28
okt
2012

Gondolatok a predestinációról (Luther/Kálvin/Sebestyén)

5046027_1_lAz eleve elrendelés tana Kálvin teológiájában tulajdonképpen nem játszott központi szerepet (ami központi szerepet játszott nála , az az Isten szuverenitásáról szóló tan). Érdekes momentum, hogy Katekizmusába, ami teológiájának kompendiuma, és amit főleg az akkori, teológiában járatlan kortársak számára írt meg, a predestináció tanát nem vette még fel. De ha megnézzük a keresztyén tanítást kifejtő és összefoglaló “fő művét”, az Institutiót, ott sincs különösebb módon kiemelve – igaz nem is játszik mellékes szerepet; négy teljes fejezetet szán a téma tárgyalására.

Kálvin meg volt arról győződve, hogy a predestináció tana fontos és értékes, de muszáj a megfelelő kontextusba helyezni. A kérdés már csak az, mi a teológiailag megfelelő kontextus? Az első és legfontosabb, amit maga Kálvin is hangsúlyoz, hogy az eleve elrendelés tana a leghatározottabb mértékben az Ó és Újszövetségből eredeztethető magyarázat. Ezért aztán mindent, amit e kérdéssel kapcsolatban mond, a megfelelő igehelyekkel alá is támasztja.

kalvin11Az eleve elrendelés tana Kálvinnál nem játszott fő szerepet

Az Istitutio végső formába öntése után Kálvin az eleve elrendelésről szóló fejezeteket a 3. könyv végére tette, mely könyv címe: „A módról, melyen Krisztus kegyelmét vesszük, és arról, hogy ebből micsoda gyümölcsök származnak, és micsoda eredmények következnek reánk nézve.” A korábbi fejezetekben ír a hit által való megigazulásról, az ingyen kegyelemről, a törvény és az evangélium ígéreteinek összeegyeztetéséről, majd a keresztyén szabadságról és az imádságról, mint a hit legfőbb gyakorlásáról. Láthatjuk, hogy mielőtt a predestináció tanítását sorra venné, csaknem 200 oldalon keresztül beszél hitről, kegyelemről, megigazulásról, etikáról, keresztyén szabadságról és az imádságról. A magyar kiadásban csak 7 oldal foglalkozik az eleve elrendelés tanával. Nyilvánvaló, hogy egy központi dogma, (amivel a Kálvint és a kálvinizmust vádolják, tudniillik hogy erre a fogasra akasztotta fel teológiájának minden egyes elemét, és ezért kegyetlen stb…) nagyobb helyet és központi szerepet kapna egy ilyen összefoglaló, tanító műben (a súlyponteltolódás csak a református skolasztikában következik be).

Kálvin beszél a “szörnyű végzésről”, mely a megigazulástan árnyoldala

A kettős predestináció kapcsán már Kálvin maga beszélt az úgynevezett „szörnyű végzésről”. Tisztában volt vele, hogy milyen következményei lehetnek e tanításnak, és mi sem el távolabb tőle, minthogy jókedvvel beszéljen az elvetettekről.Fogalmazhatnánk úgyis, Kálvin számára a megigazulástan árnyoldalát jelentette, hogy Isten valakit üdvösségre, valakit kárhozatra rendel. A pozitív részt tekintve (eleve elrendelés üdvösségre) a kiválasztás tana mintegy szükségszerűen következik a megigazulástanból, a negatív oldal pedig egy logikus következtetés, mondhatni árnyoldala a másiknak. (ez a megközelítés Barthtól sem idegen, azonban számára az árnyoldal puszta fogalmazásbeli segítség, egyfajta kontúr, hogy a pozitív oldalt határozottabban kiemelje, és nem ontológiai valóság. Mondhatnánk úgyis, hogy Barthnál az érem másik oldala csak retorikailag létezik (amennyiben a másik oldal hiányát és veszélyét kiemeli), azonban nem önálló valóság (tehát mégsem létezik :)).

Teológiai kényszerűség kettős predestinációról beszélni 

Kálvin számára azonban teológiai „kényszerűség” kettős eleve elrendelésről beszélni. Le is szögezi, hogy maga a keresztény, aki Krisztus evangéliumát hallja, és amelyre a Szentlélektől indíttatva engedelmesen válaszol is, egy perce sem felejtheti el, hogy nem azért részese a kegyelemnek, mert engedelmes, hanem azért engedelmes, azért hallja az evangéliumot és követi Krisztust, mert eleve a kegyelemre volt kiválasztva. Evidens tehát, hogy valamiféle „jogot” a kegyelemre, senki nem vindikálhat magának. Ilyen értelemben a kettős predestináció bír egy gyakorlati, kritikai funkcióval is a gyülekezeten belül, aminek a lényege: senki sem bízhatja el magát, senki sem kérkedhet a nem hívővel szemben, továbbá elejét veszi mindenféle túlzott magabiztosságnak.

Fontos hangsúlyozni e tan gyakorlati funkcióját, ugyanis Kálvin számára a predestináció nem filozófiai, spekulatív, vagy absztrakt elmélet, hanem „egyszerű”, bibliai tanítás, amely arra a gondolatra korlátozódik, hogy üdvösségünk egyedüli oka nem más, mint Isten szabad kegyelme. Egyedül a kegyelem, egyedül Krisztus által.

Kálvin szerint Isten titkáról van szó, melynek egy része – igaz töredékesen – de napvilágra került

Kálvin óv attól, hogy e tanítást központi elemmé tegyük. Hangsúlyozza, hogy Isten titkáról van szó, egy „feneketlen mélységről”, melynek egy része, ha töredékesen is, de napvilágra került. Aki tolakodóan kutakodik, óvatlanul puhatolózik, soha nem talál e tanításban vigaszt. Luther is elismerte, hogy az Isten abszolút szuverenitásából eredő kettős predestinációval az egészséges emberi értelem nem tud mit kezdeni, ellentmond neki. Ki is emelte egyrészt, hogy az isteni akarat titkainak a kutatása nem lehet az ember dolga. Másrészt Luther számára is az ember üdvbizonyossága pontosan ahhoz a tételhez volt kötve, hogy kizárólag Isten az, aki szavatolja üdvösségünket (vagy a kárhozatot); hiszen ha nem így lenne, akkor az embernek saját erejére kellene hagyatkoznia, ami azonban túl nagy követelmény lenne és így minden esetben elbukna.

luther_martin-3Luther Isten bűnöst elvető akaratát nem  a kinyilatkoztatás részének, hanem a rejtőzködő Istennek tulajdonítja

Azonban Luther -és ebben valamelyest különbözik Kálvintól- Istennek a bűnöst elvető akaratát nem tartja a kinyilatkoztatás részének, hanem a rejtőzködő Istennek tulajdonítja az Ézsaiás 41,15-ből származó gondolat szerint: „Bizony te rejtőzködő Isten vagy (lat. deus absconditus), Izraelnek istene, szabadító!” A de servo arbitrio (a szolgaságban tartott akaratról- leigázott akaratról) című írásában Luther részletesen kifejti, mit ért a „rejtőzködő Isten” alatt. Nem egy második Istent jelöl ezzel a kitétellel, hanem a számunkra megismerhetetlen, félelmetes és vészterhes oldalát annak az Istennek, aki az ember számára az Igén keresztül jelentette ki magát (deus relevatus). A rejtőzködő Istenről (akinek titkait természetesen nem szabad kinyomoznunk) szóló beszédnek az a funkciója, hogy a figyelmünket Istennek a számunkra elérhető kijelentésére irányítsa, azaz az Írásban megjelenő Istenre, aki a Krisztusban testté lett, és akiben pontosan a testté létel által az ő üdvakarata manifesztálódott.

Luther: Isten lényében szemben áll az “irgalmasságban kijelentett” és a “felségben elrejtett” 

Továbbá szembeállítja egymással Isten lényében az „irgalmasságban kijelentett” és a „felségében elrejtett” Istent, a Deus Incarnatust és a Deus Absconditust. Az előbbinek tulajdonítja az Ezékiel 18:23-at: „Hát kívánva kívánom én a gonosznak halálát? Ezt mondja az Úr Isten! Nem inkább azt, hogy megtérjen útjáról és éljen?” Az utóbbi, a rejtőzködő Isten viszont saját belátása szerint, számunkra rejtett módon cselekszik, és nem szabad kutatni elhatározásának miértjeit. Azt látjuk, hogy Isten két aspektusa szemben áll egymással. A Deus Incarnatus sír és panaszkodik a gonoszok elhatározása miatt (Máté 23,37: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat…”) míg ezzel párhuzamosan a Deus Absconditus szándékosan elhagy vagy elvet némelyeket. Tulajdonképpen az alábbiakból az következhetne, hogy a kijelentett Isten sír a rejtőzködő Isten ítélete miatt. Úgy tűnik, mintha Isten ellentmondásba kerülne önmagával.

Luther úgy oldotta fel ezt az ellentmondást, hogy lassanként az elvetés gondolatát kiküszöbölte a figyelme köréből, és inkább csak a kegyelem és a kiválasztás tanát hangsúlyozta.

Predestináció a lutheránus tanfejlődésben

A lutheránus tanfejlődés szempontjából is érdemes lenne megvizsgálni a kérdést. A katolikusok elleni harcban mind Luther, mind Melanchton a pelagianizmus ellen foglaltak állást. Tulajdonképpen úgy tanították a predesztinációt, mint Kálvin és Zwingli. A Loci Communes első kiadásában Melanchthon a Róma 9-hez írt kommentárjában még az elvégzés alapján állt. Később azonban a Confessio Augustana Variata-ban a predesztinációt már teljesen elutasította és immár a synergismust képviseli. (üdvösség az emberi és isteni összmunka eredménye) Ez érthető, ha felidézzük Melanchton állandóan továbbkereső szellemét, azonban az igazi lutheránusok ezt már nem tudták elfogadni soha. A korábban említett Formula Concordiae kimondja, hogy a hit Isten ajándéka. Kálvin erőteljesen polemizált a plegaiánus synergizmus hirdetőivel szemben. Elvetette, hogy Isten csak segítségül jön a mi törekvésünknek, hogy a kiválasztást elnyerjük. A kiválasztás már befejezett-elvégzett dolog, az elhívás pedig csak „kifelé” (látható megtérés) megnyilvánuló jele annak, amit Isten öröktől fogva a maga számára teremtett és elrendelt. A megtérés és a hitben járás inkább csak a kiválasztottság „biztos szimptómája”, amiről fel lehet ismerni, hogy valaki közösségben van Krisztussal.

Eleinte Luther is erőteljes vallási determinizmust hirdetett, konkrétan hogy az emberi akarat csak vétkezni tud, tehát az ember üdvössége kizárólag az Istentől függ. Akiket azonban Isten nem választott üdvösségre, azokat ezzel a ténnyel elvetette. A római levélhez írt kommentárjában és a már említett de servo arbitrio című művében hirdeti a determinizmus elvi álláspontját. Eszerint a Róma 1,24 kitétele („Annakokáért adta őket az Isten szivök kívánságaiban tisztátalanságra ”) nem permissio, hanem comissio és jussio Dei (azaz nem megengedés, hanem elrendelés). Luther vívódása itt kezdődik el, ugyanis tudja, hogy Isten nem akarja a bűnt, mert gyűlöli azt, mégis akarja, hogy a bűnt elkövessék?

Formula_ConcordiaeA lutheránus hitvallások a predestináció tanát nem vették át

Ennek szellemében nem meglepő, hogy a lutheránus hitvallások, hitvallási iratok a kettős predestinációt nem vették át. Ezért hangsúlyozza a Formula Concordiae („Egyezségi Irat”) a 11. hitcikkelyében az 1 Tim.2,4 alapján Isten üdvtervének univerzalitását és különbözteti meg az előre tudást (praescientia) az Isten eleve elrendelésétől. (praedestinatio). Míg az előre tudás a jót és a rosszat is magában foglalja, ide sorolva az isteni kegyelemnek az elvetettek által való megtagadását, az eleve elrendelés csak a választottakra vonatkozik. Azaz Istenben van egyfajta előre tudás, úgy bizonyos emberek kiválasztásáról, mint mások elvettetéséről, azonban az eleve elrendelés csak a kiválasztás tekintetében létezik. Ezzel tulajdonképpen a hitetlenek elvettetését kiemelték a predestináció tanából, és úgy jelenik meg, mint jogos következménye annak hibás magatartásnak, hogy az ember visszautasítja Isten kegyelmi ajánlatát. Visszautasítás, melynek lehetőségét az általános előrelátás tanában Isten engedélyével lehet magyarázni. (tehát a kései Luther kiválasztásról vallott nézete, ha nem is minden elemében, de irányában megelőlegezi a barthi kiválasztástant, ami az elvetettek helyzetének meghatározását illeti. Hiszen a kegyelem hatalma Barth szerint ellenállhatatlan és mindenekfeletti. Isten haragjának –azaz az elvettetésnek Isten szeretete mellett nincs önálló jelentősége, csupán Isten szeretetének másik oldala. )

Luther predestinációról alkotott elképzelése Kálvinéhoz képest befejezetlennek tekinthető

Látható, hogy a lutheri predesztináció a kálvini kettős predestinációhoz képest befejezetlennek tekinthető. Ahogy korábban említettük, Kálvin értekezéseiben nem filozófiai koherenciát akar elérni, hiszen a célja nem az, hogy az emberi értelem számára teljesen elfogadható logikus, kompakt, zárt rendszert alkosson, hanem azt tartja fontosnak, hogy a Szentírás e tárgykörben tett kijelentéseit hiánytalanul elénk tárja, és levonja belőlük a megfelelő konzekvenciákat. Bár elrejtett bölcsességnek tartja, mégis megismerhető belőle annyi, amennyit kijelentett Isten. Ezt azonban bűn volna elhallgatni, hiszen bűn elhallgatni azt, amit a Szentlélek iskolája, a Biblia meg akar ismertetni velünk. Elhallgatni a kijelentést legalább akkora bűn, mint feszegetni és kutatni azt, amit eltitkolt. Ahol pedig docta ignorantia (tudós tudatlanság) forog fenn, ott ezt a tudatlanságot nem kell szégyellni.

Fontos hangsúlyozni, hogy Kálvinnál Isten szeretete -Lutherrel és majd Barthtal ellentétben- nincs Isten igazsága fölé rendelve, sőt Isten dicsősége inkább igazságából következik. Isten mindenekfölött igaz, főként mikor kiválaszt és elvet, Isten szeretete pedig csak a kiválasztottakra vonatkozik.

Tény, hogy Kálvin volt a reformátorok sorában az, aki a kiválasztás kettős természetét a legradikálisabban hangsúlyozta. Melanchton Witternbergben és Bucer Straßbourgban is vitázott Kálvinnal, valóban fontos –e hangsúlyozni e kettős természetet. Kálvin egyértelműen ragaszkodott tanításához, ugyanis úgy érezte, hogy Isten szuverenitása máskülönben csorbulna. Kálvin azonban nem volt szisztematikus gondolkodó abban az értelemben, hogy egy lefektetett pontból kiindulva felépítsen egy koherens rendszert. Az ő területe sokkal inkább a biblika teológia volt. Nem mond mást és többet, mint amit a Szentírás, és pontosan ezért, nyitva és megválaszolatlanul hagy bizonyos kérdéseket. Nem retten vissza attól sem, hogy- csakúgy, mint a Szentírás -, látszólag ellentmondó gondolatokat és kijelentéseket egymás mellé helyezzen. (Ahogy Sebestyén Jenő is hangsúlyozza, Kálvin volt az, aki a predesztináció leghatalmasabb problémáit előttünk feltárta. Feltárta, és nem kispekulálta, mint valami filozófiai rendszert.: „Mindig küzdenünk kell tehát az ellen a felfogás ellen, mintha a predesztináció csak Kálvin dogmája és az ő találmánya lenne.”)

Kálvin azt mondja, amit a Szentírás: beszél az elrendelésről, utána pedig az ember felelősségéről, mindezt úgy, hogy az ellentmondást nem oldja fel

Meg sem próbálja ezeket az ellentmondásokat feloldani. Módszere egyszerű és tiszta: először beszél az isteni elrendelésről, majd kihangsúlyozza, mintegy figyelmeztetőleg, hogy az ember egyedül magát okolja az elvettetéséért.: „Mert mégis, noha Isten örök bölcsessége alkotta az embert arra szerencsétlenségre, amely reá nehezedik, az ember ennek okát önmagából és nem Istentől vette, mivel nem más volt oka kárhozatra jutásának, mint az, hogy Isten tiszta teremtményéből bűnös és tisztátalan romlottságra fajult.”  Máshol ezt olvassuk: „ …úgy függ ezeknek romlása Isten eleve elrendelésétől, hogy annak oka és anyaga magukban az emberekben található.” ill. „Elbukik tehát az az ember, akit Isten bölcsessége erre rendel, de saját hibája folytán bukik el.” E tan két alappillérét egyértelműen a Szentírásból meríti, azonban nem érzi szükségét a két pillér közötti szakadék logikai áthidalásának.

11020413_10205737552535204_778241705_nSebestyén Jenő megpróbálja feloldani az ellentmondást, pusztán azzal, hogy értelmezi az ellentmondás okait

Ha Kálvin nem is, de Sebestyén Jenő hidat ver a két pillér közé. Abszolút kielégítő magyarázat, miszerint az isteni elrendelés és az emberi felelősség kibékíthetetlensége abból a beszédmódból ered, melyet az Írás az üdvösség megszerzésére, és általában az Isten és ember minden kapcsolatára vonatkozó kérdésben kétféleképpen használ. Vannak egyrészt a predesztinációt hirdető versek, másrészt vannak azok, melyekre egykor a pelagiánusok hivatkoztak, amelyekből úgy tűnik, mintha minden az embertől függene. Nyilvánvaló hogy a Szentírásnak e kétféle narratívája okozta eddig az értelmezésbeli ill. tanbéli, teológiai problémákat. Sebestyén magyarázata szerint a probléma feloldása abban áll, hogy megtanuljuk a Szentírást organikusan olvasni, így megtaláljuk azt a belső szerkezetet, amellyel az egymással ellentmondani látszó passzusok kiegyenlíthetőek. A megoldás maga e belső szerkezeti sajátosság felismerése, ami nem más, mint az hogy az Ó és az Újszövetség az ember cselekedeteinek és az emberiség történelmének elbeszélését és megítélését kétféleképpen tárgyalja: Vagy Isten látószögéből, és akkor a végső, metafizikai okokat engedi láttatni, vagy az ember látószögéből nézi az eseményeket, és akkor megáll a második oknál, az emberi felelősségnél. Az első a metafizikai, vagy theocentrikus, tehát szigorúan vallási vonal, a második az emberi vagy antropocentrikus, tehát szigorúan etikai vonal. Két olyan párhuzamos, amely szemünk láttára sohasem fog találkozni, de a végtelenben ás az örökkévaló Istenben igen. Tehát mindenféle értetlenség, terméketlen vitatkozás abból ered, hogy e két hatalmas és sérthetetlen vonalat folytonosan összezavarjuk. Sebestyén maga adja meg a választ arra, hogy Kálvint miért értették oly gyakran félre: „Ezért van az, hogy mindaddig, míg ezt a két vonalat külön nem tudjuk tartani, Kálvin érveléseit és különös antinómiáit sem értjük meg az Institúciókban és még kevésbé azt a megdöbbentő mondását, amely lényegében nem egyéb, mint a két vonalnak legmerészebb és paradox egymás mellét állítása.” (melyeket korábban láttunk már)

Kérdés persze, hogy Sebestyén tétele mennyiben segíti az adott szakaszok megértését, ill a paradoxonok kibékítését. Tulajdonképpen nem mond többet, mint Kálvin, mégis egyfajta hermeneutika mankót ad kezünkbe, amikor felhívja figyelmünket a Szentírásban megtalálható két eltérő nézőpontú narratívára.

Egy tétel helytállósága azáltal mérhető le, hogy adott, konkrét esetekre-szituációkra mennyiben alkalmazható. Nos, e hermeneutikai segítség mind a predesztináció és a szabad akarat, mind a predesztináció és a bűn, ill. a predesztináció és az imádság és a predesztináció és a fatalizmus paradoxonára alkalmazható. Nyilvánvalóan nem oldja fel teljesen a paradoxonokat, mégis e módszer alkalmazásával sikeresen tompítja az ellentéteket.

Sebestyén magyarázata találó és alkalmazható, de ha Kálvinnál maradunk, akkor az Institutio predesztinációról szóló szakaszaiban is találunk részeket, melyekből, ha nem is rendszer, de közelebbi értelmezés nyerhető. Az Institutionak a Gondviselésről szóló fejezete szerint mindent, amit az ember szívében elhatároz, Isten titkos sugallata hozza létre és vezet a maga célja felé. Az ember nem tud olyat gondolni, amit Isten el nem határozott magában. Az Isten bár végső ok, de az emberek, mint lelkek, mint közbenső okok önállóan működnek abban az irányban, ami Isten által kijelöltetett számukra. Így végeredményben az elvetettek a saját bűnük miatt méltók a kárhozatra és a szenvedésre, ugyanígy a választottak is saját hitükből fakadó cselekedeteik által nyerik el az üdvösséget, amit azonban a dolog hátterének köszönhetően nem tarthatnak saját érdemüknek.

Egy lehetséges magyarázat

Ezen a helyen fontos hangsúlyozni az isteni és emberi felelősséget. Nyilvánvalóan ahol jutalmat vagy büntetést kapunk, ott létezik a felelősség fogalma. A kérdés, hogy hol ér véget az isteni felelősség, és hol kezdődik az emberi. Talán a helyes válasz az lenne az előzőek értelmében, hogy az isteni felelősség nem ér véget, mégis egy ponton túl a mi hatáskörünk és ezzel együtt felelősségünk is belép a képbe az Istennek mindenre kiterjedő kormányzásával párhuzamosan, helyesebben fogalmazva azzal teljes mértékben megegyező módon, egymást fedve, teljesen elválaszthatatlanul.

Talán egy egyenessel lehetne megfelelően ábrázolni ezt a viszonyt. Az egyenes teljességgel Isten és az egész isteni akarat és hatáskör alatt áll. Az egyenes adott pontjától mégis elkezdődik az emberi akarat és felelősség, mely teljes egészében az alapegyenes vonalán és irányában mozog, azzal megegyezik, de kiindulópontja más, mégis önálló, ontológiai valóság. Az ember tehát az egyenes egy adott szakasza.

E viszony különös összefüggése az, hogy az ember felelős a viselkedéséért, mert akarata, ill. elhatározó képessége van, ami azonban mégiscsak Isten szándéka és Isten örök terve szerint igazodik, úgy hogy az ember felelősségét tulajdonképpen Isten viseli, de ez nem jelenti azt, hogy az ember akarata és felelőssége valamilyen irányban eltűnne, vagy leredukálódna. Ilyen összefüggések a logikában elképzelhetetlenek, vagy a természetben, ahol kauzális viszonyokat figyelhetünk meg.

Benkő István egykori református lelkész hoz fel ennek bizonyításaképp egy példát.: „A gyermek felelős az édesapjával szemben a viselkedéséért, bár végülis a gyermek egész milyenségéért mégis csak az édesapa viseli a felelősséget önmagával szemben, ami azonban megint nem csökkenti a gyermek felelősségét. Sőt a gyermeknek nem is szabad az apa felelősségére gondolni, hanem mindig a közvetlen okot, saját milyenségét és viselkedését kell maga előtt látni.” Így már érthető, miért hangsúlyozza Kálvin, hogy a predesztináció ismerőinek is a számunkra látható, előtérben lévő, közvetlen emberi okokat kell szemük előtt tartani, így a kárhozatot az ember bűnéből eredő következménynek kell felfogni, mert az emberi értelem számára ez a természetes és ez az érthető.

Leave a Reply