ezt komolyan vesszük – és itt ismét leszögezem, amit fentebb már megállapítottam, hogy a keresztség álláspontom szerint elsősorban jó reménységet fejez ki, nem pedig bizonyosságot – akkor hitvalló szülők gyermekétől megtagadni a keresztséget nem más, mint lekicsinylése Isten gondviselő munkájának és nemzedékeken, generációkon átívelő irgalmának. Bizalmatlanság Isten ígéreteivel szemben. És ez esetben a kisgyermek megkeresztelése épphogy a gyermeki bizalom látható kinyilvánítása Isten végtelen kegyelmével és szeretetével, nem utolsó sorban pedig kinyilvánított ígéreteivel szemben.

Összegezve

Amit mindezidáig felvázoltam, az álláspontom szerint kellő alap ahhoz, hogy hitvalló szülők gyermekeinek csecsemőként való megkeresztelését ne tekintsük Isten akaratával ellentétesnek. Ugyanakkor nem szeretném, ha e sorokból bárki azt a következtetést vonná le, hogy minden csecsemő megkeresztelhető, hovatovább hogy a csecsemők keresztsége – a római állásponthoz hasonlóan – bírna valamiféle bűnt eltörlő jelleggel, ezért általánosságban szükséges is volna. Ilyet nem állítottam, és nem is szeretnék állítani. Arról próbáltam csupán elmélkedni, hogy hitvalló keresztyén szülők gyermekeinek csecsemőkorban történő megkeresztelése nem Isten akarata ellen való, hanem épp a Felé kinyilvánított bizalom jele, mert az a tény, hogy hitvalló szülőknek ajándékozta Isten a gyermeket, feljogosít minket arra a reménységre, amire egy vallástétel is feljogosít: hogy tudniillik a megkeresztelt személy felett Isten reményeink szerint kegyelmet gyakorol, s ez (előbb vagy utóbb, hiszen mint tudjuk Isten nincs időhöz kötve) nyilvánvalóvá is fog válni, még ha teljes és csalhatatlan bizonyosságunk nem is lehet felőle.

Nem gondolom, hogy azt a római katolikus gyakorlatot kellene folytatnunk vagy másolnunk, melyet szeretett testvéreim e blog hasábjain részletesen is kiveséztek és megcáfoltak. De Isten végtelen kegyelmében bízva hiszem, hogy az Ő gondviselő munkája abban is megnyilvánul, hogy egy gyermeket kiknek ajándékoz, és a gyermek szüleit hogyan használja fel a gyermek útjának az örök üdvösség felé terelésében. Vagyis a csecsemőkeresztséget hitvalló szülők esetében – vagy olyan speciális helyzetben, amiből józan keresztyén ésszel arra lehet következtetni, hogy a gyermek Isten gondviselésének védő karjai alatt, az üdvösség felé fogja folytatni útját – nem tartom Isten akaratával ellentétesnek, sokkal inkább az Isten végtelen kegyelmébe vetett bizalom megnyilvánulásának. De ha nem vagyunk bizonyosak benne, nem érzem kötelességnek sem. A keresztség igen fontos, a két sákramentum egyike, ezért én jó szívvel a hívő lelkészre bíznám: ha Isten előtti felelőssége tudatában jó szívvel meg tudja keresztelni a csecsemőt, tegye. Ha nem, hát ne tegyük neki kötelezővé, mert akkor valóban az történik, amitől Krisztus Urunk is óvott minket: gyöngyöket szórunk disznók elé.

 

You may also like

Gyerekkeresztség? (I.rész) – Gondolatok Dr. Czövek Tamás “Keresztség” című könyvével kapcsolatban
Karl Barth a gyermekkeresztségről
Wayne Grudem: érvek és ellenérvek a csecsemőkeresztséggel kapcsolatban

Leave a Reply