25
aug
2012

Izrael és az Egyház kapcsolata (a kálvini integrációs modell követése)

Az evangelikál protestantizmuson belül jelentős eltérések vannak Izrael és az egyház közötti viszony kérdését illetően. Kérdéses, hogy melyik elképzelést kell(ene) vallanunk.  Sokak számára nehéz eldönteni, hogyan viszonyuljanak teológiai szempontból Izraelhez (nem mint politikai nemzet) és a zsidó etnikumhoz, ezért talán hasznos volna megvizsgálnunk a lehetséges nézeteket, elképzeléseket.

Elöljáróban hadd említsem meg, hogy ezen írás szerzője számára a legbiblikusabbnak  a kálvini-reformátori nézet tűnik, így amellett érvelünk majd – kisebb kiegészítésekkel.

A klasszikus diszpenzacionalizmus tézise (Chafer és Ryrie)

Chafer

Lewis Sperry Chafer

Az egyik, manapság talán legdivatosabb nézetet a diszpenzacionalista modell. A legnagyobb diszpenzacionalista szisztematikus teológiát Lewis Sperry Chafer írta (a fundamentalista-szesszacionista Dallas Theological Seminary alapítója -DTS). Monumentális nyolckötetes művében (Systematic Theology) számos, az egyház és Izrael között meglévő különbséget nevez meg. Pl. felhívja a figyelmet Izrael “ószövetségi hite” és az egyház “újszövetségi hite” közötti különbségre.

A diszpenzacionalizmusnak számos egyéb karakterisztikuma van, de talán az egyház és Izrael közötti különbségtétel a legfontosabb, hiszen ez egyházfelfogásukra, illetve eszkatológiájukra sajátosan rányomja a bélyeget. A klasszikus diszpenzacionalisták szerint Istennek külön terve van az egyház, és külön Izrael népe számára, azaz; két terv, két embercsoport részére, akik viszont egyaránt részesülnek a megváltásban. Isten szándéka és terve szerint Izraelre földi áldások várnak, melyek a jövő egy adott pontján/szakaszában a földön valósággá lesznek. Másrészt Isten terve és szándéka az egyház számára a mennyei áldás – ez az ígéret azonban a mennyei szférában fog beteljesedni. Istennek e két egymástól elkülönülő csoporttal kapcsolatos megmentő terve a millennium (Jel 20,1-6: az 1000 esztendő) ideje alatt élesen kirajzolódik majd, amikor is elkövetkezik Izrael földi uralkodása, amikor a nemzet részesül az Ószövetség próféciáinak és ígéreteinek beteljesülésében. Ezzel egy időben az egyház Krisztus első eljövetelekor elvétetik titokzatos módon a földről (ekkor csak a hívők találkoznak majd Krisztussal az elragadtatásban, a föld feletti régiókban). Ezt ez eseményt hívjuk „elragadtatásnak” (rapture).

Mindezeken túl e nézet meghatározó tétele, hogy az egyház pünkösdig nem létezett (azaz csak pünkösdkor született meg, ld. Apcsel 2), továbbá, hogy elutasítják azt a hagyományosnak nevezhető, szövetségteológiai alapokon nyugvó elképzelést, hogy az ószövetségi hívők együtt alkotják az egyházat az újszövetségi hívőkkel.

Charles Ryrie, Chafer utódja a Dallas Theologycal Seminary-n,  Chaferhez hasonlóan diszpenzációs premillenista, tehát következetesen megkülönbözteti az egyházat Izraeltől. A következő érveket hozza fel a megkülönböztetés alátámasztására:

  1. Jézus azt mondja, hogy „felépítem az egyházamat” (Mt 16,18), és nem azt mondja, hogy már valami meglévőhöz épít hozzá. Arról beszél, hogy valami olyasmit kezd el, ami addig még nem létezett.
  2. Az egyháznak Krisztus feltámadásáig nem lett volna feje; tehát Ryrie véleménye szerint nem is jöhetett volna létre, csak a feltámadást követően (Ef 1,20).
  3. Az egyház a lelki-kegyelmi ajándékok nélkül nem működhetett volna, márpedig Krisztus mennybemeneteléig nem beszélhetünk kegyelmi ajándékokról (Ef 4,7-12).
  4. Az „egy test” titokzatos jellege ismeretlen volt az ószövetségi időkben (Ef 3,5-6). Ryrie szerint a konkordanciák egyértelműen tanúsítják, hogy Krisztus testének gondolata, vagy az „egy test” fogalma, mely a megváltottak közösségét foglalja magában, sehol sem fordul elő az Ószövetségben. Első ízben Pál beszédében találkozunk vele az 1 Kor 12,12-25-ben.

Ryire szerint az egyház egyértelműen pünkösd napján alakult meg, és az ószövetségi időkben nem létezett

Érdekes érvek, később visszatérünk rájuk!

A progresszív diszpenzacionalisták

Habár Chafer álláspontja nagy hatással volt különféle diszpenzacionalista körökre, és talán a legpopulárisabb elképzelés a diszpenzacionalisták között, számosan akadnak olyanok, aki az említett pontok közül egyet-egyet nem fogadnak el, vagy máshogy, némileg módosított formában magyarázzák (pl. Robert Saucy, Craig Blaising vagy Darell Bock). E különbségek miatt inkább „progressízv diszpenzacionalistáknak” nevezik magukat. Ők az egyházra nem úgy tekintenek, mintha az egyfajta zárójelben lévő tétel volna Isten tervében, hanem inkább úgy, mint ami az első lépést jelenti Isten országának elkövetkezendő felállításában. Ekképpen Istennek egyetlen terve van országának megalapítására, melyben mind Izraelnek, mind az egyháznak része van. Sőt, a progresszív diszpenzacionalisták az örökkévalóságban betöltött szerepük vonatkozásában sem tesznek különbséget Izrael és az egyház között, hiszen mindkettő Isten egyetlen népéhez fog tartozni. Sőt, a klasszikus premillenista nézetnek megfelelően vallják, hogy az egyház uralkodni fog Krisztussal megdicsőült testi formában a Földön végig a millenniumi időszak alatt.

A diszpenzacionalisták és a többi evangelikál elképzelése közötti különbség

A progresszív diszpenzacionalisták és a többi evangelikál között mégis fennáll egy felfogásbeli különbség; ugyanis az előbbiek azt mondják, hogy az Ószövetség Izraelre vonatkozó próféciái a millennium ideje alatt az etnikai zsidóságra vonatkozóan fognak megvalósulni, úgy, hogy megtérnek majd Krisztushoz, és egyfajta „modell-nemzetként” Izrael földjén élve például szolgálnak minden nép számára. Ezért nem mondják azt, hogy az egyház az „új Izrael”, és azt sem, hogy az Izraelre vonatkozó próféciák az egyházban teljesültek volna be.

A klasszikus református tanítás egyik elképzelést sem osztja teljesen – sem a diszpenzacionalista, sem az enyhébb, progresszív diszpenzacionalista nézetet. Mind a protestáns, mind a katolikus teológusok egyetértenek abban (a diszpenzacionalizmuson kívül), hogy az egyház magában foglalja mind az ószövetségi, mind az újszövetségi hívőket. A két szövetség között tehát kontinuitás áll fenn, egy egyházról beszélünk, Krisztus egyetlen testéről.

A reformátusok tehát – Kálvint és a többi reformátort követve -, a szövetésgteológia talaján állva alapvetően ezen nézetet képviselik (Jegyezzük meg, hogy a reformátorok elképzelése sem volt teljesen koherens, ugyanis míg pl. Zwingli és Bullinger, vagy Ursinus Zakariás és Olevianus Gáspár (a Heidelbergi Káté szerzői), vagy a későbbi dogmatikusok mint Charles Hodge és B.B.Warfield a szövetségteológia klasszikus képviselői voltak, addig Kálvin teológia rendszerének alapja nem a szövetség, hanem a kiválasztás volt – bár a szövetségről, illetve a két, Ó és Újszövetség összetartozásáról, hasonlóságáról viszonylag sokat ír).

A szövetségteológia szerint a két szövetség között kontinuitás van

A szövetségteológia szerint – röviden összefoglalva – az Ó és Újszövetség között kontinuitás, folyamatosság van. Isten örök szövetségben kíván élni népével. Ennek a szövetségnek a külső formái ugyan a történelem adott szakaszain különbözőek lehetnek, de a lényege mindig ugyanaz; Istennek egy szövetsége, egy népe, egy egyháza van (ezért tudták a körülmetélkedést oly könnyen megfeleltetni a csecsemőkeresztséggel). Ennek megfelelően írja Bullinger a 2. Helvét Hitvallásban:

…az Egyház másképpen alakult a törvény előtt a pátriárkáknál, másképpen Mózes alatt a törvény szerint, s megint másképpen Krisztus által az evangélium szerint.” 

Hasonlóképpen a Heidelbergi Káté 54. kérdésre adott felelete ugyanezt a felfogást tükrözi:

Hiszem, hogy Isten Fia, a világ kezdetétől fogva annak végéig, az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hit egyezségében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, az oltalmazza és megőrzi…

Mit mond e két szöveg , és milyen következtetéseket vonhatunk le belőlük?

  1. Az ó és újszövetségben egy és azonos egyházról beszélünk, amely egy szövetségben áll fenn.
  2. Az egy szövetség különböző korokban, különböző szövetségi intézményekben jelent meg (Ábrahám szövetség, Mózes szövetség, Krisztus szövetség).
  3. Az egyház népe, mint EGY nép, mind a két szövetségben (óban és újban) Krisztushoz, a FŐhöz kapcsolódik.
  4. Bár mindkét szövetség Krisztushoz kapcsolódik, míg azonban az Ószövetségben még csak ígéretként, előre tekintve, addig az Újszövetség azonban már beteljesedve.
  5. Az egyház Krisztus váltságmunkája gyümölcseként megszabadult a törvény igájától és a ceremoniális törvényektől, teljes szabadságban élhet, megtartva a szövetség és a törvény lényegét, vagy másképpen, a „törvény igazságát”: „Szeresd Istent és szeresd felebarátodat!”
  6. A törvény és a ceremóniák megléte a kegyelmi szövetségben már másodlagos (Énok és József is törvény nélkül éltek tisztaságban és szentségben, a szövetség tehát már az ő esetükben is a szívbe volt írva, nem kőtáblákra)

Mindez számunkra, reformátusok számára egyértelmű, és e pontokat a hitvallásaink alapján vallanunk is kell. Mégis vannak e koncepción belül is kisebb-nagyobb, árnyalatnyi eltérések.

Hiszen e pontok egy olyan teológiai felfogást képviselnek (Tatai István írja a következőket Egyház és Izrael című doktori dolgozatában), melynek megvan a maga ekkleziológiai aspektusa (azaz, hogy mit ért egyház alatt, ki nevezhető keresztyénnek) kihat a zsidómisszióval kapcsolatos elképzeléseinkre is (kell, nem kell…), továbbá meghatározza eszkatológiai látásmódunkat is (mi lesz a jövőben, lesz a zsidó népnek a jövőben külön/különös szerepe).

Árnyalatnyi eltérések a szövetségteológián belül (Bullinger és Kálvin integrációs modellje)

BullingerBullinger szerint mindezekből az következik, hogy mivel már Ábrahám a körülmetélkedés előtt hit által igazult meg, és láthatta Jézust, ezért Ábrahám óta minden hívő keresztyénnek nevezhető, és ezért a két szövetség népei egy ökumenikus népet képeznek.

Azt hiszem ez egy picit túlzó megállapítás, legalábbis ami a mondat első felét illeti. Azonban teológiailag mégis helyes, hiszen amennyiben egy népről van szó, annyiban a hívőség is leírható egy fogalommal („keresztyén”). Látnunk kell, hogy Krisztus áll a középpontban, csak az ószövetségi hívők előre tekintettek rá, míg az újszövetségiek vissza.

Bullinger eszkatológiai látásmódjával is egyetérthetünk, mivel hisz „Izrael” helyreállításában, de ez alatt nem a zsidó nép nemzeti kereteinek restaurálását érti, hanem az Egyház zsidókból és pogányokból álló egységének helyreállítását. Bullinger tehát Izraelnek az Egyházba való betéréséről beszél! Emellett hangsúlyozza Bullinger, hogy az Egyház a teljességre jutott Izrael, Izrael pedig a teljességre jutott Egyház, amely zsidókból és pogányokból áll.

Mindezekkel ugyancsak teljes mértékben egyetérthetünk.

et054jbd209Kálvin rendszere ugyan árnyaltabb, de hasonlít Bullingerére.  Természetesen ő is a szövetségteológia mellett köteleződött el, hiszen hangsúlyozza a két szövetség egységét és folyamatosságát. A Bibliát Isten egy népének folyamatos történeteként látja. Az atyák ugyanazon örökségnek voltak részesei, és ugyanannak a közbenjárónak a kegyelme folytán remélték az üdvösséget. Az Ószövetségben is ott van Kálvin szerint Krisztus, csak másképpen. A két szövetség tehát lényegében azonos, csak adminisztrációjukban (a református teológia később az “eltérő adminisztráció” fogalmát használta) térnek el egymástól.

Izraellel és az egyházzal kapcsolatban azt mondja, amit Bullinger is hangsúlyozott, hogy az „egész Izrael” kitétel a pogányokból és a zsidók maradékából álló egyházat jelöli. Azonban Kálvin hangsúlyozza az elszakadt zsidók üdvtörténeti előnyét, elsőbbségét is! Római levél kommentárjában ezt írja:

„…Izrael nevet Isten egész népére kiterjesztem ebben az értelemben: miután a pogányok bementek, ugyanakkor a zsidók is visszatérnek az elpártolásból a hitbeli engedelmességre, és így fog beteljesedni az üdvössége Isten egész Izraelének, amelynek mind a kétféle népből kell összegyűlnie, úgy azonban, hogy az első helyet a zsidók foglalják el mint elsőszülöttek az Isten családjában.”

Említsük meg, hogy Kálvin ebben a kérdésben nem képvisel teljesen koherens véleményt, ugyanis más írásában már kételkedik abban, hogy Izrael nagy része a végső időben megtér majd, máshol pedig indulatosan elvitatja Izrael újrafelvételét, helyreállítását.

Mindenesetre Kálvin és Bullinger is alapvetően integratív véleményt képviselnek, amelynek fő tétele a zsidó népnek az egyházba való eszkatológiai besorolása, integrációja. Azaz: az idők végén a zsidóság egy része (kisebb vagy nagyobb része, de inkább nagyobb – sajnos a reformátoroknál ez nem egyértelmű), betér az Egyházba. Kálvin számára egyházon kívüli Izrael nem létezik, de az egyházon jelenleg kívül álló zsidók számára mégis fenntart egy egyedülálló eszkatológiai szerepet, mégpedig azt, hogy egyszer majd integrálódni fognak az egyházba, és így az egyház lesz a teljességre jutott Izrael (mindeközben egyértelmű számukra az, hogy az egyházon kívül nincs üdvösség)

Kálvinnal is egyet kell értenünk. Álláspontja teljesen biblikus, habár, mint láttuk, nem teljesen egyértelmű az egyházba jövőben betérő zsidók számát illetőleg.

Tegyünk azonban egy fontos distinkciót: Kálvin és Bullinger véleménye különbözik a klasszikus szubsztitúció (helyettesítő) modelltől!!! Ahhoz, hogy lássuk, pontosan miben nyilvánul meg ez a különbség, vegyük sorra- csak említés szinten- a szubtitúció modell eltérő variánsait:

A szubtitúció tan eltérő variánsai

1.) HELYETTESÍTŐ MODELL: ez a típusa a szubtitúciómodellnek a legdurvább abban a tekintetben, hogy a zsidók számára semmiféle alternatívát nem hagy. Ez a gondolkodás jellemezte a Katolikus egyházat és lutheránusokat is (alapvetően a 2. világháborúig). Luther Márton egyértelműen ezt képviselte!

A nézet jellemzői:

  • az egyház felülmúlja Izraelt (ld. „Új izrael-tan”)
  • az egyház önmagát tekinti Izraelnek, ezzel egyszersmind örökli Izrael nevét és áldásait is, lelki kincsei
  • Izraelt Isten végleg elvetette, mert megszegte a szövetséget, és teljes örökségét az egyháznak adta
  • Izrael mint etnikum megszűnt a Krisztus esemény után (ezért nevezik a szubtitúciómodellt a diszkontinúitás tanának is)
  • Izrael átok alá kerül, teológiai nonszensz lesz
  • a példázat értelmében  (Mt 8,11-12) Izrael fiait kivetik a külső sötétségre, helyettük pogányok ülnek Ábrahám, Izsák és Jákób asztalához (erre utal az a momentum is, amikor Jézus megátkozza a fügefát, mert nem termett gyümölcsöt), ill. Isten elveszi a szőlőt (Mt 21,43) a szőlőmunkásoktól (szőlő= Izrael földje és öröksége), és olyan népnek adja mely megtermi gyümölcsét (a pogányoknak).

(A nézetet alátámasztó igehelyek citálástól most eltekintek, egyet kivéve: 1 Theszz 2,14-15)

2.) TIPOLÓGIA MODELL: Izrael egy előkép, amely szerepét, tisztjét már betöltötte. A modell némely képviselője meglebegteti Izrael részleges megtérését is.

3.) ILLUSZTRÁCIÓ MODELL: tulajdonképpen a tipológia modell variációjáról van szó. Izrael szerepe ma nem más, minthogy az Egyház fényéhez a kellő sötét hátteret biztosítsa, mintegy annak árnyékaként szolgáljon.

4.) SUBSUMTIO MODELL: Itt Izrael Istenhez fűződő különleges szerepe egy szegmentuma annak a ténynek, hogy Isten minden embert már eleve ismert. Izrael kiválasztását itt csupán minden ember vallásosságaként és Istenhez fűződő kapcsolataként értelmezik és ebben fel is oldják. Ezt az utat követi számos liberális, valláspedagógiai és egyéb, a vallások közötti párbeszédet pártoló  elképzelés.

5.) INTEGRÁCIÓS MODELL (erről beszéltünk korábban, ezt vallja tulajdonképpen Kálvin és Bullinger): Izrael maradékát az Egyház az idők végén, az eszkatonban integrálja. Egyébként ezt vallotta valamennyire a skolasztika, a keleti orthodoxok, és ez a nézet lett az uralkodó a pietizmus számára is a 17. századtól kezdve, ill. ennek folytán lett aztán meghatározó az evangéliumi közösségek és egyéb protestáns szabadegyházak számára is (ezen egyházak számára pontosan ezért aktuális a zsidómisszió).

Érdekes, hogy Jusztinosz egyházatyát a szubsztitúció tan „helyettesítő modelljének” egyik korai képviselőjeként tartják számon, azonban inkább az integrációs modellhez kellene sorolnunk, hiszen a klasszikus millennium-tan képviselőjeként úgy gondolta, hogy Krisztus eljövetele után, feltámadt testben a keresztyének 1000 esztendeig az újjáépült Jeruzsálemben fognak uralkodni. Minthogy a királyság középpontjában Jeruzsálemet képzelték el, a zsidóságot még nem zárták ki automatikusan a jövőt illető reménységből, hanem az újszövetségi iratok fényében megvalósulhatónak tartották, hogy valamikor majd Isten összegyűjti az olajfából kiszakított népét (bár némely esetben valóban a „helyettesítő modell” zsidóellenes retorikájával él).

Az integrációs modell

Az integrációs modell szerint – ahogy már felvázoltuk – a „zsinagóga” az idők végén az egyház része lesz. Ez az elképzelés a helyettesítés modellel egyébként nagy részben megegyezik, mégis vannak közöttük eltérések; pl. valószínűtlen és túlzó elképzelés, hogy Isten végleg elvetette Izraelt, vagy az, hogy (ráadásul erre a tapasztalat is rácáfol) Izrael mint etnikum megszűnt volna a Krisztus esemény után.

Kálvin tehát (ahogy Tatai István írja a már említett doktori dolgozatában) jelentősen elmozdult a korábbi szubsztitúciótanok pozíciójától, azok ugyanis – amint láttuk – Izrael teljes és végleges elvetéséről beszéltek, míg Kálvin ezzel szemben Izraelnek az egyházba való integrációjáról beszél, továbbá több helyen is kihangsúlyozza Izrael eszkatológiai elsőbbségét!

Az integrációs modell bizonyítása

Wayne Grudem

Wayne Grudem

A következőkben a szubsztitúció modell integrációs felfogása mellett fogunk Wayne Grudem okfejtését követve érvelni:

Először is látnunk kell, hogy számos újtestamentumi perikópa az egyházat „új Izraelnek” , ill. „Isten új népének” tekinti. Az a tény, hogy „Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért” (Ef 5,25) is pl. ezt a felfogást támasztja alá. Az egyház e mostani korszaka, amelyben milliónyi keresztyén megváltása valósul meg az egyház testén belül, nem tekinthető pusztán valamiféle közbevetett periódusnak, közjátéknak, hanem kifejezetten Istennek az Ószövetségben elkezdett és megvalósított tervének a folytatása. Pál azt mondja, „mert nem az a zsidó, aki külsőképpen az; sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképpen van: Hanem az a zsidó, aki belsőképen az, és a szívnek lélekben, nem betű szerinti körülmetélése az igazi körülmetélkedés” (Róm 2,28-29). Pál felismeri, hogy bár betű szerint és természetes értelemben azok a zsidók, akik fizikai módon Ábrahám leszármazottai, azonban mélyebb, spirituális tekintetben az „igazi zsidó” az, aki belsőképpen hívő, és akinek szívét megtisztította Isten. Így most már csak azok számára adatik meg a privilégium, hogy az Úr „népemnek” szólítsa, akiknek valódi hite van Krisztusban (Róm 9,25-ban idézi Pál a Hós 2,23-at);ennek értelmében most már az egyház testesíti meg Isten választott népét. Mindez azt jelenti, hogy amennyiben származás szerinti zsidó emberek a jövőben egyszer majd nagyobb számban megmenekülnek, akkor ők Isten népének nem Isten népének egy elszeparálható csoportját alkotják majd, nem lesznek egy elkülönített olajág, hanem „be fognak oltatni a természet szerint valók az ő saját olajfájokba” (Róm 11,24). Más bibliai helyek is alátámasztják ezt, pl. a Gal 3,39: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.” Ezt kifejezendő mondja Pál a Fil 3,3-ban, hogy a keresztyének az „igazi körülmetélkedés.”

Azt mondja Pál, hogy Ábrahámra nem csak úgy tekinthetünk, mint a zsidó származású emberek fizikai értelemben vett atyjára, hanem mélyebb értelemben, valódi értelemben „atyja mindazoknak, akik körülmetéletlen létükre hisznek, (…)és atyja a körülmetélteknek is, azoknak, akik nem csak körülmetélkednek, hanem követik is, a mi Atyánknak, Ábrahámnak körülmetéletlenségében tanúsított hitének nyomdokait” (Róm 4,11-12). Ezért tudja azt mondani Pál, hogy „nem mindnyájan izraeliták azok, akik Izraeltől valók; sem nem mindnyájan fiak, akik az Ábrahám magvából valók (…) Azaz nem a testnek fiai az Isten fiai; hanem az ígéret fiait tekinti magul” (Róm 9,6-8). Itt Pál egyértelműen arra utal, hogy Ábrahám valódi gyermekei, a valódi Izrael nem Izrael nemzete, nem Ábrahám fizikai leszármazottai, hanem azok, akik Krisztusban hisznek.

Pál gondolatmenete abszolút nem azt tükrözi, hogy az egyház a zsidóktól elszeparált csoportosulás lenne, hiszen azt írja az efézusi levélben a pogány hívőknek, hogy „Krisztus nélkül valók voltatok, Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók” (Ef 2,12), de most „közelvalókká lettetek a Krisztus vére által” (Ef 2,13). Amikor a pogányok az egyházba bevétettek, akkor zsidók és pogányok új testben egyesítettek. Úgy folytatja Pál, hogy Isten „eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat… hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén. És hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt, egy testben a keresztfa által” (Ef 2,14-16). Ezért tudja Pál azt mondani, hogy „azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek. Kik fölépíttettek az apostoloknak és a prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus” (Ef 2,19-20). Pál -teljesen tudatában az újszövetségi egyház ószövetségi hátterének-, jelenthet ki azt, hogy „a pogányok örökös társak és egy ugyanazon test tagjai és részesei az ő ígéretének”(Ef 3,6). A szakasz egésze határozottan beszél a pogányoknak és a zsidóknak az egyházban, Krisztus egyetlen testében való egységéről, és nem ad semmiféle alapot arra, hogy a zsidók számára fenntartsunk egy Isten által kidolgozott külön tervet, mely szerint az egyházon kívül, Krisztus testén kívül váltatnának meg. Az egyház egyesíti magában Isten minden igaz választottját, emberét, népét, és minden cím, mellyel az Ótestamentum illeti Isten választottait, Isten népét, egy az egyben alkalmazható az újszövetségi egyházra!

A Zsidókhoz írt levél 8. fejezete is erős érveket vonultat fel amellett, hogy az Ószövetség Izraelre vonatkozó próféciáinak és ígéreteinek a valódi tárgya az egyház. A zsidókhoz írt levél szerzője idézi a Jer 31,31-34-et, ahol is azt mondja a próféta: „Íme eljőnek a napok, azt mondja az Úr; és új szövetséget kötök Izráel házával és Júda házával… ez lesz az a szövetség, amelyet e napok után Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szivökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek” (Zsid 8,8-10). A Zsidókhoz írt levélben a szerző felidézi a jeremiási szakaszt, Isten ígéretét, mely szerint új szövetséget fog kötni Izrael házával és Júda házával, és ez az az új szövetség, amely az egyházban valósul meg. Azt mondja, hogy az új szövetség az a szövetség, amelyek tagjai az egyházban lévő hívők. Nehéz cáfolni, hogy itt a szerző egyértelműen arra gondol, hogy Isten igazi Izráele az egyház, amelyben az Izraelre vonatkozó ószövetségi ígéretek beteljesültek.

Hasonlóképpen, Jakab azt írja levelében a korai keresztyén egyház számára, amikor köszönti levelének címzetteit, hogy „az elszórtan lévő tizenkét nemzetségnek” (Jak 1,1). Úgy tűnik ez alapján is, hogy az Új Testamentum keresztyéneire úgy tekintett az apostol ,mint Izrael 12 törzsének jogutódjára és beteljesítőjére.

Péter apostol Jakabhoz hasonlóan beszél. Az első verstől kezdve, ahol levelének címzetteit „elszéledt jövevényeknek” nevezi (1 Pt 1,1), az utolsó versekig, ahol Róma városát Babilonnak nevezi (1 Pt 5,13), Péter többször is ószövetségi képek és ígéretek alkalmazásával beszél az újszövetség keresztyéneiről. A gondolatmenet az 1 Pt 2,4-10-ben éri el csúcspontját, ahol is Péter arról beszél, hogy Isten minden ószövetségi áldása, amelyet Izraelnek ígért az egyházra lett ráruházva. Isten tartózkodási helye többé nem a jeruzsálemi templom. Helyette a keresztyének, mint élő kövek épülnek fel lelki házzá. Ők Isten új „temploma” (5.vers). Isten számára elfogadható áldozatot többé nem Áron leszármazottai mutatnak be, hanem a keresztyéneknek, az igazi „királyi papság”-nak van szabad útja Isten trónjához (4-5.; 9.vers). Többé nem Ábrahám biológiai leszármazottai alkotják a választott népet; a választott nemzetség immár a keresztyének közössége (9.vers). Az Isten által megáldott nép többé nem Izrael nemzete, hanem a keresztyének közössége az igazi „szent nemzet” (9.vers). Izrael tagjai többé nem nevezhetők Isten választott népének; most már a  zsidókeresztyének és pogánykeresztyének együtt- „Isten népe, azok, akik kegyelmet nyertek (10.vers).

Egyébként Tatai István is megemlíti dolgozatában Wayne Grudemnek az 1 Pt 2,4-10 perikópájához írt szavait; Grudem a Tyndale New Testament Commentaries-ben azt kérdezi: „Milyen más bizonyítékra lenne még szükségünk ahhoz, hogy bizonyossággal kijelenthessük azt, hogy a Gyülekezet jelen korunkban az Isten Izraelévé lett.” Egyetértek Grudemmel!

EricksonEmlítsük még a neves baptista dogmatikust, Millard Ericksont is, aki Christian Theology című rendszeres teológiájában Chaferhez és Ryrie-hoz hasonlóan amellett érvel, hogy Pünkösd napjáig nem létezett egyház, hiszen Lukács az evangéliumában egyszer sem használja az „egyház” (ekklésia) fogalmát, míg az Apostolok cselekedetiben (amelyet ugyancsak Lukács írt) 20 alkalommal fordul elő a kitétel. Felteszi a kérdést; amennyiben az egyház már Pünkösd előtt is létezett, miért nem beszél róla Lukács az előtt a bizonyos nap előtt?

Valójában ennek az oka az lehet, hogy nem volt egyértelműen definiált, vagy látható csoport, amellyel azonosítani lehetett volna az egyházat Jézus korai szolgálatának ideje alatt. Az igaz egyház létezett egy bizonyos értelemben, hiszen ezen idő alatt is minden igaz hívő részese volt, de ezt csak a hívő zsidók egy kevésszámú „maradéka” jelentette(József, Mária, Zakariás és Erzsébet, Simeon és Anna, és hozzájuk hasonlók). Tehát nem beszélhetünk egy külsőleg látható, jól definiált csoportról. A zsidó vallási csoportosulások ugyan teljesen tévúton jártak (szaddúceusok, farizesuok, qumrániak, zelóták), kétségtelenül voltak valódi hívők e csoportosulásokon belül is. Az, hogy Isten újonnan, mint gyülekezetet hív el embereket Krisztus követésére, nyilvánvalóan Pünkösd napján vált valóra. Jóllehet az „egyház”, mint az Istenben hívők csoportja már létezett Pünkösd előtt is, mégis Pünkösdkor sokkal tisztábban, látható módon került manifesztálódott, így természetes, hogy Lukács ettől a ponttól kezdve kezdte el használni az „egyház” terminust. Pünkösd előtt az „egyház” névvel nem lehetett azonosítani más csoportot, kivéve Izrael nemzetét; Pünkösd után viszont könnyen lehetett alkalmazni azok megnevezésére, akik önkéntes és látható módon azonosultak Isten új népével.

Ne felejtsük el azt sem, hogy Jézus az egyház kifejezést (ekklésia) kétszer is használja a Máté evangéliumban (16,18 ill. 18,17).

Summa summarum: minden idők hívői, mind az ó mind az újszövetség korszakának hívői az egyházhoz tartoztak. Jézus maga úgy építi az egyházat, hogy magához hívja az embereket. Megígéri a Mt 16, 18-ban, mint említettem már, hogy felépíti a gyülekezetét. Lukács pontosan közli is, hogy a gyülekezet növekedése nem emberi erőfeszítéseken múlt egyedül, hiszen „szaporítja vala a gyülekezetet az üdvözültekkel”(Apcsel 2,47). Ez a folyamat azonban, ahogy Jézus építi az egyházát, folytatása annak a rendnek, amelyet elkezdett és megalapított az Úr az Ószövetségben, ahol is embereket hívott el, hogy legyenek színe előtt szolgáló és őt imádó gyülekezet.

Számos olyan utalás van az Ószövetségben, amely azt támasztja alá, hogy Isten „egyházként” tekintett népére, mint emberek gyülekezetére, Isten szolgálatnak szándékával. Pl. amikor Mózes közli az emberekkel, hogy az Úr azt mondta neki, hogy „gyűjtsd össze nekem a népet, hogy hallassam vele beszédeimet, hogy tanuljanak félni engem minden időben, amíg e földön élnek….” (Deut 4,10). A Septuaginta az „összegyűl” (héberül qahal) kitételt az ekklesiazo görög terminussal fordítja, aminek jelentése „gyűlésbe hívni” és ami az Új Testamentum ekklesia (egyház) fönevével rokon.

Nem meglepő hát, hogy az Új Testamentum szerzői Izrael ószövetségi embereiről úgy beszélnek, mint egyházról (ekklesia). Pl. István úgy jellemzi azokat, akik Mózessel együtt voltak a pusztában, mint „gyülekezet a pusztában” (Csel 7,38). A zsidó levél szerzője idézi Krisztust, amikor is azt mondja: „Hirdetem nevedet testvéreimnek, a gyülekezet (ekklésia) körében dicsérlek téged”, ami egyébként a Zsolt 22,22 idézése. Ennek értelmében a zsidó levél szerzője a jelenkor keresztyéneit -akiket „a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül” (Zsid 12,1)- olyan egyházként jellemzi, amely visszanyúlik az Ótestamentum legkorábbi idejére, és olyan személyeket foglal magába, mint Ábel, Ábrahám, Sára, Gedeon, Bárák, Sámson, Jefte, Dávid, Sámuel és a próféták (Zsid 11,4-32). Mindezek a „bizonyságtevők” veszik körül a jelen korban élő keresztyéneket, és úgy tűnik, hogy úgy lehet rájuk tekinteni, mint akik Isten újszövetségi embereivel együtt alkotják Isten szellemi-lelki gyülekezetét, vagyis az „egyházat”. Sőt, később a Zsidókhoz írt levél 12. fejezetében a szerző azt mondja, hogy az újszövetségi keresztyének a „Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez; az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik beírattak a mennyekben…” (Zsid 12,22-23). Nem meglepő ennek hangsúlyozása annak fényében, hogy az Újtestamentum szerzői a zsidó hívőket, csakúgy mint a pogányokat úgy látták, mint akik az egyházban egyesültek, egységet alkotnak. Eggyé lettek téve  (Ef 2,14), és a „kettőt új emberré teremtette” (Ef 2,15), ill. „polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek” (Ef 2,19).

Konklúzió

Korábban említettük, hogy Izrael és az Egyház közötti viszonnyal kapcsolatos elképzelésünknek minimum három aspektusa van: 1.) ekkleziológiai, 2.) a zsidómisszióval kapcsolatos 3,) ill. egy eszkatológiai aspektus, de hozzácsatolhatunk még egy negyediket is, a 4.) a szótérológiait (ami tulajdonképpen az ekkleziológiai aspektusból következik).

Elfogadott nézetünk alapján valljuk tehát, hogy:

1.) Isten valamennyi szövetsége (ádámi, noahita, ábrahámi, mózesi, új) az egy kegyelmi szövetsége alá van rendelve (az édenkerttől egészen a kozmosz beteljesedéséig). Izrael, Ábrahámtól Jézusig (a zsidók azon része, akik Istenbe vetették bizalmukat, tehát “Izrael maradéka”, ill. némely pogány is) megegyezett az Egyházzal, azonos intézmények voltak, ezért a Jézus előtti Izrael hívőit egyházként definiálhatjuk. Az örök üdvtörténeti kategória mindig is az Egyház volt és marad, csak korábban Izrael nemzetén belül teljesedett ki, és nagyobb részt zsidók voltak a tagjai (voltak kivételek, mint a parázna Rácháb, Ruth, vagy a Jónás prédikálásra megtért niniveiek). Istennek egy örök szövetsége, egy népe van, amely mindig is az egyház volt. Ide vehetjük a 4.) pontot, mert szoros kapcsolatban van az előzővel, hogy mindezek az üdvösség szempontjából azt jelentik, hogy pogányok és zsidók egyedül hit által kapcsolódtak-kapcsolódhattak az Egyházhoz. Az Egyházat korábbi, ószövetségi időszakában 95%-ban zsidók alkották, az Egyház volt Izrael “maradéka”, tehát az ókori Izrael egy része, egy bizonyos számú embercsoport. Ez az arány megfordult azóta, de ma is egyaránt zsidók és pogányok alkotják; zsidók és pogányok, akik hit által kapcsolódnak az Egyházhoz.

2.) Missziós szempontból mindez azt jelenti, hogy az Egyháznak bizonyságot kell tenni Krisztusról, zsidónak és pogánynak egyaránt, azaz nincs semmiféle üdvtörténeti felmentés, nem létezik üdvtörténeti “különutasság”.

3.) Eszkatológiai szempontból a reformátori teológia szerint Izrael, mint nép, vagy nemzet a Krisztus esemény óta nem játszik önálló szerepet, és nem is fog (az eszkatonban sem). Azonban Izrael kollektív jövőbeni-végidőkbeli megtérését ez a koncepció nyitva hagyja. Azaz: elképzelhető és várható, hogy Izrael nemzetének, a zsidóknak egy nagyobb része (fele, háromnegyede, vagy majdnem egésze) meg fog térni, azaz be fog integrálódni az Egyházba. Ez azt jelenti az én olvasatomban, hogy a mostani zsidó nép üdvtörténeti szerepe nem szűnt meg, de ez nem Krisztus nélküli, vagy Krisztuson kívüli üdvözülési lehetőséget jelent, hanem egy jövőbeni, nagyobb mértékű Krisztushoz térést!

Leave a Reply