20
feb
2013

Szesszacionista teológusok beszélgetnek a nyelveken szólásról

http://www.youtube.com/watch?v=E5wlJZGH1vI

A riporter kérdése így hangzik: A nyelvek (értsd nyelveken szólás) használata a mának van?

Az első úriember (Aleister) viccet csinál a kérdésből. Úgy értelmezi, hogy a kérdés a hétköznapi nyelvekről szól, ezért azt mondja: Persze, hogy a ma is vannak nyelvek, máskülönben, hogy tudnánk beszélni? Még rá is kontráz: Naná, mégis hogy lehetne másképp, lehetne, hogy a nyelvek csak Jóska Pistának vannak?

Ugyanő folytatja azzal, hogy a Pünkösdi esemény legjobb esetben is enigmatikus. Az egyik ismerőse szerint a nyelvek/ a nyelveken szólás egy Istennel folytatott intim nyelv, olyan mint egy privát nyelv a feleségünkkel, amikor „kis mókusom” és hasonló kitételeket használunk, amiket mások előtt nem nagyon mondunk.

Ő egy olyan meghatározást hallott, ami a jelenséget nem teológiai, hanem fizikai végéről fogja meg; e szerint a nyelvek/ nyelveken szólás ahhoz a jelenséghez hasonlítható, amikor pl. Ella Fitzgerald (az egykori énekesnő) a hangját próbálgatja: azaz a levegő korlátlan áramlása szabadjára engedett hangtartományokon.

Szerinte ez felszínes és bizarr. Mond egy példát: Sharpshire tartományban, Bridgenorthban volt egy esemény, az éneklés után: egy illető nyelveken szólt, majd síri csönd következett. A gyülekezet várt a magyarázásra. Aztán valaki felszólalt. „Isten azt mondja: öleljétek meg egymást lelkesen!”. Aki így fordított, annak ez a különleges kijelentése volt, állítólag.
Ha így állunk, akkor miért kellene ott ülnie egész este, ha csak arra vár, hogy valami történjen Ms. Jenkinsszel, hogy aztán Mr. Filbers megmondhassa neki, hogy öleljen meg egy hölgyet az első padsorban.

A felszólítás után azt történt, hogy a jelenlévők tényleg elkezdték egymást ölelgetni, mégpedig feltűnően lelkesen. Emiatt néhány pár még a következő ének előtt elhagyta a templomot.

Sproul azt mondja: Nem tudjuk áthidalni a szakadékot az első század és a mai kor között. Ha az lett volna a gyakorlat, hogy a glosszolália tényleg egy normális istentiszteleti dicsőítő típus lett volna Korinthustól kezdődően, ami megjelent volna minden egyházban az egész történelem folyamán, akkor teljesen másképp gondolkodnánk róla. Csakhogy egy ÓRIÁSI történelmi szakadék áll fenn, ami miatt feltehetjük a kérdést, hogy a mai nyelveken szólás megegyezik azzal, ami Korinthusban volt? Vagy csak halandzsázás? Merthogy bárki képes halandzsázni. A halandzsa kritériuma: érthetetlen, a normálistól eltérő vokális működés. Pl. „Subi-dubi-dibi-dubi-dúú”. Ezt akárki tudja művelni.

Ő azt a magyarázatot adja, hogy sok ember elégedetlen azzal a móddal, ahogyan kifejezi magát Istennek. Bárcsak el tudnák kerülni a racionális fogalmazást. Ha sóhajokkal tudnának kommunikálni, akkor talán jobban ki tudnák magukat fejezni az imában.

Ismét Begg beszél: elnézést kér, hogy ő itt a humorizál olyan dolgokról, amelyek másoknak nagyon fontosak. Csakhogy a dolog bűzlik. Amikor a barátai eljöttek hozzá nyelveken szólni, és hallotta a fordítást is, akkor az jutott eszébe (és ezt ki is mondta), hogy ha csak egy ilyen rövid buzdításról van szó, mint a Zsolt 37:4-ben, akkor ezt mondhatta volna a nyelveken szóló barátja sokkal rövidebben is. Mivelhogy a barátja egy nagyon cikornyás mondatot mondott arról, h. ha megtalálja az örömét a mennyei dolgokban, akkor Isten meg fogja neki adni a szíve kívánságait. Erre Begg azt válaszolta, hogy már megkapta ezt az üzenetet, mert már benne van a Bibliában. Szerinte a probléma nem a privát imádkozó nyelv megközelítéssel van, hanem azzal, hogy ilyenkor valamilyen módon megelőzzük Isten kijelentését.

Szóbahozza Wayne Grudem nézetét, aki elismeri, hogy a nyelveken szólás nem ad hozzá az Írás kánonjához. Viszont azt már Grudem elismerte, hogy egyértelműen hozzáadnak a helyes életvezetés kánonjához. Erre Begg azt feleli, hogy ha ez a helyzet, akkor onnan már csak egy lépés, hogy aláássuk a Szentírás elégségességének és igazságának tanát.

Szóbahozza John Wimber gyakorlatát is, aki egy idő után becsukja a Bibliát, és hozzákezd a „szolgálathoz”. Elkeserítőnek találja, hogy a hallgatósága sokkal jobban lelkesedett azon pillanatokért, amikor a Biblia be volt csukva, mint azokért, amikor a Bibliára kellett figyelni. Ő ezt a benne rejlő veszélyt látja a nyelvekben való elmélyedésnek.

Sproul: Rengeteg olyan eset volt, amikor delphoi jósdához hasonlóan konkrétan megmondták nyelvekkel, hogy ekkor és ekkor ez fog történni, de egy se valósult meg. Ez esetben meg ő inkább ragaszkodna az igéhez egyedül.

Michael Horton: Rengeteg görög szó használható eksztatikus kijelentések kifejezésére, mégse fordulnak elő. Ez volt Pál problémája a szuperapostolokkal, akik valami Igén felüli tudást akartak. Következő érve, hogy össze tudjuk vetni az akkori pünkösdi gyakorlatot a maival. Pünkösdkor mindenki hallott a saját nyelvét. Nem élvezeti tevékenységet folytattak tehát, azaz nem halandzsáztak, olyan nyelven, amit csak maguk értettek.

Pünkösdkor nem a hallott nyelv volt a különleges, hanem az, hogy mindenki a saját nyelvén hallotta meg az evangéliumot – ami feltehetőleg a héber nyelv többféle dialektusa volt (ezt Sproul mondja ki először, közbeszól) – ami a Bábeli nyelvösszekeverésnek egy ellenpéldája volt, egy nyelvegyesítés.

Sproul: de ez esetben ez inkább a hallás csodája, és nem a nyelvek csodája. És ez azt jelenti, hogy az az eset más volt, mint a Korinthusi jelenség. De ezt nem tudjuk kideríteni. Így hát megint előjön a probléma, hogy nem lehet áthidalni a szakadékot.

You may also like

Szabó Imre: Kívánjátok a lelki ajándékokat II.
R.C. Sproul, az isteni akarat három szintje
Strange Fire/ Idegen tűz: karizmatikus válasz John MacArthurnak (Adrien Warnock írása)
A nyelveken szólás létező ajándék, 2.rész

Leave a Reply