22
feb
2013

Gijsbert Voetius (a református orthodoxia képviselője; dogmatikája és a teológus képzés rendszere)

Gisjbert Voetius

Gisjbert Voetius

Gijsbert Voetius (1589, Heusden, Hollandia – 1676 Utrecht), református teológus, a kálvinista orthodoxia kiemelkedő alakja. Tanulmányait főként Leidenben végezte, ahol mestere az az F.Gomarus volt, aki maga is a kálvinista orthodoxia jelentős képviselőjeként az arminianizmus elszánt ellenfele volt.

Voetius a „nadere” (németül: nähere) reformáció tulajdonképpeni alapítója (A 17. és 18. századi holland reformátusságon belüli mozgalom. A „nadere” reformáció a bibliai üzenetnek a mindennapi élet minden aspektusát érintő hatására helyezte a fő hangsúlyt. Míg a reformáció első hulláma –gondoljunk Lutherre, Kálvinra, Zwinglire, Bullingerre- elsősorban a helyes tanra koncentrált, addig a reformáció ezen második hulláma már a helyes tanbéli tanítás mellett, a helyes életvitelre, a konkrét életmódra is nagy hangsúlyt fektetett; a bibliai tanítások, tanok hatását ki akarta terjeszteni a család, a társadalom, a politikai és az állam minden területére. Ezért a „nadere” reformáció teológusai és prédikátorai elsősorban bűnbánatra hívták fel az embereket. Ebben a tekintetben a „nadere” reformáció„tanításában”, megnyilvánulási formájában nem áll messze a német pietizmustól és az angol puritanizmustól, sőt, némelyek szerint ez utóbbi jelentős mértékben hatott is rá).

Voetius a hollandiai református orthodoxia vezéregyéniségeként kérlelhetetlen ellenfele volt úgy a karteziánusoknak, mint az arminiánusoknak, továbbá az elő „karizmatikus”- református pietistának, Jean Labadie-nak. 1617-ben szülőhelyén lelkésszé választották, és ebben a funkcióban vett részt a Dorti zsinaton is. 1634-től az utrechti egyetemen a teológia professzorává nevezték ki, ill. utrechti lelkésszé. Mint teológiai tanár nagy befolyásra tett szert.

Voetius teológiai rendszere egyfajta „spekulatív” hittan, amelyet arisztoteliánus alapon épített fel. Ez azonban nem steril dogmatizmus, hiszen célja a dogmatika, a praktikus-gyakorlati teológia és az erkölcsi valóság összhangjának megteremtése. Azaz, egy olyan rendszerről beszélünk, amely orthodox dogmatikai alapokról indulva eljut a tanrendszer mindennapi életben való realizálódásához, ennyiben tehát a pietizmus előfutára. Nem véletlen, hogy teológiájának egyik kulcsfogalma a megszentelődés, amelyben az engedelmességet a hittel csaknem azonos értékűnek tekintették.

Voetius követőit nevezzük voetiánusoknak.

“Exercitia et Bibliotheca Studiosi Theologiae”

Említsük meg ezek után egyik főművét, az Exercitia et bibliotheca studiosi theologiae-t (1644). Ezt a művét 10 évnyi egyetemi tevékenysége után, kifejezetten a diákok kérésére jelentette meg, mint utrechti teológiai professzor. Eme művében csaknem 700 oldalon keresztül a teológiai stúdiumról nyújt egy metodikai áttekintést. A mű két fő részre tagolódik. Az első fő részben a teológiai tanulmányok ideális mentetét írja le, majd ezt egészíti ki a második fő résszel, amelyben az ehhez szükséges tudományos apparátust taglalja, megtoldva egy részletes bibliográfiával.

Az első részben először is leírja, milyen feltételeket kell támasztani azelőtt, hogy valakit teológiai tanulmányokra bocsássanak. Voetius egy olyan felvételi eljárást javasol, ahol is a studiumra való tehetség mellett mindenekelőtt a kandidátusok szellemi motivációját és a pietását veszik figyelembe, azonban a szociális státusuk elhanyagolható szempont. További feltételnek szabja meg a helyesen végigjárt Trivium-ot, ill. a művészeti fakultás propedeutikai stúdiumait. Végül egy külön fejezetben hangsúlyozza a tanulmányok és a caritas kapcsolatát. Döntő követelményként említi meg a kegyesség gyakorlását (praxis pietatis), melyet mind a tanulóknak, mind a professzoroknak követnie kell, ahhoz hogy Istenhez közelebb kerüljenek. További említésre kerülő követelmények: akadémai-tudományos alaposság (cura), kutatás (inspectio), úgymint a rendszeresen teljesített vizsgák.

A tulajdonképpeni teológiai stúdium 3 fázisra, vagy intervallumra tagolható: az első résznek tartalmaznia kell primer módon egy a teológiai tudományba való bevezetőt, és szekunder módon a korábbi filozófiai, nyelvi és művészeti tanulmányok újrakezdését és tovább vitelét. A teológiába való bevezetést 3 részterületre lehet tovább osztani: a biblikus (theologia textualis), dogmatikus (theologica dogmatica) és apologetikus (theologie elenctica et problematica) teológiára. Mindezekben a héber ill. görög biblia tanulmányozása kiindulópontot képez, és elvezetnek bizonyos kiválogatott és exegetikailag kidolgozott loci communes azonosításán át a szisztematikus teológiáig, inkluzíve a morális, aszketikus és egyházjogi teológiát, ahonnan kiindulva eljuthatnak az apologetikus vitákig. Voetius ajánlja mindezekhez az olyan nyelvek alapos tanulmányozását, mint az arám, szír, vagy az arab.

Ezután a teológiai bevezető után a tanulmányok második fő fázisa a lelkészi hivatásra való előkészülés. Ebben a szakaszban a hangsúly a homiletikai, egyházjogi és egyháztörténeti tanulmányokon van. Ezen kívül a tanulónak skolasztikus teológiát és ezzel együtt disputatio-t (vitatkozás, érvelés) szükséges űznie, ill. lehetőség szerint orvosi és jogi tanulmányokban és valamicskét el kell mélyülnie.

A harmadik fázis tulajdonképpen az első két felkészülési szakaszban elsajátított ismeretek elmélyítését szolgálja. Érdekes, hogy Voetius figyelmeztet a lelkészi hivatalban is tovább folytatandó tanulásra. Ehhez elsősorban Aquinói Summa Theologiae-jét, ill. a puritán William Perkins, Paul Baynes, John Preston és Thomas Hooker műveit ajánlja.

A 3 tanulmányi fázishoz Voetius egy 7 lépésből álló metódust, munkamenetet javasolt: a tanulónak el kell jutnia az analitikus olvasástól (lectio), a meditáción (meditatio) és a hallgatáson át (odafigyelés, auditio) az első írásbeli fogalmazáshoz (scriptio). Majd az anyag összegyűjtésére (collatio) és összefoglalására (collegia) kerül sor. Az utolsó lépésben szisztematizálni kell az anyagot, ahol az adott problémák, argumentumok, ellenvetések, hipotézisek, megkülönböztetések és példák azonosítására kerül sor (enotatio).

Jól látható, hogy a Voetius által bemutatott és elvárt teológiai tanulmány milyen magas nívót képvisel.

“Selectae Disputationes Theologicae”

Dogmatikai főműve az ötkötetes Selectae disputationes theologicae, amely a szisztematikus teológia történetének minden bizonnyal az egyik csúcspontja. Felvilágosító erejű az első kötethez írt 35 oldalas előszava, amelyben Voetius három fő pontot tárgyal.

Az első fő pontban az összefoglaló munka célját fogalmazza meg: Voetius inkább kiválasztott, specifikus témákba megy bele, mintsem hogy a számos összefoglaló teológiai munkát követve minden teológiai loci-hoz egy újabb magyarázatot fűzzön. A címben szereplő „selectae” kitételt ezzel magyarázhatjuk. Egyébként Voetius azért sem akart egy újabb összefoglaló művet írni, mert ezt az utrechti kollégái (Meinardus Schotanus és Carolus de Maets) a loci communes műfajt követve már megtették. Az ötkötetes mű 385 diszputációt tartalmaz, és ezzel messze meghaladja –mind tartalmában, mind kiterjedésében- a hagyományos teológiai tankönyveket, úgymint a Synpsis purioris theologiae-t(1625, Leiden), vagy a Maresius-féle Collegicum theologicum-ot (1645, Groeningen). Kiemelkedő az értekezések szokatlan részletessége mellett a szellemtörténet minden területéről vett filozófusoktól és teológusoktól vett idézetek sokasága, ill. az ezekre való számtalan utalás. Voetius nem csak az egyházatyákra (egyetértőleg vagy kritikusan)- elsősorban Augustinusra és Damaszkuszi Jánosra-, a reformátorokra (Luther, Kálvin és Melanchthon), orthodox-lutheránusokra (Matthias Flacius és Johann Gerhard), ill. orthodox-református teológusokra (Béza, Zanchius, Junius, Maccovius, Gomarus és Amesius) hivatkozik, hanem az antik filozófusokra (Arisztotelész és Platón), a középkor teológusaira (Anselmus, Aquinói Tamás, Duns Scotus, Ockam) is, sőt még a kései spanyol skolasztikusokra is (Gabiel Vasquez, Francisco Suárez). Ehhez még hozzávehetjük a sociniánusokat, a remonstránsokat és a karteziánusokat is, akikkel apologetikusan vitatkozik.

Voetius tisztában van azzal, hogy az idézetek és hivatkozások nagy számban való használata-amely a modern tudományos monográfiákat egységesen jellemzi- magyarázatot kíván. Ezért a második pontban 11 okot sorol fel, magyarázva ezt a gyakorlatot. Világossá válik, hogy Voetiusnél elsősorban arról van szó, hogy saját pozícióját az eltérő vélemények, elképzelések kontextusában fejlessze ki, és ezzel az olvasót egy lehetséges továbbgondolásra sarkallja. Attól a gazdagságtól, amely szeme elé kerül, nem akarja az olvasót sem elvonni: „A Jó önmagát közli” (bonum enim est communicativum sui).

A harmadik fő pontot a Descartes-tal és Maresius-szal való vitájára szánja.

A Szentírás autoritása/ ihletettsége

Voetius szerint pl. a logika és az értelem nélkülözhetetlen argumentatív segítőeszköz a teológia számára. Mégsem működnek semmi esetre sem önálló ismeretforrásként. Voetius „értelem” fogalma ezért teljesen eltér a felvilágosodás vagy a racionalizmus felfogásától. Egy 1639-ben megvédett diszputációjában autoritás alatt, ill. az ehhez szorosan kapcsolódó autentikusság fogalma alatt Voetius az Írás isteni voltát, ill. annak ránk vonatkozó isteni és hibátlan igazságát és jogosultságát (potestas) érti. Az Írás autoritásáról tehát nem abszolút értelemben beszél, hanem „ránk”, az emberre vonatkoztatva.

De vajon az Írás egyértelmű tekintélyének az elfogadása jelenti –e azt egyszersmind, hogy Voetius számára az Írás minden egyes kijelentése hasonlóképpen normatív is? Ezen a ponton  egy fontos distinkciót vezet be, amennyiben különbséget tesz történelmi és normatív autentikusság között: A történelmi autentikusság azt mondja, hogy a bibliai szerzők minden kijelentése – függetlenül attól, hogy a közölt történéseket, kijelentéseket, cselekedeteket és szabályokat pozitívan vagy negatívan értékeljük- tévedésektől mentesen van visszaadva. Ebben az értelemben a „teljes Írás” autentikus és a tévedhetetlen, isteni ihletettségű igazsága kiterjed az egészre, azaz minden egyes kis részére, ahol is a szerzők nem saját impulzustól vezérelve, vagy tetszésük szerint, hanem a Szent Lélek diktálása nyomán fogalmazták meg az egyes mondatokat. Az Írás normatív autentikussága azonban már nem vonatkozik minden egyes kijelentésükre. Azt a kijelentett tartalmat nevezi Voetius normatívnak, amely a lelkiismeretünket köti, olyan dolgok, amelyekről ki van jelentve, hogy hinni kell, figyelembe kell venni, követni kell, hogy azokat aztán higgyük, hogy azokra figyeljünk és azokat kövessük.

Voetius két analógia segítségével világítja meg az Írás történelmi és a normatív autentikussága közötti különbséget: Az első analógiát a jog területéről veszi: egy meghatározott ország törvénykönyvének autentikussága, mint olyan univerzálisan elfogadható, de ez nem jelenti egyszersmind azt is, hogy egy másik ország polgáraira is kötelező érvénnyel vonatkozna a megfogalmazott tartalom. A második analógia azt mondja ki, hogy pl. a történetírásban Sallustius (Kr.e.86-34) által hírül adott esemény történelmi megbízhatósága ellenére nem biztos, hogy normatív példaértékűséget képvisel. Bár az Írást is a hívők korlátlan történelmi autoritásként recipiálják, noha lelkiismeretük az ott leírtaknak nem képes alávetni magát minden további nélkül. Következésképpen Jób könyvében szereplő dialógusok megbízhatóan vannak közölve, azonban ez nem jelenti azt, hogy Jób barátai az igazságot szólják, és hogy kijelentéseik normatív jellegűek lennének.

Az Írás tekintélyével kapcsolatos kérdésben az ember nem csak in defectu képes bűnt elkövetni, amikor is az ember a bibliai szerzők kijelentését, megfogalmazását nem a Szent Lélekre, annak ihletésére vezeti vissza, hanem in excessu is, amikor az ember az Írás normatív autentikusságát egyenlőnek tekinti az Írás történelmi autentikusságával, és ezzel minden, az Írásban szereplő megfontolást, kijelentést és cselekedetet a norma szintjére emel.

Voetius, mint a legtöbb orthodox református teológus szigorú felfogást képviselt az Írás isteni ihletettségéről: pl. inspiráltnak tekintette a héber mássalhangzók áthagyományozott vokalizációját is. Azonban nem tagadta a bibliai szerzők szerepét sem. Amit leírtak, azt természetesen maguk is értették. Tehát azon a nyelven gondolkodtak, amelyen írtak. Ennél fogva akaratuk nem volt kikapcsolva, így nem is kényszer alatt fogalmazták meg azt, amit leírtak. Ennek persze az exegézisre és a hermeneutikára vonatkozóan vannak konzekvenciái. Voetius ezért hangsúlyozza a biblia eredeti nyelveinek megfelelő ismeretét, és ajánlja az összes rendelkezésre álló exegetikai segédeszköz használatát. Ide tartozik pl. a samaritánus Pentateuchos, a Talmud is, ill. a különféle targumok, rabbinikus írások, szövegkritikai kiadások, tanulmányok, és legvégül minden felekezet kommentárjai. Többek között éppen a bibliai nyelveinek jobb ismerete, ill. a nagyobb és megfelelőbb tudományos apparátus miatt- amelyek Voetius idejében rendelkezésre álltak-, beszélhetünk a korabeli teológusok egyfajta előnyéről az egyházatyákkal és a skolasztikusokkal szemben. Az Írás értelmezése terén képviselt tudományos nyitottság miatt azonban nem lenne helyes, ha egy református orthodox teológus, mint Voetius által kifejtett inspirációtant egyfajta reakciós megkeményedés jeleként értelmeznénk. Voetius sokkal inkább ezen a ponton az egyházatyákkal és a középkori teológusokkal, de mindenekelőtt a reformátorokkal áll kontinuitásban, sokkal jobban, mint ahogy azt általában gondolják.

E folyamatosság mellett szól az is, hogy Voetius a racionalistákkal szemben az Írás inspiráltságának szubjektív elfogadását nem az emberi értelemre akarja alapozni. Sokkal inkább a Lélek benső bizonyságtételére vezeti vissza az Írás isteni jellegét.

Voetius tehát az Írás és az értelem viszonyát tárgyalva elutasít egy autonóm értelemfogalmat. A sociniánusokkal szemben az Írást nevezte a keresztyén teológia primer megismerési princípiumának. Az értelem ezzel szemben nem normatív a hit számára, és nem is önálló forrása a megismerésnek, ezért hitbéli dolgok nem szorulnak értelmi alapokon nyugvó bizonyítékokra. Számos katolikussal szemben viszont azt hangsúlyozta, hogy az értelem és a logika argumentatív segédeszközökként nélkülözhetetlenek a teológia számára

Mindebben mi is követni tudjuk őt!

 

Leave a Reply