13
nov
2012

A mennyország helye a modern világképben

Az embert mindig is foglalkoztatta a halál utáni lét gondolata. Ez a gondolat szinte minden vallásban megjelenik több, különféle módon. Sok eltérés van ezen elképzelések között, de egy alapvetés a legtöbb nézetben közös, mégpedig az emberi lélek halhatatlansága.

Nyílván, e tétel nélkül nem lehetne értelmezni a halál utáni lét fogalmát sem. A halhatatlan lélek gondolata, az emberben egyfajta reménységként is megfogalmazódik, azt kifejezve, hogy a földi életnek valamiféle jelentést, értelmet kell hordoznia, máskülönben ezt a rövid „itt-tartózkodásunkat” teljesen fölöslegesnek éreznénk. Tehát nemcsak a megélt tapasztalok, hanem a logika maga is arra irányul és következtet, hogy a halál nem az élet végét, hanem éppen-hogy annak az életnek a kezdetét jelenti, amiért éltünk (vagy legalábbis akartunk).

Számtalan elgondolás létezik és jelenik meg a halál utáni életről a kultúránkban, gondolkodásunkban (akár keresztyén, akár más vallásból átvett vagy filozófiai elképzelések). Viszont sokszor ezek az úgymond világi megfogalmazások nem tudnak mit kezdeni a keresztyén dogmatikák által leírt „Menny” képével. És ez oda-vissza igaz, dogmatikák sem a mai világképpel.

Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy a modern ember által ismert világképhez (amely már ugyan tudományosnak mondható, de egyszerűen az ember véges értelme miatt, mégsem az abszolút igaz és teljes), egyre inkább közelítsük a Szentírás világképét és így a bibliai igazságokat. Ugyanakkor ki kell szűrni azokat a tévképzeteket és bibliátlan megfogalmazásokat, amik folyamatosan, akár népszerű világi elgondolásokból, akár a hamis tanokból a theológiába áramlanak.

Tehát tárgyunkat most jelentse a halál utáni lét színtere, annak is pozitív „végkifejlete”, azaz a Mennyország.

1.) A mennyország léte

A Szentírás alapvetően, a világnak két különálló, de mégis Isten által együtt megteremtett részéről beszél. Az 1Móz 1,1 („Kezdetben teremté Isten az eget és aföldet) egyértelműen arról beszél, hogy egyszerre teremti meg az Úr a mennyei szférát és a földi világot. De itt nem két „darab” teljesen külön világot kell alatta érteni. Ezek egy teremtésben jelennek meg (Isten előtt egy compositio), a világ két egymás mellett vagy egymáson létező valóságaként, ha tetszik „dimenziójaként”.

Persze sokak által furcsa lehet ez a kifejezés, hogy „dimenzió”, hiszen erre, a sience-fiction „alternatív világ” gondolata ugorhat be, de nyílván nem ezt kell alatta érteni, hanem a teremtett Világ (mint egy óriási tálcán fekvő) két valóságát. Tehát a Menny nem egyszerűen csak távol (fenn a felhők fölött) van, hanem az ember önerejéből teljesen megközelíthetetlenül, egy másik síkon. Közvetlen kapcsolat nincs a két valóság között. Viszont ezt az elkülönültséget csak Isten akarata, parancsa tudja áthidalni (pl.: Krisztus mennybemenetele; vagy az angyaloknak Ő ad hatalmat az átjáráshoz).

Kérdés, hogy mit jelent itt a „valóság” kifejezés? Ezalatt azt értem, hogy mindkét világot – a látható földit és a láthatatlan mennyeit – külön-külön valamiféle Isten által meghatározott törvények szabják meg, ilyen szempontból hasonlóak, de nyílván a Menny emberi szempontból kiindulva (minőségileg) más eme törvényszerűségeket tekintve.

Tehát a Menny nem egyszerűen egy boldog, békés, kellemes érzésként létezik (mint pl. a buddhista Nirvana, amely kilép a tudatos létezés fájdalmából), hanem valós térben („Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek.” János 14,2) és időben – természetesen más minőségű, örök időben („egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap.” 2Péter 3,8).

De fölmerülhet a kérdés, hogy miért van szükség a Mennyben is valamiféle térre és időre? Merthogy van olyan elképzelés a theológiában, ami azt mondja, hogy a lélek a halál után, úgymond kilép az időiségből, az időben való létezésből. Ez a gondolat feltehetően abból a filozófiai problémából fakad, miszerint aminek van kezdete, annak vége is van, és ezzel, hogy nem „tér-időben” helyezik el a mennyei létet, hanem úgymond „ellelkiesítik”, megszűnni látják, ezt a filozófusok által megalkotott tételből adódó problémát.

Csakhogy ennek az elgondolásnak van egy alapvető hiányossága. Mégpedig: az ember nem tud a téren és időn kívül gondolkodni, érezni, és egyáltalán létezni sem. Pont azért, mert ezekbe a törvényszerűségekbe lettünk beleteremtve.

Az ember nem tudja magát elképzelni ezeken kívül, mert például az érzékelésünk és gondolkodásunk is időben történik. Pusztán az alany és állítmányi szerkezet – amely lényegében gondolatmenetünk(!) alapja – is csak az időiség keretein belül értelmezhető. Ha ez nem lenne, csupán egy káoszt látnánk magunk előtt, amelyben összekeveredik minden érzés és gondolat. Persze azt is jegyezzük meg, hogy ha az időn túl lehetnénk, majdhogynem mi magunk is istenekké válnánk, hiszen csak Isten tud az idő fölött létezni.

Tehát Isten – már csak miattunk is – térben és időben helyezte el a Mennyet, hogy egyáltalán fel tudjuk fogni azokat az ajándékokat, amiket az Ő kiválasztottjainak készített elő („És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” János 14,3).

2.) A mennybemenetel

A mennyei létezésnek van egy számunkra is kijelentett és megmutatott nézőpontja, valósága, még pedig maga a föltámadott Krisztus és az Ő mennybemenetele. Úgy gondolom, hogy a fentebb fölvázolt világképet ennél a pontnál is használnunk lehet, vagy éppen a föltámadás és mennybemenetel jobban érthetővé teszi ezt a világról alkotott elképzelést.

Először beszéljünk Krisztus mennybemenetel előtti, föltámadott testének valódi „újdonságáról”. De mitől is más ez a test, mint egy átlagos élő emberi test? Hiszen gondolhatnánk arra, hogy csak egyszerűen újra életre kelt a halott, mintha csak nem is hunyt volna el. Viszont a HK 45. kérdés harmadik része ezt írja: „… Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga számunkra”.

Itt jön képbe a menny alászállása, a földi világgal való egyesülése („És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, a mely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve…”Jelenések 21,2). A mi feltámadásunk mennyei létezést is feltételez. Erre utal a menny alászállása. Lényegében ebben az új, egyesült világban valósul meg a mi testi feltámadásunk is – amely, úgy is mondhatnánk egyszerre földi és mennyei létező, mivel már a kettő egyként jelenik meg. Ekkor nem szűnik meg a földi testünk, hanem kiegészül a mennyei létezésünkkel és Isten eme két valóságban ad új életet az immár romolhatatlan (egyesült) testnek.

Tehát mondhatjuk, hogy mivel „Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga számunkra”, Ő erre az új, „földi-mennyei” létezésre támadt föl, valóságos testben. Lényegében előrevetítve, már a föltámadásával megvalósult Őbenne a „Menny alászállása” is – legalábbis ez a kettős jelenlét. A mennyei dicsősége – habár rejtve ugyan („De az ő szemeik visszatartóztatának, hogy őt meg ne ismerjék.” Lukács 24,16) – de lejött a földre.

Mindebből adódóan fontos, hogy a magát a mennybemenetel valódiságát is hangsúlyozzuk. Ugyanis ha csak azt mondjuk, amit a lutheránus teológia is képvisel, hogy nem volt igazi mennybemenetel, hanem Krisztus teste körülhatárolhatatlan mindenütt jelenvaló létezővé lett, akkor lényegében azt állítjuk, hogy az Ő emberi természete csorbult. Mintha azt mondanánk, hogy Krisztus testi volta kipukkadt, mint egy lufi. Így viszont nem lenne igaz a HK 47, 48. és különösen 49. kérdése: „[…] Ő a mi Közbenjárónk a mennyben az Atya színe előtt. […] a mi testünk, melyet Ő magára vett, biztos zálogunk arra, hogy Ő, aki a Fej: minket, az Ő tagjait, szintén felvisz magához. […]  Ő viszont zálogul Lelkét küldi nekünk, kinek ereje által az odafennvalókat keressük, ahol Krisztus van, ülvén Istennek jobbján, nem pedig a földieket.”. Sőt az apostoli hitvallás sem: „fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.”.

Egyértelmű tehát, hogy Krisztusnak valósággal kellett fölmennie a mennybe, mégpedig így a már föltámadott testel, amely egyszerre az a földi test, amely át van szegezve („megmutatá nékik a kezeit és az oldalát.” János 20,20) és a mennyei megdicsőült test. Viszont ne értse félre senki, hogy én két testről beszélek. Egy testről van szó, két minőségében.

Így kell értelmeznünk tehát a mi feltámadásunkat is, amit Isten az utolsó ítélet után a menny földre szállásával ad nekünk.

3.) Isten színről-színre látása

Mindent összevetve, még egy dolgot fontosnak tartok megjegyezni: Isten színről színre látását.

A földön a legvilágosabb megismerést Jézus, a megtestesült Ige nyújtja. Ugyanakkor ígéretként és bizonyosságként is megjelenik a Szentírásban Isten látása és megismerése. A Máté 5,8-ban Jézus ezt ígéri: „Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják.”. Hasonlót találunk Pálnál („Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.” 1Kor 13,12) és Jánosnál is („[…] hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk Őt látni, a mint van.” 1János 3,2). Lényegében arról van szó ezekben az Igehelyekben, hogy Istent önmagában ismerjük meg, nem pedig úgy, ahogy alkotásai tükrözik. Ez persze nem jelenti az Ő abszolút titkának áttekintését, Ő fölfoghatatlan marad.

De itt fölvetődhet egy kérdés, hogy akkor mégis mi módon láthatjuk meg a tértől és időtől függetlenül létező Istent? Ezt is elkészítette számunkra az Úr, hogy egyáltalán felfogható legyen számunkra a látvány.

Krisztusra nézve láthatjuk meg az Atyát. Ugyanis, mint ahogy azt már fentebb említettem, hogy Isten a mennyet miattunk helyezte el (más minőségű) térben és időben, úgy Önmagát Jézus Krisztusban tette közelivé és megismerhetővé számunkra. A mennyben ez a közelség ugyancsak a Fiú, a megöletett Bárány által lehetséges számunkra („[…] az Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz; […] És látják az Ő orczáját.”Jelenések 22,3-4). Krisztuson keresztül látjuk majd meg a Szentháromság Egy Isten dicsőségét, fényességét és melegét („És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké.” Jelenések 22,5). És mivel, ahogy valljuk, hogy minden Krisztusra nézve teremtetett, úgy valóban Benne érthetünk meg mindent a mennyben, amit Isten számunkra kijelentett.

 Mindazonáltal, azzal az alázattal kell néznünk ezekre a dolgokra, hogy ahhoz képest, amit majd valóban tapasztalunk az Istennél a mennyben, az itt leírtak csak üres fecsegésnek és okoskodásnak tűnnek, mert Pál apostol is mondja: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.”(1Kor 2, 9).

Leave a Reply