23
okt
2012

Jean Labadie, avagy az első karizmatikus református?

Jean de Labadie (1610-1674) február 13-án született Bourg-en-Guyenne-ben. 7 éves korában a tehetséges fiút beadták a jezsuiták bourdeauxi kollégiumába. 17 éves korában végül jezsuita novícius lett. A noviciátus alatt aztán belső kegyessége hatalmas lendületet vett, a kegyesség, az imaélet és a Krisztus szolgálatára való odaszentelés irányába. A noviciátus után 3 éven keresztül a skolasztikusokat tanulmányozta, majd csak azután kerülhetett sor az Újszövetség tanulmányozására (érdemes ennek a szisztémának utána gondolni, akár lehetséges hasznainak… Igaz ugyan, hogy az írásértelmezés szabadságát valamennyire előre lekorlátozza, de úgyis felfoghatjuk, hogy előre megóvja az adott bibliatanulmányozót a veszélyes félrecsúszásoktól, téves értelmezésektől). 20 éves korában már írt egy tanulmányt a „Kegyelemről és hatékony elhívásról”. 22 évesen kezdett Bordeauxban teológiát tanulni (arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy mire egyáltalán elkezdhette a teológiát tanulni, át kellett rágnia magát-és minden jelentkezőnek- tulajdonképpen az egész patrisztika és skolasztika vaskos irodalmán).

Labadie  feleszmél: a teológia eltávolodott attól, amit ő az igében olvasott, főleg a mindenható kegyelem tanítása terén

Csakhogy feltűnt Labadie-nak, hogy a teológia mennyire eltávolodott mindattól, amit az igében olvasott. Főként a mindenható kegyelem tanítását nem lelte meg benne, amelyről pedig olyan nagyszerű és igaz tanításokat olvasott Ágostonból és Clairvauxi Bernátból, főként pedig magából a Bibliából. Ezen olvasmányai hatására egyre világosabban látta a keresztyén élet ill. tanítás megromlását, és a bibliai, „eredeti” mintához való visszatérés szükségességét.

Még tagja volt a rendnek, amikor a bazasi püspök pappá szentelte. Úgy érezte, hogy felszentelését magától az Úrtól kapta, aki anyja méhétől fogva elválasztotta őt arra, a keresztyén egyházat megreformálja.

Érzi, hogy reformtevékenységét a jezsuita renden belül nem tudja elvégezni

Egyre inkább úgy érezte, hogy ezt a munkát a jezsuita renden belül nem tudja elvégezni, sőt a rend politikai és uralkodó irányzata a tervét csak gátolhatja. Hosszabb betegeskedése lehetővé tette számára, hogy különösebb nehézség nélkül sikerüljön elhagynia a rendet. Bourdeaux-ben nagy sikereket ért, és az igehirdetéseinek híre eljutott a francia oratoriánusok főnökének fülébe (az oratoriánusok rendjének kongregációját Nér-i Fülöp alapította 1564-ben Rómában, világi papok számára. Semmiféle különös fogadalmat nem kellett tenniük, hivatásuk annyiban állt, hogy maguk és mások megszentelődéséért kellett munkálkodniuk), aki meghívta őt Párizsba. Labadie úgy érezte, hogy az Oratorium célkitűzése megegyezik az ő életcéljával, és hogy a hívás magától Istentől jön, ezért elfogadta a felkérést, majd a párizsi érsek engedélyével megkezdte szolgálatát.

A jezsuiták már így is nehezteltek rá, hiszen kilépett rendjükből és világi pap lett, de még gyanakvóbbak lettek irányába az ágostoni kegyelemtan és az egyházról vallott nézete miatt. Már ekkor az a vád érte, hogy a kálvinizmus szolgálatában áll, így rövid úton el kellett hagynia Párizst.

Amiensbe ment az ottani püspök meghívására, ahol az egyik templom plébánosa lett. Élénk érdeklődés kísérte a mindenre elégséges és mindenható kegyelemről szóló igehirdetéseit, amely ellenségeiben, a jezsuitákban janzenista és kálvinista emlékeket és gyanút ébresztett fel.

Ajánlja a Szentírás otthoni olvasását, az evangéliumot tekinti a hit és a kegyesség egyetlen zsinórmértékének

Labadie erőteljesen ajánlotta a Szentírás otthoni olvasását, mert az evangéliumot tekintette és állította a hit és a kegyesség egyetlen szabályának, mind az ősgyülekezetet, mind az egyház követendő mintaképének.

A püspök engedélyével Amiensben Labadie körül egy kongregáció, testvéri közösség alakult azokból, akik felébredtek. Hetenként két ízben gyülekezetek össze imádságra és elmélkedésre, és arra kötelezték el magukat, hogy otthon rendszeresen fogják olvasni a Bibliát. Itt fejezte ki először azt a reménységét Labadie, hogy Isten segítségével eljön az az idő, amikor az egyház visszaáll eredeti állapotába. Ahol ez megvalósul, ott szabadon lehet Isten Igéjét olvasni és prédikálni, ill. az úrvacsora szentségét két szín alatt venni.

Az egyre bőszebb jezsuiták tevékenysége miatt Mazarin bíboros végül megtiltotta Labadie-nak a prédikálást, így el kellett hagynia Amienst és szülőföldjére vonult vissza.Testvéri közösségének egy-két tagja követte őt (olyasmi zarándok gyülekezetre látunk itt példát, amelyre példát 100 évvel később Zinzendorf gróf körül látunk majd). Ezen az úton került Labadie kezébe először Kálvin Institutiója. Örömmel  fedezte fel az általa is hirdetett tanokat Kálvin tanításaiban.

A jezsuiták elől tovább menekült kiséretével a gravielli karmelita kolostorba, ahol 6 hónapot töltött, majd jóakaróinál húzta meg magát.

Belátja, hogy a római egyház reformja kilátástalan

Ekkor már látta, hogy az a reménysége, hogy a római egyházat a Biblia szerint reformálja meg, kilátástalan. Bujkálása alatt kapcsolatba került francia reformátusok néhány vezető tagjával. Felmerült benne a kérdés, hogy nem találhatná-e meg a református egyházban azt, amit keresett: a teljes szentségnek a lehetőségét, amelyet Isten a Szentírásban támaszt a hívő keresztyén életével szemben. Nem annyira a református hitelvek, még kevésbé a katolikus ellenes polémia érdekelte őt, hanem az, hogy meglehet-e és megvan-e benne a teljesen megszentelt keresztyén élet lehetősége. Úgy gondolta, hogy talán a református egyházba belépve nyíltan vállalhatná azokat az igazságokat, amelyeket a Szentírásban fedezett fel, és amelyek miatt űzött vadként kellett bujkálnia a Római egyházban.

Belép a református egyházba, kezébe kerül először az Institutio

Végül 1650-ben kilépett Montauban a katolikus egyházból és csatlakozott hivatalosan is a református egyházhoz, a kálvinizmus tanaihoz. Amint azonban közelről láthatta a hugenották életét, rájött arra, hogy az is távol van a bibliai mértéktől: a lelki élet szintje alacsony, kegyességük szikkadt és élettelen; vezetőik többet foglalkoznak politikával, mint a kegyesség gyakorlásával. Időközben lelkészi szolgálatot kellett vállalnia, amit hosszas húzódozás után meg is tett. Ebben a hivatalában is erőteljes harcot vívott minden világias dolog ellen, ami a hívő élet, az evangéliumi kegyesség, és bibliai közösség kialakulását akadályozhatta, mint amilyenek a tánc, szórakozás, női divat stb… (figyeljünk fel a Kálvinnal való hasonlóságra).

Montaubanból azután, részben üldözői hatására a franciaországi Orange-ba ment. A londoni francia gyülekezet meghívása itt érte, és mivel élete veszedelemben volt, el is fogadta azt. Ide Svájcon keresztül szándékozott menni, ahol azonban útját állták; hatóságok, köznép, lelkészek kérlelték, hogy maradjon, és legyen a genfi gyülekezet vezetője. A genfi egyház élete 100 évvel Kálvin halála után nagyrészt száraz dogmatizmusban és külsőségekben merült ki.

7 év Genfben, bibliai összejövetelek, Spener: az egészséges tudomány és a szent élet, mint a keresztyén ember „két keze”

Labadie 7 évig maradt Genfben. Ezalatt az idő alatt erőteljes igehirdetése nagy hatást gyakorolt a genfi gyülekezetre, aminek következményei hamar nyilvánvalókká lettek az egyházi életben és a városi közéletben egyaránt. De még nyilvánvalóbb áldás kísérte bibliai összejöveteleit, amelyeket lakásán tartott. Ezeken egyébként sok fiatalember, főleg teológus vett részt, többek között a fiatal Philip Jacob Spener is. Szó esett ezeken az összejöveteleken az „egészséges tudományról” és a „szent életről”, mint a keresztyén ember „két kezéről”. Genfi tartózkodása alatt írta meg a bibliai egyházról készült könyvét, amelyben az igazi egyház harminc ismertető vonását fejti ki. Az ilyen egyházat szerinte csak a valóban kiválasztott és elhívott, újjászületett és a megszentelődés útján járó emberek alkothatják. Ugyanitt készült egy másik tanulmánya is, amely szerint az egyháznak semmi köze nem lehet a világhoz és viszont. Ugyancsak itt kezdte hirdetni az Úr dicsőséges visszajövetelének az üzenetét. Csakhogy 7 év genfi tartózkodás után úgy érezte, hogy egyre inkább magára marad mondanivalójával, így távozásra szánta el magát, és elfogadta azt a meghívást, amelyet a hollandiai francia gyülekezet nevében Gisbert Voet(ius), Jodochus van Lodensteyn és Anna Maria von Schruman juttattak el hozzá. 1666-ban nagy nehezen búcsút vett a genfiektől, és útitársaival útra kelt.

Tény, hogy Hollandia kecsegtetőbb helynek ígérkezett Labadie számára, hogy bibliai eszményeit megvalósítsa, hiszen nem nehezedett már a spanyol iga az országon, és szellemi, anyagi és a vallási fellendülés állapotában volt, hiszen a vallási és a lelkiismereti szabadságot nagyon megbecsülték. Itt találtak menedéket azok, akik hitükért mindent elhagyni kényszerültek,  így a hugenották is. Olyan kiválóságok alapozták meg a holland reformátusság alapjait és elevenítették meg a kegyességet mint Wilhelm Teelinck, vagy a már említett Jodochus van Lodensteyn ill. Gistbert Voet.

A hollandiai tartózkodás

Labadie tehát nagy váradalmakkal indult Hollandia felé, de útja nem volt veszélytelen. A Rajnán mentek felfelé, és útközben ő és három barátja elkötelezte magát a teljes megszentelődésre, a világ kívánságainak és javainak, gyönyöreinek megtagadására; hogy Krisztust fogják követni, még ha ez szegénységet, megvettetést, esetleg üldöztetést is jelentene számukra: hogy hasonlóvá legyenek hozzá, vállalják keresztjét és gyalázatát.

Először Utrechtben álltak meg, ahol Labadie az egyházról vallott felfogását, meggyőződését kifejtve prédikált. Voet és Lodensteyn kivitelezhetetlennek érezték Labadie megalkuvást nem ismerő elképzeléseit a gyülekezet teljes szentségét illetően, ugyanis nem hitték, hogy a világ teljesen kizárható lenne az egyházból. Innentől kezdve egyre tartózkodóbbak lettek Labadie-val szemben.

A presbiterináus és independens egyházfogalom közötti különbség

Labadie személye és működése körül egyéb eltérő nézetek és nézeteltérések és felszínre kerültek. Így pl. vele kapcsoltban jelent meg az independens és presbiteriánus egyházfelfogás közötti különbség. A presbiteriánus rendszer a református egyházak kialakult szervezete volt és a kontinensen volt elterjedve; az independens (más néven kongregacionalista) viszont inkább Angliában (majd az USA-ban) alakult ki. Labadie személyének inkább az independens felelt meg, az independensek ugyanis tagadták a zsinat szabályozó és bírói hatáskörét, és azt vallották, hogy minden gyülekezet önmagában egyház, közvetlenül Krisztus uralma alatt áll és neki tartozik felelősséggel. Nem érezték szükségét annak, hogy egy magasabb, összefogó szervezetben az egyház egyetemessége kifejezést találjon. Ezzel szemben a holland és francia reformátusok képviseleti alapon zsinatot alkottak, amely félévenként ült össze. Ezen zsinatok határozatai, döntései minden csatlakozott egyházra nézve kötelező érvényűek voltak. Ezzel szemben az independensek semmiféle egyházi hivatal isteni eredetét, feltétlenül szükséges voltát nem ismerték el, és csakúgy mint Labadie, azt gondolták, hogy az egyház nem más, mint az igazán hívők közössége.

Labadie independens, Teelinck, Voet és Lodensteyn presbiteriánus rendszerben gondolkodnak

Gisbert Voetius

Gisbert Voetius

Labadie-val szemben Teelinck és Voet azt vallotta, hogy az egyházat ezen a földön azok alkotják, akik legalább névlegesen az újszövetségbe tartoznak s akiknek a körében az Ige hangzik és hatékony lehet az egyes emberek megtérítésében és az egésznek nevelésére és vezetésére. Lodensteyn pl. szívesebben hívta az egyházat Ecclesia Reformanda-nak, mint Ecclesia Reformata-nak. Voet nyilván nem látta annyira lesújtónak az egyház állapotát mint Labadie. Ebből a kétféle látásmódból származott a következőkben a kettejük közötti eltérés.

Middelburg

A rövid utrechti tartózkodás után Labadie megérkezett Middelburgba. Csakhamar szomorúan látta a holland és francia református gyülekezetek lelki életét. Az egyházfegyelmet teljesen elhanyagolták. Haladéktalanul hozzá is látott a middelburgi francia gyülekezetek megreformáláshoz. Eszközei voltak: a prédikálás, tanítás, fegyelem, hitmélyítő összejövetelek. Főleg azonban személyisége és önmegtagadó életszentsége volt nagy hatással az emberekre. Gyülekezeteinek elöljáróit, presbitériumának tagjait arra igyekezett rávenni, hogy böjtölés, imádkozás, a bűnnel való radikális szakítás által legyenek alkalmassá az „oldozás és kötözés” kulcsának használatára és gyakorlására, amelyet Krisztus is rájuk bízott. Tagadják meg magukat, fordítsanak nagy gondot a kegyesség gyakorlására, mert enélkül nem várhatják a gyülekezet megújulását.

Újtestamentumi elvek megvalósítása: a prófétálás, mint a hívő gyülekezet természetes és szükséges életmegnyilvánulása 

Labadie ösztönzésére a gyülekezetben egy egészen új elem jelent meg: igyekeztek az újtestamentumi elveket megvalósítani. Pl. a prófétálást az 1 Kor 14 értelmében: a gyülekezetnek bármelyik tagja, akit a Szent Lélek arra indított, felállhatott és bizonyságot tehetett az Ige alapján a testvéreinek és a gyülekezetnek építése céljából.

A prófétálást az 1 Kor 14 alapján a hívő gyülekezet természetes és szükséges életmegnyilvánulásának tartotta. Az Úr azt mondta az apostolon keresztül, hogy „kívánjátok a lelki ajándékokat, leginkább pedig, hogy prófétáljatok.” Az egyháznak olyannak kell lennie elméletileg és gyakorlatilag is, ahogy azt az Egyház Ura megszabta. Ehhez az isteni mércéhez képest minden emberi rendelkezés másodlagos, és ha az előbbivel ellentétben áll, a keresztyén lelkiismeretnek a korlátozója. A prófétálás tehát nem hiányozhat ott, ahol a hívők összegyűlnek.

A prófétálás ajándékának célja: a gyülekezet építése, intés, és vigasztalás

Ennek az ajándéknak a célja: a gyülekezet építése, intés, vigasztalás. Labadie még azzal is foglalkozott, hogy ezt a lelki ajándékot hogyan kell gyakorolni: arra jut, hogy gyakorlásának előfeltétele az, hogy az egyház legyen igazi egyház, csak ott vezethető be!

Az apostol fölébe helyezi ezt a kegyelemi ajándékot a többinek. Nem csak egyházi hivatalnokok, hanem a közönséges hívők is gyakorolhatják, ha a hit világosságának birtokában vannak. Amennyiben az egyház, vagy az adott gyülekezet sajnos olyan helyzetben van, hogy a maga egészében nem vezetheti be ezt a gyakorlatot, akkor csinálják meg az egyháznak azon tagjai, akik erre alkalmasak, szabadon összegyülekezve egy magánháznál (azt hiszem ezzel a gondolattal igencsak megelőzte saját korát).

Labadie szerint ez a gyakorlat az Íráson és az apostolok példáján nyugszik, a zsinatok is jónak látják, ezért nem kell félni a szakadás veszedelmétől.

Ellenvetések az „újítással” kapcsolatban

Természetesen megjelentek az új gyakorlattal szemben a vádak is: újítás, szokatlan, a prédikálás és a katekizáció mellett semmi szükség nincs rá, veszedelmes, hétköznapivá teszi az Igét, ha az nem hivatalos és felelős emberek kezébe kerül; kevesen vannak, akik alkalmasak a gyakorlására, akármilyen vadidegen betévedhet a gyülekezetbe, és hamis tanítást hirdethet; rendetlenséget támaszt; aláássa a lelkipásztorok tekintélyét. Labadie azonban igyekezett minden ellenvetésre megnyugtatót feletetet adni.

Nagy visszhang Hollandiában, ellenállás a hollandiai francia egyházi körök részéről, Labadie-t felfüggesztik, majd eltiltják

Labadie tanításai és gyülekezeti gyakorlata nagy visszhangot váltottak ki egész Hollandia szerte. Nyilvánvaló volt, hogy ha ezeket a bibliai követelményeket komolyan vennék, az sok mindent kimozdítana a nyugalmi helyzetéből az egyházban. Eddig senki sem hirdette ilyen meg nem alkuvó módon –legalábbis ezeken a területeken- a Szentírás és az Igének engedelmeskedő , attól megkötött lelkiismeret döntő jogát; az életmegszentelődésnek és az Istennel való közösségnek a fontosságát.

Labadie „perfekcionizmusával” szemben a fő érv tulajdonképpen az volt, hogy ezzel többet árt, mint használ. Az elvi kifogások között volt az is, hogy nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy mit kell tennie az embernek Őérte, annál, amit Krisztus végzett el az emberekért, így veszélyezteti a léleknek Krisztusban nyert békességét. Úgy gondolták a Labadie-t kritizálók, hogy a megszentelődés követelése a megigazulás iránti érdeklődés rovására fog menni (nyilvánvalóan itt tévedtek).

Az ellenállás a hollandiai egyházi körök részéről egyre erősebbé vált. Három év alatt a vallon egyház 7 zsinata foglalkozott a Labadie körül támadt krízissel. Labadie egyebek mellett nem volt hajlandó aláírni a Confessio Belgica-t, mert abban olyan állításokat talált, amelyekkel nem értett egyet. A Naardeni zsinat felfüggesztette Labadie-t az állásából ideiglenesen azon a címen, hogy idegen tanításokat vezet be, és ezáltal szakadást okoz, majd a zsinat egy bizottsága kiszállt Middelburgba, azzal a céllal, hogy mindenkit megfosszon hivatalától, aki a zsinati határozatok útjában áll. A middelburgi egyháztanács azonban kiállt Labadie mellett, így a bizottság az egész egyháztanácsot felfüggesztette, Labadie-t pedig eltiltotta a prédikálástól.

Labadie premillenizmusa, kritizálja a Belga Hitvallást, és szembehelyezkedik a zsinat-presbiteri rendszerrel

Idegen tanításnak minősült Labadie premillenizmusa is, ugyanis a jelen korszakot ő a kegyelem idejének tartotta, és Krisztus 1000 éves királyságát a jövőben bekövetkezendőnek gondolta. Egy a maga és a barátai nevében írt írásában nem csak a Confessio Blegicaval kapcsolatban fogalmazza meg kritikáit, t.i. hogy vannak benne Írás ellenes állítások, vagy a zsinattal kapcsolatban, mert szerinte helytelenül járt el, amikor az 1 Kor 14-nek a prófétálásra vonatkozó utasításait elvetette, de még a zsinat-presbiteri rendszerrel is szembehelyezkedett: kifogásolta a kötött szertartatási kereteket, a magyarázat nélküli igeolvasást, a szentségekkel való visszaélést: pl. azt, amikor az úrvacsora szentségét nyilvánvaló hitetleneknek kiszolgáltatják, vagy amikor a keresztségnél ilyeneket keresztszülőül elfogadnak, vagy amikor házasságkötésnél hitetlenek keresztyén esküt tesznek, vagy amikor egyházi hivatalnokok „pápai hatalmat” gyakorolnak, és a lelkiismeretre elhordozhatatlan terheket rónak.

Labadie megjelenik a dordrechti zsinat előtt, kizárják őt és követőit

Dordrechti Zsinat

Dordrechti Zsinat

1669. májusában Labadie és a middelburgi egyháztanács megjelent a dordrechti zsinat előtt. A zsinat azonban nem fogadta, és nem is hallgatta meg őket, ellenben az előzmények után a zsinat Labadie-t kizárta a követőivel együtt, azzal az indoklással, hogy „engedetlenek voltak az egyházi törvények iránt és szakadásra törekedtek”; megtiltották nekik az úrvacsorai közösségek tartását, amíg őszinte megbánást nem mutatnak.

Labadie elérkezettnek látja az időt, hogy megvalósítsa az apostoli gyülekezetet

Labadie elérkezettnek látta az időt arra, hogy terveit teljes mértékben megvalósítsa; létrehozza a biblikus, apostoli mintára felépülő gyülekezetet, egyházat. 40 éven keresztül hiába várt erre a katolikus egyházban; 20 éven át a református egyházban szerette volna ezt a látását megvalósítani, de hiábavaló volt minden rendkívüli képessége, lelkesedése.

A dordrechti zsinat ítélete után a middelburgi gyülekezet harmadával, kb. 300 emberrel, aki vele egy meggyőződést vallott, birtokba vette a middelburgi templomot, majd ezzel a gyülekezettel megtartották az úrvacsorai közösséget, továbbá megindították a szervezését az apostoli mintára való berendezkedésnek. 3 pásztor és több vén gyakorolta a felügyeletet. Naponta kétszer, vasárnaponként háromszor gyülekeztek össze. Gyülekezeti termükben csak padok voltak, szószék nem. Szószék gyanánt egy a többinél kevéssel magasabb pad szolgált; ezen ültek a pásztorok és a vének. Lemondták a „református” jelző használatáról, helyette az „evangéliumit” használták. Mondani sem kell, hogy a gyülekezetbe csak azokat vették fel, akik felől megnyugtatót bizonyságot nyertek, hogy megtértek és újjászülettek.

Az új egyházi közösség azonban nem sokáig élvezhette a békességet. A middelburgi városi hatóságok felszólították őket a város elhagyására. Egy ideig aztán Ter Veere-ben húzták meg magukat, majd akiknek módjuk volt Labadie-val tartani, Amsterdamba telepedtek át.

Amsterdam

Amsterdamban már teljes szabadságban éltek. Igehirdetései és tanításai itt is nagy hatást keltettek: ezrek csatlakoztak a gyülekezethez és jártak a megszentelődés útján. Az egyházi hatóságok ismételten kísérletet tettek a mozgalom elfojtására, a világi hatóságok azonban ezt megakadályozták.

Labadie életművét és bizonyságtételét végül nem a külső nehézségek, hanem belülről támadt nehézségek ásták alá és rendítették meg. Tapasztalatból és a Szentírás világos bizonyságtételéből kellett látnia azt, hogy emberfeletti feladat az egyházat eszményi állapotba hozni; az apostoli mintához azonban mindenképpen ragaszkodott. Labadie véleménye szerint a gyülekezet a megváltottak közössége, olyan embereké, akik megváltásuknak tudatában vannak, akiknek megváltottságuk tényét tekintve bizonyosságuk van, akik szakítottak a világgal és a megtérés gyümölcseit termik.

Családi gyülekezetek, Anna Maria Schurman

Anna Maris Schurman

Anna Maris Schurman

Labadie úgy látta, hogy gyülekezetének tagjai között sokan vannak, akik állandó testvéri gondozásra szorultak, ezért felmerült lelkében az ún. családi gyülekezet eszméje, ahol a tagok vigyáznak egymásra, a szeretetre és jócselekedetekre való felbuzdulás végett. Amsterdamban kibéreltek egy házat, amely 40 ember befogadására és otthonának volt alkalmas. Maga Anna Maria Schurmann is csatlakozott végleg a gyülekezethez, eladta mindenét, és értékeit Labadie rendelkezésére bocsátotta, így életét teljesen összekötötte a „családi” gyülekezettel

(Schurmann Kölnben született, nemesi származású református szülőktől. Utrechtben élt egyedül, soha nem házasodott meg. Műveltsége kiemelkedő volt, 10 nyelven beszélt is írt, többek között hollandul, franciául, olaszul, latinul, görögül, héberül, arámiul…stb. Ügyesen hímzett és tehetséges üvegfestő volt, jártas volt a fa és rézmetszésben. Festőnőként dolgozott, kiváltképp portrékat készített. Ezen kívül zenevirtuóz volt, költő, geográfus, asztronómus, teológus, történész, filozófus és lingvisztika terén is alkotott, egyszóval, valóságos polihisztor. 1666-ban ismerte meg Labadie-t. Latin nyelven írt önvallomásában,az Euklreria-ban adja a magyarázatát annak, hogy miért csatlakozott a közösséghez: „Már évek óta fájdalommal látom a keresztyénség nagy elhajlását eredeti lényegétől, ugyannyira, hogy rá sem lehet ismer ni…és minden reménységet elveszítettem arra, hogy a papság által követett úton helyreállítható lenne (hiszen közülük a legtöbb reformációra szorul); ki tehetne tehát szemrehányást nekem, hogy örvendező szívvel azokat a tanítókat választottam a magaménak, akik Istentől alkalmasak az elesett állapotban lévő keresztyénség megreformálására”)

Gisbert Voet a családi gyülekezetről alkotott véleményével erőteljesen szembekerült Labadie-val, hiszen Voet felismerte az új fejlődés veszélyét és a családi gyülekezetek Igéből nehezen igazolható voltát. Egy iratában arról értekezett, hogy senki ne hagyja el a református egyházat, mert benne megalkuvást, vagy erőtlenséget tapasztal, és ne csatlakozzon kolostor-szerű csoportokhoz, amelyek az egyházat akarják pótolni.

Erre a könyve név nélkül megjelent egy válaszirat, amely erőteljesen és kíméletlen hangon támadta Voet-t. Később ki is tudódott, hogy maga Labadie írta a művet.

Problémák a közösségen belül

A külső támadásokat könnyen átvészelték, sőt, az amsterdami polgármester még csatlakozott is hozzájuk, azonban a házban magában támadtak olyan nehézségek, amelyek megrendítették a közösség életét. A közösség egyik tagja ugyanis, egy özvegyasszony meghalt, és az a hamis hír terjedt el róla, hogy megölték és a kertben rejtették el. Erre a hírre nagy tömeg jelent meg a ház előtt, és három napon át a rendőrségnek kellett a közösséget védelmezni. Menuret, akivel Labadie az útja során még Heidelbergben találkozott, akivel közösen tettek fogadalmat Krisztus odaadó szolgálatára és a világtól való elfordulásra, és akit Labadie fiaként szeretett, elmezavarba esett és az idegbajába belehalt. Felmerült a kérdés a közösség tagjaiban, hogy miként történhetnek ilyen események egy olyan egyházban, amelyet Isten tulajdon népe alkot.

Sajnos előfordult olyan is, amikor a gyülekezet tagjai közül többen Írás-ellenes tanításokat, unitarizmust, kvékerizmust vallottak. Ezek a hírek nem maradtak rejtve a világ előtt, és mindenki készségesen hitelt adott még azoknak a híreknek is, amelyek felől pedig bebizonyosodott, hogy alaptalanok. A családi gyülekezet olyan sok szóbeszéd és harc középpontjába került, hogy a hatóságok a közösség tagjain kívül mindenki másnak megtiltották az összejöveteleiken való részvételt. Ez az intézkedés súlyos nehézséget emelt a közösség missziói tevékenysége elé.

Herford; a lelki élet még jobban elmélyül; extatikus élmények

Az egyre szűkülő életfeltételek miatt Anna Maria von Schurman régi barátnőjének, Erzsébert Herfordi hercegnőnek segítségét kérte, aki menedéket is ajánlott rögtön mindazoknak birtokán, akik Labadie-val szándékoztak menni. Labadie-ék elfogadták a meghívást. 50 gyülekezeti tag vállalta a költözést.

A lutheránus lakosság persze ellenszenvvel fogadta őket, de amilyen mértékben nőtt a gyülekezet és Labadie elutasítása, annyival mélyült el a gyülekezet lelki élete és egymással való közösségük: szinte kizárólag lelki életük kérdéseivel foglalkoztak.

Labadie prédikálása olyan nagy hatással volt rájuk, hogy úgy érezték, csak most szolgáltatták ki magukat Istennek. Ezért elérkezettnek látták az időt, hogy bevezessék a vagyonközösséget.

A vagyonközösség bevezetése után Labadie két igehirdetésének hatására a gyülekezet egy soha nem tapasztalt lelki megújuláson ment át, amely a világ által nem sejtett világossággal, bizonyossággal és gyönyörűséggel töltötte meg őket (Schurman erről a már említett Eukleria című önvallomásában számol be). Ennek a megtapasztalásnak hatására a közösség minden tagja felajánlotta életét és mindenét Istennek. Úgy érezték, hogy ez volt gyülekezetüknek, az „apostoli egyháznak” tulajdonképpeni megalakulása.

A nevezetes middelburgi, “templomfoglalós” eset óta nem tartottak úrvacsorát, így most, új lelki erővel feltöltekezve megtették. Az úrvacsorai istentisztelet kapcsán elragadtatási jelenetek játszottak le: a résztvevők elragadtatásukban kiáltoztak, énekeltek, ugrándoztak, sőt táncoltak. A közösségi alkalmaikon innentől kezdve gyakran fordultak elő extatikus megtapasztalások: ebből olvasták ki, hogy valójában csak most lettek egy test és egy lélek Krisztusban.

Azonban a közösség tagjai közül voltak olyanok, akik ezekkel a megnyilvánulásokkal nem értettek egyet. Ezen események híre kijutott a közösségen kívülre, és a gyülekezet újra a közbeszéd tárgya lett. A herfordi lakosság növekvő ellenszenve arra indította Labadieket, hogy ismét új otthont keressenek maguknak.

Altona

Altonában két házat béreltek, de sajnos berendezkedésük után nem sokkal meghalt Labadie. A közösség utolsó otthona a Nyugat-Frieslandi Waltha Kastély volt, Wieuwerdben, ahol még a lakosság is szeretettel fogadta őket. Itt is vizsgálatot indított ellenük a református egyház, de meglepő módon itt már ártalmatlannak ítélték a közösséget.

Anna Maria Schurman halála után a közösség az utolsó pénzéből misszionáriusokat küldött ki Surinámba és New Yokrba. Sajnos a vállalkozásuk nem járt sikerrel, elllenben a vagyonközösségre berendezkedett gyülekezetet megrendítette anyagilag.

Labadie életének szemmel láthatólag elsőrendű mozgatórugója az egyéni megszentelődés vágya, annak megvalósítása volt. Kálvinhoz hasonlóan felismerte Isten törvényének igaz voltát; meglátta Isten jó és tökéletes akaratát, ezért a maga életét készséggel odaszánta az engedelmességre.

Önvallomásszerű megnyilatkozásairól, gyötrődéseiről, vagy kísértéseiről való számadással nem találkozunk nála, belső harcairól nem tudunk. Egyénisége, élete mindenesetre nagyon hajaz Kálvinéra, hiszen őt is elsősorban az érdekelte, hogyan kényszerítse Isten tökéletes törvényének uralma alá a maga és az egyház életét.

Bár az orthodoxok reformátusok kritizálták amiatt, amiért túl nagy hangsúlyt helyezett az életvezetésre, arra, hogy valóban szent módon éljen a keresztyén ember, miközben szerintük elhanyagolta a megigazultság jelentőségét, azonban ezt a 100 évvel korábban élt Kálvinra ugyanúgy rá lehetett volna sütni. Ne felejtsük el, hogy Kálvin sem csak a megszentelődést tartotta szem előtt, hanem a megszentelődésért folytatott kíméletlen és szigorú harcának fűtőerejét mindenkor a megigazultság tekintetében nyert bizonyosság élménye jelentette.

Nem véletlenül köszöntötték őt Genfben úgy, mint Calvinus redivivust, az új Kálvint. A keresztyén tanítás szempontjából nem is lehet kivetnivalót találni azokon a feltételeken, amelyeket útban Hollandia felé barátaival magukra nézve kötelezőnek fogadtak el: hátat fordítani a barátoknak, a világnak, hogy Jézust, ha kell szegényen, meztelenül és üldözötten kövessék.

Abszolút helyes módon a Szentírást tartotta az egyéni szentség, de az egyház igazságának és szentsége mértékének is. Amit a maga élete törvényének tartott, azt tette közvetlen környezete számára is alapelvé.

Labadie talán túl korán próbálta megvalósítani azokat az evangéliumi normákat, melyeket a pietizmus már desztilláltabb, a népegyházzal kevésbé konfrontatív módon, sikeresebben tudott megvalósítani és átvinni a gyakorlatba. Gondoljunk itt arra a jogos elvárásra, hogy a keresztyén ember életében megmutatkozzanak a megtérés gyümölcsei.

Nem nevezhetjük anabaptistának sem, hiszen teológiailag nem látott problémát abban, hogy a hívő szülők gyermekeit a keresztség sákramentumában részesítsék, és így megnyerjék az ígéretek pecsétjét (amely elvet a keresztség kiszolgáltatásánál ma is próbálnak a gyermekkeresztséget pártfogoló protestáns egyházak érvényesíteni).

Premillenizmusa, amely ma már tulajdonképpen az evangelikál irányzatú gyülekezetek között is opcionális (némelyik premillenista, némelyik amillenista) pedig egyértelmű, hogy a Kálvin által sajnálatos módon félreértelmezett millenizmus, ill. az anabaptisták túlzásai, kilengései miatt volt mint tantétel indexen.

Labadie a kongregacionalista gyülekezeti formát tartotta biblikusabbnak, mert csak így tudta megvalósítani azt, hogy szervezeti tekintetben is a Szentírás mértékét tarthassa kötelezőnek, maga és a gyülekezet számára. Szerinte tehát minden gyülekezet teljesen egyház lehet! Tegyük hozzá, hogy amikor még a református orthodoxia élő és meghatározó volt a gyülekezetek tanbeli felfogását és az igehirdetést illetően, akkor valóban szakadárnak tűnhetett egy a kongregacionalista gyülekezeti formát követelő csoportosulás. Azonban a kongregacionalista gyülekezeti forma hasznát és értelmét önmaga bizonyította, amikor az orthodoxia elhalványulásával egyre inkább előtérbe került a teológiai liberalizmus, amikor is a korábban az egyes gyülekezetekben jelentkező vadhajtások, tévtanok lemetszésében és elfojtásában jeleskedő zsinat-presbiteri rendszer hirtelen a tévtanokat bebetonozó, és az egyes, helyesen gondolkozó gyülekezeteket szigorúan ignoráló hatalmi struktúrává változott át.

Teljesen túlzó-persze akkori keretek között érthető-volt a zsinati állásfoglalás Labadie ellen, hiszen csak a Confessio Belgica-ban talált kritizálható pontot, azt sem a fő tanokkal kapcsolatban. A zsinat ellen pedig ugyancsak jogosan lépett fel, hiszen a páli prófétálásra vonatkozó igeszakaszokat önhatalmúlag ignorálták, miközben megtehették volna, hogy egyszerűen nem teszik szóvá. Mai szemmel teljesen érthetetlennek tűnik a dordrechti zsinat elutasító magatartása is Labadie-val szemben, ugyanis Labadie teljesen egyetértett a zsinat által megfogalmazott elvi-teológiai pontokkal (ld. TULIP). Labadie tehát kálvinista maradt tanbeli tekintetben élete végig, csak a gyülekezet kegyességét, ill. kegyességének megélését egyfajta biblikusabb, enthuziasztkusabb, mai szóval, karizmatikus formában látta megvalósíthatónak. Tehát nem csak az egyházi szervezetre, hanem az istentiszteleti rendre is a szentírási mintát igyekezett követni. Elsőrendű követelménynek tekintette, hogy a Szent Lélek kenete ne hiányozzék belőle. Ennek azonban szerinte feltétele bizonyos értelemben a formai kötetlenség. A kötött szertartási formákat ezért feladták a vasárnapi istentiszteleteken, vagy az úrvacsorai alkalmakkor (ez persze alkalmat adott az ellenzőknek arra, hogy Labadie-val szemben megfogalmazzák a kvékerség vádját).

A szentírási igény érvényesítésének a törekvése nyilatkozott meg a prófétálás gyakorlásának követésében, és később bevezetésében is. Ha a gyülekezetet a Szent Lélek vezeti, abból nem hiányozhat a prófétálás sem, mint ahogy nem hiányzott Labadie szerint az ősgyülekezet istentiszteleti gyakorlatából sem!

Nem túlzás, ha azt mondom, amit Labadie akkor véghezvitt (ill. csak szerette volna), az tulajdonképpen, mind lelki, mind formai szempontokat tekintve majdhogynem megegyezik a kálvinizmus reneszánszának tekinthető, „új kálvinizmus”-nak nevezett kortárs mozgalom felfogásával, annak Ige és gyülekezetértelmezésével. Labadie már akkor megvalósította azt a teológiai-kegyességi fúziót, aminek előnyeit csak nemrég kezdték felfedezni, elsősorban az USA-ban. A kálvini, biblikus írásértelmezést, és tulajdonképpen az erre épülő ortodox tanbeliséget egyesítette a karizmatikus kegyesség formai kötetlenségével, ill. lélekközpontúságával. Kétségtelenül megelőzte korát.

Bár élete a balsikerek sorozatának is tekinthető, ugyanakkor maradandó tanítást is tartalmaz: hirdeti a Szentírás legfőbb hitszabályozó tekintélyét az egyéni és egyházi élet minden területén, és a Szentírástól és a Szent Lélektől korlátozott lelkiismeret korlátlan szabadságát.

(A jelen írás Dr. Czakó Jenő Fejezetek az újabb kori ébredések történetéből-Egyetemes egyháztörténeti tanulmány című írásán alapszik, legnagyobb része annak közvetlen átvétele. A cikkszerző az átvett irodalmat tematikus sorrendbe helyezte, ill. több helyen is egyéni látásmódjából fakadó megjegyzésekkel és a végén egy terjedelmesebb összegzéssel egészítette ki)

You may also like

Szabó Imre: Kívánjátok a lelki ajándékokat II.
Szabó Imre: Kívánjátok a lelki ajándékokat I.
Egy karizmatikus kálvinista spirituális útja
R.T.Kendall levele John MacArthurnak (reakció az “Idegen tűz – Strange fire” konferenciára)

Leave a Reply