30
aug
2013

Krisztus pokolraszállása; mi történt, mikor és hogyan történt (reakció E.W.Kenyon tézisére; teológiatörténeti áttekintés)

E.W.Kenyon

E.W.Kenyon

Krisztus pokolra szállásával kapcsolatban érdekes nézetet képviselt E. W. Kenyon, metodista pásztor, akit konszenzusosan a Word of Faith karizmatikus-pünkösdi (némely elemeiben igen csak szélsőséges) mozgalom egyik szellemi atyjának tartanak. Habár Kenyon meglepő és tiszteletre méltó bátorsággal fedezte fel az Írás elfeledett üzeneteit, mégis, néha túl messzire ment. A jelen írásban Kenyon Krisztus pokolra szállásával kapcsolatos nézetét fogom ismertetni, ill. kimutatni, hogy elgondolásának eredete mind Kálvin Institutio-jára, mind a középkori, Krisztus pokolra szállásával kapcsolatos nézetre vezethető vissza. Sőt, szeretném megmutatni azt a sajátságos fúziót, amelyet Kenyon alkotott a pokolra szállás tanával kapcsolatban, majd ezek után megnézni, hogy ennek a fúziónak mely része akceptálható számunkra, és mely része nem.

Mindenek előtt, számos, a témával foglalkozó tanulmány és cikk után szeretném leszögezni- ezzel mintegy útmutatót, mankót nyújtva a cikk további tartalmának könnyebb megértéséhez-, hogy Krisztus pokolra szállásával kapcsolatos nézetnek (nézeteknek) alapvetően két különböző aspektusa van. Mindkét aspektus fontos, de más teológiai hangsúlyokkal rendelkeznek:

Krisztus pokolra szállását két aspektusból lehet vizsgálni: 1. az engeszteléssel, a váltságművel, és Krisztus ahhoz kötődő szenvedéseivel kapcsolatban (Krisztus a testi szenvedésen túl átélt –vagy a kereszten még, vagy azután leszállva a pokolban- lelki kínokat is), 2. ill. a kereszthalál utáni eseményként, amely szerint Krisztus győzelmét már kiharcolva lement a Hádészba, és mintegy triumfált, bejelentette győzelmét a gonosz felett

Krisztus pokolra szállását két szempontból lehet vizsgálni:

  • 1.) a váltságművel kapcsolatosan; ha így teszünk, akkor Krisztus szenvedéseivel, kínjaival, halálával kapcsolatban kerül elő a téma. A fő kérdés ebben a tekintetben az, hogy Krisztusnak alá kellett –e szállnia a pokolba ahhoz, hogy a váltságművét elvégezze. Máshogy megfogalmazva: a pokolra szállása a földi szenvedésein túl szükséges része volt az engesztelésnek, a váltságnak? Felmerülhet részkérdésként még ugyanitt, hogy ezen alászállást hogyan képzeljük el: konkrétan-lokálisan, azaz Krisztus valóban a föld gyomrába, a Hádészba, azaz az alvilágba távozott –e el lélekben testi halála után, és ott szenvedett, avagy a gecsemáné kerti lelki gyötrelmeitől kezdve a kereszten való lelki tusáit, kibírhatatlan gyötrelmeit nevezzük –e képletesen pokolra szállásnak?
  • 2.)  A másik típusú megközelítés Krisztus engesztelésétől némileg független eseményként azt vizsgálja, hogy Krisztus lement –e váltságművének befejeztével lélekben a Hádészba (köznapi értelemben a pokolban, valójában helyesebb a helyes megnevezés: alviág; igazából pokolról csak az utolsó ítélet után beszélhetünk), és ha igen, ott mit csinált: prédikált a halottak egy csoportjának, akik a korábbi századokban éltek, és lehetőségük sem volt őt hallani, vagy ahogy az 1 Pt 3,18-20-ban áll, lement Krisztus prédikálni a Noé napjaiban engedetlen nemzedéknek, akiket az Ige „börtönben lévő lelkeknek” hív?  Esetleg –ahogy más értelmezők mondják-  az un. „börtönben lévő lelkek” kitétel nem is az emberek egy csoportját, hanem a fellázadt és tömlöcbe zárt angyalokat jelöli?

Mielőtt e két aspektust közelebbről megvizsgálnánk- belemenve a részletekbe- tekintsük át röviden az egyháztörténeti és teológiatörténeti referenciákat:

Krisztus kereszthalálának többféle aspektusa

Jézus Krisztus kereszthalálának a jelentőségét a teológia történetében többféleképpen is értelmezték; némelyek áldozatként (hilaszterion-Pál), némelyek bűnbocsánatként (Anselmus), mások Isten irántunk való szeretetének bizonyításaként (Abelardus), megint mások pedig-és különösképpen most ez érdekel minket- győzelemként.

Egyértelmű, hogy ma már mindezen aspektusok egységesen és véglegesen kötődnek Krisztusnak kereszthalálában és feltámadásában véghezvitt munkájához. Helyzettől függően persze lehet egyik-másik aspektust különösen hangsúlyozni, azonban nem ajánlatos elfeledkezni a többiről sem, mert a teológiatörténet számos negatív példáját tudja felmutatni az tanbeli pervertálódásnak, nem beszélve arról, hogy hitünk legkardinálisabb tanbéli pontjáról van szó.

Ha Krisztus kereszthalálának és feltámadásának valamelyik aspektusa háttérbe szorult, akkor ez manapság egyértelműen a győzelem képe. Azonban az Újszövetség és a korai egyház-ahogy írja Alister McGrath- nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy Krisztus keresztje és feltámadása révén győzött a bűn, a halál és a Sátán felett. Ez a felfogás a felvilágosodásig jelentős maradt a nyugati keresztyén tradícióban.

Krisztus váltságműve, mint győzelem A győzelem gondolata azonban nem különíthető el, sőt szorosan összefügg a váltság gondolatával. A váltság fogalmának is több aspektusa van, hiszen a váltság szabadulást hoz a fogva tartott számára, maga a váltság pedig egyfajta pénzösszeg, amelyet a fogva tartott szabadulásáért kell kifizetni. Felvetődik azonban a kérdés, hogy kinek fizette ki Jézus ezt a váltságot? Istennek, vagy az ördögnek? Origenésznél merült fel konkrétabban először a gondolat, hogy ha Krisztus halála váltság volt- márpedig az volt-, akkor valakinek ki kellett fizetni. Szerinte nem Istennek, hiszen nem Isten tartotta fogságban az embereket, hanem a Sátán, következésképpen a Sátánnak kellett fizetni. Nagy Gergely pápa azután tovább fejlesztette ezt az elképzelést; szerinte az ördög jogott szerzett a bukott emberiség felett (némiképp a Szentírás is alátámasztja ezt, gondoljunk csak Jób történetére, ahol egyfajta engedélyt látunk Isten felöl az ördög részére, hogy Jóbot „zaklassa”), amit Istennek el kell fogadnia. Gergely szerint az ember csak akkor szabadulhat meg az ördög uralmától és az elnyomástól, ha valamiképp a Sátán túllépi hatáskörét, és ennek következtében elveszíti jogait. Ezt a képet nevezték csalétekkel ellátott horognak: Krisztus ember volta volt a csali, istensége pedig a horog. Az ördög nem ismerte fel miről is van szó, így ráharapott a csalétekre (és persze a horogra is). Más írók is valami hasonlóról beszéltek, amikor az ördög csapdába ejtésének képét fogalmazták meg; Krisztus halála, mint madárfogó háló, vagy egércsapda. Krisztus halálának és a feltámadásának e képei azonban ellentmondásosak voltak, hiszen úgy tűnt, mintha Isten az ördög legyőzésében csalást követett volna el (erre azonban most nem térünk ki). A győzelem képe és az alászállás gondolata közötti kapcsolat Az ördög feletti győzelem képéhez kötődött szorosan az a gondolat is, mely szerint Krisztus leszállt a pokolba (lokálisan, egy helyre). A középkorban is nagy népszerűségnek örvendett ez az elképzelés, melyet a „pokol lerontásának” neveztek, amely szerint tehát Krisztus a kereszthalála után leszállt még a pokolba és széttörte annak kapuit, hogy a bebörtönzött lelkek kiszabadulhassanak. Ez a gondolat egyébként –ahogy már említettük- egyértelműen az 1 Pt 3,18-22-n alapszik, amelyben arról olvasunk, hogy Krisztus a börtönben lévő lelkeknek prédikált.

2-3.századi szótérológia egyértelműen épít az alászállásra és a démonok feletti győzelemre

Tény, hogy a 2-3. századi szótérológiát erősen jellemezte a démonok és a Sátán felett aratott győzelem képe. Vanyó László írja, hogy a 2. századi apologétákra jellemző szótérológiai típus központjában a „mennyei megváltó” áll. Szívesen ecsetelték továbbá a démonok felforgató tevékenységét.

Ez a démonologiához kapcsolódó szótérológia a rossz eredetére, a démonok működésére és legyőzésére koncentrál. Elgondolásait a Megváltó alá- és felszállására alapozza. Fontos mozzanata a descensus ad infernos (a pokolra való alászállás). A megváltás legjelentősebb eseménye ebben a keretben Krisztus megkeresztelkedése, harca a démonokkal, kereszthalála. A kereszthalál jelentősége itt nem annyira engesztelő áldozat a bűnökért, hanem inkább győzelem a démonok fölött. (…) …alászállásakor az Ige magára öltötte mindazon angyali rendek alakját, amelyeken áthaladt, míg elért az emberi természetig. Pontosan az Ige alászállás közbeni alakváltásai rejtették el a megtestesülés misztériumát a hatalmasságok és fejedelemségek elől: ez tudatlanságuk magyarázata. Az Ige alászállásáról alkotott ezen elképzelés azonban a hatalmasságok és erősségek kicselezésének elméletévé fajult, abban az értelemben, hogy a Megváltó ezt szándékosan és tudatosan az erők és hatalmásságok megtévesztésére tette, mert így tudott észrevétlenül behatolni a halál és a Sátán birodalmába, ahonnan ki akarta szabadítani az igazak lelkeit. A halál elnyelte ugyan az emberséget, de az istenséget nem tudta foglyul ejteni, kénytelen volt visszaadni még az igazakat is. (…) Az igazságossággal kombinált csel-elméletnek nagy sikere lett (pl. Nüsszai Gergely egyértelműen vallja), de heves bírálókra is talált. A latin atyáknál a 4-5. században is tartotta magát az elmélet.” (Vanyó: Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe)

Most nézzük meg, hogy Kenyon mit írt erről a témáról a műveiben. Az „Új teremtés valósága” című írásában a következők olvashatók többek között:

Kenyon: Krisztus lent járt a halál börtönében, legyőzte a Sátánt

Kevesen ismertük fel valaha is azt a tényt, amit az Írás tanít: ami a hívőket illeti, a Sátán le van győzve. Nem a hívő győzte le őt, Krisztus győzte le a sátánt a hívő helyett, a helyettesítő munka során. (…) Ő vette át a mi helyünket, azért, hogy megváltson minket az ellenség kezéből. (…) Ő lent járt a halál börtönében, amelynek börtönőre a sátán volt. Sohasem ismerhetjük meg ennek a szörnyűségeit. Jézus ott maradt azon a helyen egészen addig, amíg be nem töltötte az igazságosság követelményeit érettünk. A Róm 4,25 azt mondja: „Aki a bűneinkért halálra adatott.” Ő adatott át a halálnak, a szellemi halálnak. Az ítélet Őt sújtotta. Ő ítéltetett arra, hogy kifizesse azt a büntetést, amivel mi tartozunk az igazságnak; amikor eleget tett az igazságosság követelményeinek, ami mi megigazultunk Ővele. (…) …amikor Jézus belépett a Szentek Szentjébe az Ő vérével, azután, hogy kijött a pokolból, és az Atya megigazította Őt, annyira igaz volt, hogy megállhatott az Atya előtt a legkisebb kárhoztatás nélkül. Hasonlatosan a három zsidó fiúhoz (Dán 3), akik mikor kijöttek a tüzes kemencéből, még a tűz szaga sem járta át az öltözetüket, a mi Urunk öltözetét sem járta át semmilyen szag. Tudod, mit mutat ez nekem? Ha Jézus ki tudott jönni onnan, és be tudott menni az Atya jelenlétébe, te és én is ki tudunk jönni ebből a szellemi halál irányította világból. (…) Mihelyt a Mester életre kelt szellemben, a Kol 2,15 valósággá lett. „Lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtuk abban.” Még ott történt, a sötétség minden seregeinek jelenlétében, hogy Jézus legyőzte a sötétség fejedelmét. (..) Ő megbénított a Sátánt. Ő összetörte a Sátánt. Jegyezd meg, kérlek: ez a győzelem örök időkre szólt. A sátán örök időkre megtöretett, örök időkre legyőzetett. Figyeld meg, hogy mondja ezt Péter (1 Pt 5,8): „Az ördög mint ordító oroszlán szerte jár”- majd pedig ezt mondja: „akinek álljatok ellen, erősek lévén hitben.” A mi csatánkat már megharcolták, és megnyerték. Semmi más harc nincs már a számodra, mint hogy megharcold a hit szép harcát.

Máshol azt írja:

A sátán le lett győzve. Milyen hatalmas izgatottság járta végig az egész szellemvilágot, amikor Jézus feljött a sötétség birodalmából; Ő volt a győztes Úr, aki magasan tartotta a kezében a pokolnak és a halálnak kulcsait. Megfosztotta a tisztátalan szellemet a hatalmától. Legyőzte saját hadserege előtt. Szellemi földrengés volt az elkárhozottak birodalmában. A Zsid 2,14 elmondja nekünk: „Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, Ő is hasonlatosképpen részese lett azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt.”(…) Mielőtt Jézus feltámadt a halálból, legyőzte a sátánt és megfosztotta attól a hatalomtól, amit az embertől lopott el a Kertben. (…) Tudjuk, hogy Jézust ott lent fogva tartották, és csak Isten tudhatja, hogy miket szenvedett. Ő a pokolban míg eleget nem tett az igazságosság követelményeinek, míg igazzá és új teremtéssé nem tétetett. Tönkre tette a pokol fejedelmeinek halálosztó képességét. Megfosztotta a sátánt a hatalmától, megbénította és összeroppantotta őt. Majd feltámadt a halálból és ezt kiáltotta: „Mindnyájan örvendezzetek, mert eljött a feltámadás reggele!” A megváltás valóságos ténnyé lett. A sátán le van győzve.(…) Ez volt az emberi történelem leghatalmasabb pillanata.”

Kenyon okfejtését látva felmerülhet azonban bennünk a kérdés, hogy ha Jézusnak a pokolban a váltságművét még folytatnia kellett, akkor hogyan mondhatta azt a kereszten, hogy tetelesztai (elvégeztetett). Mégsem végeztetett el akkor a váltságmű, vagy annak csak egy része? Talán a következők magyarázatot adnak a kérdésre:

Kenyon: amikor Krisztus azt mondta a kereszten, hogy elvégeztetett, nem a megváltói műre, nem a bűn kérdés megoldására utalt, hanem az ábrahámi szövetség betöltésére

Legtöbbünk azt hitte, Ő (Krisztus) arra gondolt, hogy ezzel már befejezte megváltói munkáját, de ez így nem igaz. Az Ő helyettesítő munkája éppen akkor vette kezdetét, és addig nem lett teljes, amíg az Univerzum Legfelsőbb Bírósága el nem fogadta az Ő vérét, és Ő le nem ült a mennyei Felség jobbjára. Felmerül a kérdés, mire gondolt hát, amikor azt mondta: „Elvégeztetett.” Ez azt jelentette, hogy Ő betöltötte az ábrahámi szövetséget, amelynek, emlékezzünk, Ő része volt. Ő Ábrahám családjából született. Körülmetélték gyerekként és belépett az ábrahámi szövetségbe. Ő azon törvények alatt nőtt fel, amelyek a zsidókat irányították, a szövetség gyermekeit. Csak két érvényes szövetség van az Igében: az ó szövetség, az ábrahámi szövetség, és az új szövetség Krisztusban. Isten az első szövetséget Ábrahámmal vágta meg. (…) A körülmetélés lehetővé tette, hogy belépjenek a szövetségbe, mert amikor a gyermeket körülmetélték, a pap a vért a nyelvéhez érintette, ezzel a gyermek az ábrahámi szövetség fiává lett. Amikor pedig Izráel átkelt a Vörös tengeren és bejutott a pusztába, Isten adott nekik Törvényt, a Tízparancsolatot. Ez volt a szövetség törvénye. Adott nekik papságot, mert a törvényt megszegték, ez pedig halálukat jelentette. A papsággal járt az engesztelés, ami a törvényszegés elfedezése… (…) Megszegték a törvényt, ez pedig halálukat jelentette volna, ha nem lett volna elfedezés. Ezért, amikor Jézus eljött, az Ő első munkája az volt, hogy betöltse az ábrahámi szövetséget, és félretegye. Majd a papság, az áldozat, és a törvény lett beteljesítve és félretéve. (…) A Rómaiakhoz és a Galatákhoz írt levél kétségtelenül bizonyítja, hogy Jézus betöltötte az első szövetséget, a törvényt, a papságot és az áldozatokat, így amikor Ő a kereszten függött, kijelenthette: „Elvégeztetett.” Az a munka, ami nem volt elvégezve, amíg Ő le nem ült az Atya jobbjára, az Ő helyettesítő munkája volt. (…) Amikor Jézus azt mondta a kereszten: „Elvégeztetett”-most már világosan értjük-, mégcsak nem is a bűn problémájának a megoldására utalt, sem a megváltás problémájára, nem is a sátán megsemmisítésére, ahogy azt Pál elmondja nekünk a Zsid 2,14-ben.”

Kenyon: Krisztus munkájának három szakasza

Szeretném ha világosan megértenéd, hogy Krisztus munkájának három szakasza van a mi megváltásunkkal kapcsolatban. Az első munka az volt, amit földi élete során végzett el, foglalkozván az első szövetséggel és mindennel, ami ezzel kapcsolatos volt. A második az Ő helyettesítő munkája volt, ami akkor kezdődött, amikor a kereszten bűnné tétetett, és akkor lett bevégezve, amikor bevitte az Ő vérét a mennyei Szentek Szentjébe, és azt elfogadták értünk. A harmadik az Ő mai szolgálata a mennyei Fenség jobbján. Ez a szolgálat a gyülekezet megőrzésével és pásztorolásával kapcsolatos. Ő most ott van mint a hatalmas Főpapunk, mint szövetség kezese, mint a mi Megváltónk, mint a mi Közvetítőnk…

Én ezt úgy pontosítanám, hogy a megváltás nyilvánvalóan Krisztus halálával véget ért. Tehát művének egyik fejezete teljesen lezárult akkor, amikor is kimondta azt, hogy „elvégeztetett”. Tökéletes életével és halálával eleget tett egyszer és mindenkorra a törvény követeléseinek, azaz betöltötte a törvényt. De-ahogy az orthodox teológiai vallja- pusztán halálával nem lenne tudomásunk arról, hogy Isten elfogadta Fia tökéletes áldozatát, így nem lehetne bizonyosságunk abban, hogy számunkra is érvényes. Így tehát a feltámadás nélkülözhetetlen eleme Krisztus váltságművének, hiszen tulajdonképpen ez megigazulásunk alapja; Isten elfogadta Krisztus tökéletes áldozatát, így számunkra, ránk nézve érvényes. Minthogy a váltságmű több lépcsőjéről beszélünk már itt, az orthodox teológia talaján állva, nem hiszem, hogy Kenyon tézise Krisztus pokolbéli harcáról megingatná a váltságmű egészét, pusztán beékel még egy epizódot, t.i. a Sátán és pokolbéli seregeinek a legyőzését, ahogy a patrisztika is vallotta. A Róm 4,25-ben ez áll: „aki halálra adatott a mi bűneinkért (Jézus), és feltámasztatott a mi megigazulásunkért.Kenyon elképzelése tehát csak annyiban „új”, hogy a feltámasztást nem egyszerűen a testi feltámadásra vonatkoztatja, hanem mintegy annak előzményeként beiktat egy pokolbéli triumfálást is, így a feltámasztást nem pusztán testi, hanem lelki-szellemi feltámasztásként értelmezi. Összefoglalva Kenyon szavaival: „… Ő abszolút győzelmet aratott a sötétség minden ereje felett, mielőtt még feltámadt volna a halálból.”

Elfogadott nézet a patrisztika irodalmában, hogy Krisztus valóban lent járt a pokolban, azaz a Hádészban (az alvilágban, a halottak birodalmában) lokális értelemben

Korábbi bejegyzésünkben bőségesen foglalkoztunk ezzel a kérdéssel. Említettük, hogy az Apostoli és Athanásziosz-féle hitvallások pokolra szállással kapcsolatos részét későbbi betoldásnak tekintik manapság, azonban –amennyiben valóban betoldásról van szó- nem tartom véletlenszerűen a kiegészítést. Nyilvánvalóan egyetemes tantétel lehetett a tényleges pokolra szállás gondolata, ezért merészkedtek a hitvallást bővíteni.

Összefoglalásképpen idézzük fel a cikkben részletesebben is kifejtésre kerülő nézetemet: Krisztus alászállt a Hádészba, azaz amíg Krisztus teste a sírban volt, lelke leszállt a Seolba és „prédikált” a börtönben lévő lelkeknek. A „háromnapos” periódus elején, vagy a végén megfosztotta a Sátánt a halál és a Hádész kulcsaitól, és a foglyul ejtett szenteket felvezette a mennybe. Ez az elmélet azt tanítja, hogy Krisztus áthelyezte a Paradicsomnak azt a részét, ahol az ószövetségi igaz szentek fogságban voltak, és tartózkodási helyük átkerült a harmadik mennybe. A prédikálással kapcsolatban azt a véleményt osztottam, mely szerint itt nem üdvösségre hívó, döntést követelő prédikációról van szó, hanem egyfajta deklarációról, t.i. az elvégzett váltságmű kihirdetéséről, bejelentéséről.

Krisztus alászállása tehát-újra hangsúlyozva- a patrisztika elfogadott tantétele volt, ezért semmiképp nem nevezhetjük eretnek gondolatnak

Az olyan igéket, mint pl. a Mt 12,40, vagy a 1 Pt 3,19, melyek klasszikusan Krisztus alászállása mellett tanúskodnak, az ős és óegyház szinte egységesen valódi pokolraszállásként, ill. Krisztusnak a halál birodalma felett aratott győzelmeként értelmezte. Ne felejtsük el, hogy Krisztus mennyei dicsőségében hogyan szólt Jánoshoz: „Nálam vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai”(Jel 1,18).Krisztus alászállása a korai egyház olyan teológusainál bukkant fel, mint pl. Szárdiszi Melitó (180), aki pl. több részletet is közöl az eseményről, amikor Krisztus szenvedéstörténetéről szóló egyik homiliájában felidézi azt a beszédet, melyet Krisztus a pokolban tartott. Gyanítható, hogy a szövegrészletet már ő is egy liturgikus himnuszból emelte át, és emiatt az is valószínűsíthető, hogy e történet már a Kr.e. 2. században már a kultusz részévé vált. Maga a szöveg, mely szerint Krisztus halottaiból feltámadva így kiáltott: „Felettem ki ítél, álljon elém! Az elítéltet én szabadon engedtem. A holtat én életre támasztottam. Az eltemettettem én feltámasztottam. Ki mond ellent nekem? Én vagyok- mondja- Krisztus, Én, aki leromboltam a halált, én győztem az ellenségen, az alvilágot megvertem, megkötöztem az erőst, elragadtam az embert az én fenségébe, Én, -mondja -, a Felkent.

Jusztin mártír, vagy Jusztinosz (2.sz. dereka) volt az első olyan apologéta, aki a pokolról részletesebben írt. Első Apologia-jából kiderül, hogy a pokoltól való félelem ekkor válik a ker. közösségekben elhangzó prédikációk egyik témájává. Szerinte-érdekes módon-a holtak lelkei, az utolsó ítéletig a pokolban lakoznak, kivéve a vértanúkét, akiknek a lelke egyenesen a mennybe jut. A pokolban a jó emberek lelkei különválnak a gonoszokéitól, akik a világ végéig a bűnhődés rettenetében élnek. Azt mondja: „nem állítom, hogy minden lélek meg fog halni, mert ez a gonoszok számára csak nyereség volna. Hanem mi történik? Az Istent helyesen tisztelők lelkei jobb helyre fognak kerülni, a gonoszok és a bűnösök viszont egy rosszabb helyen maradnak az eljövendő ítélet napjáig…” (később ki fog derülni, hogy ezt nem fogadjuk ez; mi ugyanis azt valljuk-szerkesztők-, hogy Krisztus a Hádész paradicsomi részét kereszthalála, Sátán felett aratott győzelme után áthelyezte a mennyeib szférába, és a lelkek ettől a ponttól kezdve mellette várakoznak lélekben a testi feltámadásra)

Iraeneus is (180 körül) is azt vallotta, hogy minden halott az alvilágban várakozik az Utolsó ítéletre, kivéve talán a vértanúkat, akik azonnal a mennybe jutnak. Pl. Polikárp vértanúhalálából kiderül, hogy a mártírok meg voltak győződve arról, hogy áldozatukkal elkerülik az örök tüzet.

De megemlíthetjük még Tertullianust is, aki még tovább cizellálja a halottak halál utáni sorsát:

Megemlítendő továbbá Hyppolitus, Origenész és Ambrus is. Az egyházatyák tehát az1 Pt 3-4. fejezetét szó szerint értelmezték, azaz halála után Krisztus leszállt a pokolba (Seolba), és némelyek szerint sokan itt fogadtál el az üzenetét. Alexandriai Kelemen pl. azt tanította, hogy halála után mind a 12 apostol követte Jézus példáját, és prédikációs körutat tettek a Seolba, és további lelkeket mentettek meg (nyilván ezt sem fogadhatjuk ma már el).

Ugyanakkor azt is említsük meg, hogy 100 körül Antiókhiai Ignác nem említi az eseményt hitvallásában: „meghalt az, a föld, és az alvilág színe előtt, majd valóban feltámadt a halottak közül.”

A Salamon ódái címet kapott irat, amelynek szír kéziratát 1905-ben találtak meg, arról szól többek között, hogy Krisztus leszáll a seolba, ahol a következőket mondta:

“Nem haltak meg, noha elítéltek engem,

A seol látott engem és legyőzetett; A halál hagyott visszatérni, és másokat is velem. Epe s ecet voltam a halál számára, s vele szálltam alá, a seolnak a legmélyére. Elfordította lábát és fejét, mert nem viselte el arcom látványát. Összegyűjtöttem az élőket halottai közül, és élő ajkakkal szóltam hozzájuk. Olyképp, hogy szavam nem volt hiába. Futottak felém, kik halottak voltak, s így kiáltottak: „Szánj meg minket, Istennek Fia, s hass ránk kegyelmeddel, Jutass ki minket e sötétség birodalmából, s nyisd meg előttünk a kaput, melyen át hozzád vezet az út. Mert látjuk, hogy a mi halálunk nem kerülhetett közel hozzád. Meneküljünk meg mi is veled együtt, mert Te vagy a mi Megváltónk.” Meghallottam hangjukat, és ráírtam nevem homlokukra. S így ők most szabadok, s az én népem lettek. Allelúja!”

Az apokríf irodalom egyik kedvenc epizódja

Némelyek úgy vélekednek az ilyen részletekről, mint amelyek nem többek, csupán a népi kíváncsiság termékei, amelyet az mozgatott, hogy Krisztus 3 napos halálban való létének titkát megfejtse, vagy valahogy megmagyarázza.

Az is tény, hogy a 2. és a 4. század között rengeteg apokríf mű látott napvilágot, amelyek Krisztus életének olyan epizódjait hivatottak részletesebben bemutatni, melyekről az evangéliumok vagy nem, vagy csak alig szólnak, így pl. Krisztus gyerekkoráról vagy pokolra szállásáról. Számos gnosztikus szellemben fogant irat szól Krisztus és az ördög pokolbéli párharcáról; a végső összecsapásról, amelyre a pokolban került sor, és ahonnan végül Krisztus, győzedelmeskedve kiszabadítja az Ószövetség minden halottját (Kenyon valószínűleg innen meríthetett).

Apokríf, Biblián kívüli mű pl. az Epistola apostolorum (140-160, Egyiptom), amely arról számol be, hogy Krisztus lement a pokol tornácára, ahol megkereszteli az igazakat és a prófétákat, ami üdvözülésük elengedhetetlen feltétele: „Jobb kezemmel az élet vizét, a megbocsátást és minden bűntől szabadulást öntöttem rájuk, ahogy értetek is tettem, s azokért, akik hisznek bennem.Jakab ősevangéliuma (150) is egy olyan írás, amely beszámol a tárgyalt eseményekről. Nikodémus evangéliumában Simeon fiai szemtanúként számolnak be a pokolbéli történtekről, és Bertalan evangéliuma is részletesen bemutatja ezt az epizódot.

„Pilátus cselekedetei”

A 4. században íródott (figyelembe kell vennünk az kései keletkezést) Pilátus cselekedetei című mű már sokkal drámaibb formában jeleníti meg az eseményeket, és arról is beszámol, hogyan reagált a föld alatti világ Krisztus hőstetteire. Érdekes módon itt a Sátán a legfőbb úr, és Hádész, aki ugyancsak személy, a holtak istene, inkább csak a holtak birodalmának intendánsi feladatait látja el: ő foglalkozik az Ószövetség minden halottjával. A Sátán Krisztus halálakor abban bízik, hogy az Ő lelke is a többi halott lelke közé kerül, de gyanakszik, és óvatosságra inti Hádészt:

Jól figyelj szavamra, te nagyétkű, ki örökké falni akarsz. Egy Jézus nevű zsidó Isten fiának nevezi magát, pedig csak ember. A zsidók keresztre feszítették, s ebben nekem is részem volt! Most, hogy meghalt, készíts erős béklyókat számára. Tudom, hogy csak ember, és sikerült meghallanom panaszszavát: „Lelkemben szomorúság honol a halálig.” De sok gondot okozott nekem, midőn a földön, a halandók között élt. Ha szolgáimba botlott, elüldözte őket és egyetlen szóval meggyógyította azokat, akiket én púpossá, vakká, sántává, leprássá tettem, vagy más bajt mértem rájuk. S egyetlen szóval támasztotta fel azokat, akiknek teste munkálkodásom nyomán már temetésére válrt.”

Ezek után egy párbeszéd alakul ki a Sátán és a Hádész között, mert Hádész túlságosan is gyanakszik, túl hatalmas embernek tartja Jézust, ezért lelkét nem akarja beengedni a pokolba:

Ha kiszabadított embereket a sírból, akkor mi hogyan tudjuk majd elzárva tartani? Régebben felfaltam egy Lázár nevű halottat, és nem sokkal később egy élő, egyetlen szavával kimentette beleimből. Arról az emberről lehet szó, akiről te beszélsz. Attól tartok, ha beengedjük ide, komoly gondjaink támadnak a halottakkal. Érzem, hogy mozgolódnak bennem mindazok, akiket kezdetektől lenyeltem, és nagy fáj tőlük a hasam. Semmi jóra nem számítok, miután ezt a Lázárt kiragadtak beleimből. Kirepült belőlem, de nem ám holttestként, hanem sasmadárként, oly hevesen szakította ki őt magából a föld. Könyörögve kérlek, a magad és az én érdekemben, ne hozd őt ide. Gyanítom, csak azért jönne, hogy kiszabadítsa mindezeket a bűnösöket, akik az én halottaim. A sötét birodalmunkra mondom, ha idehozod őket, egyetlen halott sem marad a hatalmamban.

Amikor Jézus megérkezik a halál birodalmához, Hádész bezárja előtte a lakatokkal és vasrudakkal megerősített bronzkapukat, de hiábavaló az erőfeszítése, megnyílnak a kapuk Jézust előtt, belép, és fény önti el a poklot:

„Ekkor a boldogságos király üstökön ragadta a pokol legfőbb urát, a Sátánt, és átadta az angyaloknak, mondván: Tegyetek láncokat a kezére és a lábára, a nyakára és a szájára.” Majd Hádész gondjaira bízta: „Fogd és őrizd éberen, amíg vissza nem térek.”

Hádész ekkor elragadja a Sátánt, és ezeket mondja neki:

Belzebúb, ki a tűz és a bűnhődés letéteményese s a szentek ellensége vagy, mi vett rá, hogy keresztre feszíttesd a boldogságos királyt. Leszállt hozzánk és megfosztott bennünket mindenünktől. Mindazokat, akiket a tudás révén megnyertél magadnak, a kereszt visszavette tőled. Gyönyörűségeid fájdalommá változtak. Meg akartad ölni a boldogságos királyt, de magadat ölted meg. Immár az a feladatom, hogy szorosan őrizzelek. Hát most saját bőrödön fogod tapasztalni, milyen kínok vannak a tarsolyomban. Ó, ördögök vezére, halál fejedelme, bűn gyökere, minden rossz netovábbja! Miféle hibát találtál Jézusban, hogy vesztét kívántad? Hogyan vetemedtél arra, hogy árts neki? Miért akartad a sötétség birodalmába taszítani azt az embert, aki elragadta tőled mindazokat, akik a világ kezdete óta meghalnak.”

Itt tehát a Sátán nem kínoz, hanem tulajdonképpen az áldozat. Jézus ezek után egy jelképes gesztusként kinyújtja kezét Ádám felé és feltámasztja. Ezzel véghezviszi a második teremtést: az első ember, akinek révén a bűn beférkőzött a világba, az emberiség megváltójával kéz a kézben lép ki a pokolból. Őket a „pátriárkák és a próféták, a vértanúk és az ősök” követik.

Az orthodoxoknál a hagyományra építve mai napig él a tan

Nem elhanyagolható továbbá az sem, hogy az orthodoxoknál mai napig él a tan és a húsvéti liturgia szerves része; minden évben nagyszombat napján celebrálják Krisztus alászállását. A témát egyébiránt az apokrif Nikodémus evangéliuma közli részletesen, és azt mondják, hogy ez szolgált a képi ábrázolás szövegelőzményéül. Bárhogy is, Krisztus pokolba való alászállásának témája az orthodox ikonográfia állandó eleme, a húsvéti időszakban nagyszombat napjának ikonja.

Tény, hogy Krisztus feltámadását (azt a pillanatot, amikor feltámadt), senki sem látta, de a keleti ikonfestészet megörökíti az esemény teológiai fogalmát.

Az ikonfestészet is megjeleníti

descent-into-hades2Az alászállást ábrázoló ikonokon általában a kompozíció középpontjában a sugárkévés mandorlával övezett Krisztus áll a holtak (és nem a kárhozottak) birodalmának sarkaiból kifordított és keresztben lefektetett ajtószárnyain, kvázi két deszkán. Körös-körül a földön körül zárak, kulcsok és szögek hevernek azt jelképezve, hogy Krisztus betörte a halál birodalmának kapuit és kioldotta a halál bilincseit. A képek előterében esetenként maga a Sátán jelenik meg, szarvakkal. Krisztus győzelmet szimbolizáló zászlós keresztje éppen feléje irányul, kifejezve hogy megsemmisítette az ördögök fejedelmét. Mindezen motívumok képi nyelven azt mondják el, hogy Krisztus – saját halála árán – győzedelmeskedett a halálon és a bűnön: A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? (1Kor 15,55) Ezen kívül megjeleníti az ikon azt az eseményt is, amint Jézus megragadja Ádám és Éva csuklóját és kivezeti őket a halál birodalmából. A körülötte álló, díszes ruhát viselő embersereg azokat az ószövetségi prófétákat és királyokat ábrázolja, akik vágyakoznak a megváltás után (rendszerint Salamon Dávid királlyal, ill. Ábel, Noé, Ábrahám, Izsák és Jákob). A másik oldalon pedig a tanítványok lépnek elő, ill. Keresztelő János. Az utóbbi az, aki –az apokrif irat szerint- a holtak birodalmában beszélt az ószövetségi szentekhez: Én vagyok János, az utolsó próféta, aki egyenessé tettem Isten Fiának útját, és megtérését hirdettem a népeknek a bűnök bocsánatára. Az ikonon János Krisztusra mutat, jelezvén, hogy most teljesedik be Jézusra vonatkozó korábbi próféciája: Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit! (Jn1,29)

Kálvin fontosnak tartja, de máshogy értelmezi (Kálvin az első aspektust tartja fontosnak, a másodikat elveti: Krisztus pokolraszállásának artikulusa nem véletlenül van a hitvallásban, hiszen kifejezi, hogy a testi szenvedéseken túl pokoli lelki kínokat is átélt-az elkárhozott ember gyötrelmeit-, így győzve le a Sátánt és annak seregeit)

Kálvin fontosnak tartja ugyan Krisztusnak „poklokra való leszállását”, ám korántsem annak konkrét értelmében beszél róla. Azt mondja az Institutio első, 36-os kiadásában, hogy Krisztus magára vette az isteni szigorúság súlyát (Luther fogalmazta meg hasonlóan);

amennyiben az Isten keze által lesújtatva és gyötörtetve, az Isten haragjának és büntetésének mindenféle nyilvánulását tapasztalta, annyira, hogy szorongató gyötrelmek alatt kénytelen volt így kiáltani fel: Atyám, Atyám, miért hagytál el engemet? Éppen ez az értelme annak, hogy ő leszállott a poklokra: nem pedig az, hogy egy bizonyos helyre,- melyre a pokol (tömlöcz) nevet költötték- ment volna le, hogy onnan az Ószövetség alatt élt atyákat, akik itt mintegy börtönbe voltak zárva fogságban és bilincsek közt várták az ő szabadítását, kiszabadítsa, erővel áttörvén a helynek kapuit. Mert ez mese, jóllehet nagynevű férfiak a szerzői és manapság is sokan, mint igazságot védelmezik,- még sem egyéb mesénél. De nem is ilyen értelemben kell venni a péteri helyet, amelyre folyton hivatkoznak azok, akik azt a mesét védeni akarják, t.i. hogy Krisztus lélekben elmenvén, prédikált a tömlöczbe zárt lelkeknek.”

Ugyanakkor hozzáteszi Kálvin:

E részecskét, a pokolra való szállásról, némelyek mellőzik, pedig egyáltalán nem felesleges, mivelhogy a legmagasabb dolgokról tartalmaz mélységes titkokat.”

Kálvin tehát elutasítja azt a lehetőséget, hogy Krisztus valóban, lélekben alászállt volna a poklokra, mint egy külön helyre. Ennek ellenére a pokolra szállás mellett kitart:

Ha Krisztus csak fizikai halállal halt volna meg, az hatástalan maradt volna. Nem, ekkor jött el számára az az idő, amikor megtapasztalta Isten kemény bosszúállását, hogy lecsillapítsa haragját és elhordozza az igazságos ítéletet. Ezért pokolbéli hordákkal és az örök halál irtózatával is meg kellett birkóznia.

Kicsivel később pedig így ír:

Ezért, minthogy megbirkózott az ördög erejével, a halál iszonyatával és a pokolbéli kínokkal, győzelmet aratott mindezek felett, hogy nekünk se kelljen félnünk most azoktól a dolgoktól, amelyeket a mi Fejedelmünk elnyelt diadalra.”

Nyilvánvalóan (ahogy William DeArteaga Meg ne oltsátok a szellemet című művében megjegyzi) e teória meglehetősen elszellemiesítette a bibliai kijelentést. Eszerint Krisztus a pokolban szenvedett, de a pokol színhelye Krisztus „elméjében” volt.

Heyns összegzi a kálvini tanítást (a lokális alászállást nem fogadja el; a kereszten elszenvedett pokoli kínokat nevezi pokolra szállásnak)

 W. Heyns református teológiai professzor is a kálvini tanítás talaján állva mondja azt, hogy a pokolra szállás azt jelenti, hogy az Úr pokoli megaláztatásokat szenvedett el lelkében. Ez olyan végtelen súlyú szenvedés volt- mondja Heyns-, mely Isten haragja egész terhének viselésében, Istentől való elhagyatottságban, Istentől való elkülönítésben állott és különösen három óráig tartó sötétségben összpontosult, s amely legvilágosabban ebben a félelem-késztette kiáltásban jutott kifejezésre: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Innentől érdemes szó szerint idézni Heyns-t:

Mivel nem kétszer, hanem csak egyszer történhetett meg az, hogy a mi Urunknak magára kellett venni Isten haragjának egész súlyát, így a getsemánei rettenetes lelki szenvedésnek az utolsó, legeslegborzalmasabb harcot a pokolnak hatalmával. Erről a szenvedésről van említés téve a Zsid 5,7-9-ben, ahol a Megváltóról azt olvassuk, hogy „ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet.” Eleinte a „temetéshez” számították a „pokolra való alászállást” is. Az ökumentikus szimbólumok közül a niceai csak „eltemetésről” szól, míg az Athanasius-féle hitvallás csak a „szálla alá poklokra”-t említi, míg a „Hiszek egy”-be fel van véve mindkettő.

Abból, hogy a „szálla alá poklokra” az „eltemettetett” után áll, az következik, hogy a poklokra való alászállásnak a temetéstől külön álló, tehát saját jelentőséget kell adni.”

Heyns ezután közli a katolikus elgondolást (limbus patrum, azaz a pokol azon része, ahol az ószövetségi „atyák”, szentek várakoztak, akiket Krisztus kivezetett váltságműve után, amikor alászállt), majd közli, hogy a reformátorok ezt a nézetet nem fogadták el, azonban mégsem akarták a „Hiszek egy” sorrendjét megváltoztatni.

Emellett Heyns is megemlíti a lutheránus felfogást, mely szerint Krisztus azért szállott alá a pokolra, hogy ott triumfáljon a sötétség fejedelme felett, és neki elkövetkezendő büntetését kihirdesse.

Heyns az 1900-as évek elején írta, hogy „újabban” különféle egyházbeli és irányú emberek között kezd tért hódítani az a felfogás, amely szerint a pokolra szállás tulajdonképpen a „halottak országába” való alászállást jelenti, s hogy ott Krisztus hirdette az evangéliumot: hogy azok, akik hisznek, megtérjenek és üdvözüljenek. Felhozza ő is az 1 Pét 3,19-20-at, amelyet sajnos ő is nyakatekerten értelmez, t.i. szerinte Krisztus tömlöcben lévő lelkeknek prédikálása azt jelenti, hogy Noé által prédikált egykor azoknak, akik mint lelkek most tömlöcben vannak. Viszont helyesen említi meg azt, hogy a Szentírás semmit nem tud arról, hogy lehetséges volna a halál utáni üdvözülés.

Heyns érve szerint az Írás azt tanítja, hogy amíg az Úr teste a sírban volt, addig lelke a mennyben időzött, mert lelkét az Atya kezébe tette le (Lk 23,46), továbbá azt mondta a gyilkosnak: „Ma velem leszel a paradicsomban”(Lk 23,43).

Luther vallotta a Krisztus alászállását/ Kálvinhoz hasonlóan beszélt Krisztus kereszten elszenvedett pokoli kínjairól (első pokolra szállás, átvitt értelemben), de Kálvintól eltérően az alászállás második aspektusát is kiemelte, azaz: helyileg ment le Krisztus a Hádészba, bejelenteni győzelmét

Egyébként Luther is megemlíti Krisztus alászállását egy torgaui prédikációjában, ahogy az evangélikus egyházak egyik legfontosabb történeti irata-hitvallása is, a Formula Concordiae is. Ez utóbbiban egyértelműen kimondásra kerül, hogy Krisztus eltemettetése után lement a pokolba, leigázta a gonoszt, lerombolta a pokol erősségeit, és elszedte a gonosztól az ő hatalmát.

Azért az evangélikusokkal kapcsolatban jegyezzük meg, hogy a pokolra szállást illetően nincs teljesen egységes tanításuk. Robert Duncan Culver, bibliai, történeti és rendszeres teológiájában azt állítja, hogy az 1 Pt 3,18-at néhány evangélikus teológus úgy értelmezi, hogy az Úr közvetlenül feltámadása után, tehát „lélekben és testben (sic!)” azért ment a Hádészba, hogy ott az ítéletet hirdesse az elkárhozottaknak (bár én ilyen véleménnyel még soha nem találkoztam). Culver szerint az evangélikusok bölcsen elutasítják azt a gondolatot, mely szerint a Hádész-beli igehirdetés az evangélium elfogadásának egy második lehetőségét kínálta volna fel. A Péter levél e szakaszának ilyen értelmezését maga a Formula Concordiae 9. hitcikkelye is cáfolja. Egyébiránt az említett szakasszal kapcsolatban Culver is a sokat hangoztatott-véleményem szerint végtelenül erőltetett- értelmezést fogadja el, amely szerint Krisztus azokban a napokban, amikor a bárka készült, Noén keresztül lélekben hirdette az evangéliumot a lelkeknek, akik akkor életben voltak, és akik most jelenleg börtönben, a pokolban vesztegelnek az utolsó ítéletig.

Érdekes, hogy Luther véleménye az alászállással kapcsolatban némiképp ellentmond a Formula Concordiae által megfogalmazottakkal, ugyanis Luther tulajdonképpen kettős pokolra szállásról beszélt: egyrészt azt értette alatta, hogy Jézus magára vette Isten haragját és elszenvedte a poklot, majd Isten iránti szeretetével győzedelmeskedett rajta (így értelmezte a kérdést Kálvin is). Tehát úgy értelmezi, mint Krisztus haláltusájának részét, amely által győzedelmeskedett a pokol felett. Másrészt Luther azt is tanította-amint már említettem-, hogy Krisztus halála után -lokális értelemben is -alászállt a pokolba. Melanchthon aztán ezt a nézetet ruházta fel hitvallási tekintéllyel.

Egyébiránt Luther is úgy mutatta be Krisztus megváltó munkáját, mint a Sátán és a démoni seregek elleni csatát, de a sátánnak fizetett váltságnak, vagy valami ehhez hasonlónak a gondolata fel sem merült nála.

A pünkösdiek között elfogadott tan Krisztus lokális alászállása (2.aspektus), de Kenyon tanítását elkerülik; Krisztus a kereszten elvégezte a váltságművet, alászállása csak győzelmének bejelentésére vonatkozik

macchiaFrank D. Macchia, az USA legnagyobb pünkösdi felekezetének, az Assemblies of God-nak a tanítását összefoglaló rendszeres teológiában azt írja, hogy muszáj óvatosnak lennünk Jézusnak a démonokkal folytatott pokolbéli harcával kapcsolatos elképzeléseinket illetően, mivel Krisztus megváltói munkája elvégeztetett már a kereszten. Ezért szerinte kerülni kell Kenyon tanítását , aki a 2 Kor 5,21 et ( „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.”) úgy értelmezi, hogy Jézus bűnös lett, és ezért újjá kellett születnie a pokolban ahhoz, hogy megmentsen minket. Azonban a 2 Kor 5,21 Krisztusnak kétséget kizáróan a kereszten elvégzett helyettesítő munkájára utal. Jézus, aki nem ismert bűnt, engesztelő áldozattá lett megváltásunkért. Macchia szerint el kell kerülni azt az állítást is, mely szerint Krisztus elnyerte a pokolnak és a halálnak kulcsait a Sátántól, hiszen Jézus eleve minden hatalmat megkapott az Atyától (Mt 28,18). Ugyanakkor az, hogy Jézus lement a pokolba bejelenteni, kihirdetni kereszten végbement győzelmét, olyan jelként értelmezendő, mely azt mutatja meg, hogy nincs a sötétségnek és a gonosznak olyan dimenziója, ami kívül esne a „kereszt” hatalmán.

Macchia elfogadja a pokolra szállás gondolatát; az Újszövetség is egyértelműen beszél róla, hogy Krisztus halálában leszállt a Hádészba (Apcsel 2,27) és az abyssosba (Róm 10,7, abüssos=mélység). Ez a klasszikus terminus szerinte nem egyszerűen a halálnak a szimbóluma, hanem annak a halálnak, melyet az elveszettség nyomorult állapotaként értelmezünk.

A pokolra szállás gondolatát ma vallják tehát a katolikusok, a keleti orthodoxok, az evangélikusok, reformátusok (legalábbis a Kálvin-féle lelki-szellemi pokoljárást), azonban a patrisztika elképzelését leginkább a pünkösdiek tették magukévá. Mégis, Kenyon véleménye úgy néz ki, túllép Krisztus pokolra szállásának óegyházi elképzelésén, és olyannal egészíti ki e tantételt, mely eleddig ismeretlennek számított.

Megfogalmazódó kérdések és a lehetséges válaszok

Jól látható, hogy annyi féle tézis van a pokolra szállást illetően, hogy Kenyon sajátos értelmezését nehéz eretneknek tartani, talán inkább csak túlzásnak. Már csak azért is, hiszen elképzelése fő vonalaiban összevág a patrisztika elgondolásával, amelyet –ahogy említettem-, még ma is tükröz a lutheránus, ill. a pünkösdi tanítás.

FŐ KÉRDÉSEK ÉS ELLENTMONDÁSOK

A fő kérdések és ellentmondások a következők:

  • A.)   mire érti Krisztus a kereszten halála előtt-, hogy „elvégeztetett”. Kenyon gondolata mennyiben lehet helytálló, mely szerint Krisztus itt csak az ábrahámi szövetség betöltésére gondolt, tehát csak a váltságmű egy részére, és nem az egészére?
  • B.)    tekinthetjük-e Kálvinnal együtt Krisztus Getsemáné-kerti szenvedését, majd kereszten, az Atyától való elhagyottságban kifejeződő agonizálását „pokolra szállásnak”? Vagy máshogy megfogalmazva; a pokoli kínok jelenthetik –e tágabb értelemben a pokolra szállást? Lehet-e, még a földön lélekben pokolra szállni?
  • C.)    mire utalhatnak Krisztus kereszten kimondott szavai (Márknál Krisztus utolsó szavai): „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet”? E kijelentés cáfolat vajon arra, hogy Krisztus ezen szavak után, miután meghalt, lement volna a Hádészba, az alvilágba, vagy azt jelentik kétséget kizáróan, hogy rögtön a mennyei Atya jelenlétébe került?
  • D.)   amennyiben lokálisan értelmezzük a pokolra szállást, hogyan kell azt értenünk? Úgy, hogy Krisztus lelke a halálban átélte az eltaszított, elkárhozott ember lelki kínjait is, vagy pedig a kereszt győzelme után lélekben tett bejelentésről, a győzelem pokolbéli kinyilvánításáról, a sátán és erői feletti triumfálásról beszélhetünk csak? Vagy esetleg mindkettőről, mint egymás után bekövetkező eseményekről?  Hogyan, mely igehelyek alapján bizonyítható a halál utáni lokális leszállás gondolata?

LEHETSÉGES VÁLASZOK

1.) Krisztus hatodik, egyben utolsó előtti kijelentése („hangosan felkiáltott”) volt a Jn 19,30 tanúsága szerint, hogy „elvégeztetett.” Az eredeti görög ugyancsak egyetlen szót használ: tetelestai”. Itt egy adóhivatalszerű kijelentésről van szó (találtak is ilyen helyet, ahol a kifizetett számlákra pontosan ezt a kifejezést írták rá keresztben), amelyet úgy lehetne a legpontosabban fordítani, hogy „teljes kifizetést nyert.” Az események úgy értelmezendők ennek fényében, hogy az a büntetés, amelyet Krisztusnak a bűnökért ki kellett fizetni, teljes kifizetést nyert Jézus halála által. Minek volt ez a kifizetést teljes és végleges formája? Annak a sok ezer áldozati állatnak, melyet a zsidóknak minden évben fel kellett áldozni. Amíg azonban ezek az ismétlődő áldozatok részletfizetésnek számítottak, úgy ez, Krisztus halála teljes, végleges kifizetésnek. Ebből kifolyólag Kenyon úgy tűnik, téved, amikor úgy értelmezi Krisztus kereszten elhangzó utolsó szavait, mint amelyek csak az ábrahámi szövetség betöltésére vonatkoznak. Nem, itt minden bűn kifizetéséről van szó. Azaz: ehhez már nincs mit hozzátenni, tehát további pokolbéli szenvedés indokolatlannak tűnik.

ArnoldFruchtenb2.) Alapvetően itt a második három óráról beszélünk, amelyet Krisztus a kereszten töltött. Az első három óra 9-12 óráig eltelt. Ahogy Fruchtenbaum írja (“A Messiás élete”), az emberek haragja után, az Emberfiának Isten haragját kellett elhordoznia, 12 órától 15 óráig. Itt arról olvasunk az evangéliumokban (a szinoptikusoknál egységesen), hogy a napnak egy olyan szakában, amikor egyébként világosnak kellett volna lennie, egyszer csak besötétedett. Ez a sötétség kiterjedt az egész vidékre és 3 órán keresztül tartott. Fruchtenbaum felteszi a kérdést, hogy mit jelentett a sötétség szellemi szempontból. A válasz: „A Messiás szellemi halálára utal.” Fontos momentum, hogy Jézus a Gecsemáné kertben, félelem közepette háromszor imádkozott ugyan úgy: „Ha akarod, vedd el tőlem ezt a pohárt.” Fruchtenbaum megpróbálja értelmezni a pohár kitételt, és három lehetséges választ ad: utalhat a fizikai halálára, de minthogy ez az üdvterv része, nehéz elképzelni, hogy annak megszakítását maga a Fiú kérte volna („Ő a bárány, aki megöletett világ megalapítása előtt.”) Ha ez lett volna a Messiás indoka, akkor annak eltörlését kérte volna, amiért egyáltalán emberré lett. Egyéb igehelyeket is lehetne citálni ezt az érvelést cáfolandó, de most ettől eltekintek. A másik megoldás az, hogy nem a fizikai haláltól félt Jézus, hanem a korai (túl korai) halál lehetőségétől, azaz attól, hogy még a kereszt-esemény előtt meghal. Ez megint valószínűtlen, hiszen az események Isten irányítása alatt álltak (Jn 10,18: „Senki sem veheti el tőlem, én magam adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem.”) A harmadik, és egyben a legjobb lehetőség a pohár szimbolikus értelmezése. Az Ószövetségben ugyanis a pohár Isten haragjának szimbóluma. Isten haragjával pedig a szellemi halál jár együtt. Érdekes, hogy Krisztus szellemi halálára nincs prófécia. A Biblia mindkét része azt tanítja ugyanis, hogy az engesztelés csak vérontás által lehetséges. Vérontás, azaz az Ő testi halála által. A fizikai halál tehát abszolút szükségszerűség volt az engesztelés számára, de szellemi halálra nem volt szükség, ezért nem is olvasunk róla próféciát. Így magyarázható tehát Krisztus kérése is a Gecsemáné kertben, hiszen nem a fizikai, hanem a szellemi haláltól tartott. Ezt senki sem tudja közülünk elképzelni- írja Fruchtenbaum-, hiszen mindannyian szellemi-lelki halottként (az Istennel való kapcsolat aspektusából nézve) születünk a világra, és csak akkor leszünk szellemi értelemben élők, elevenek, amikor a bűnbánat és a hit által újjászületünk. Krisztusnak viszont soha meg nem szűnő kapcsolata volt az Istennel, az Atyával. Most azonban Isten haragja volt rajta, tulajdonképpen teljesen elszakadt az Istentől, szellemileg halottá vált. Ez egy olyan elképesztően nehéz megtapasztalás volt számára, hogy ezért kérte az Atyát, hogy távozzon el tőle a pohár. Persze minden egyes alkalommal hozzátette Jézus a kéréséhez: „De ne az én akaratom, hanem a te akaratod történjen!” Valóban, elfogadható ez a tézis, hogy Jézus ebben az időben megtapasztalta a szellemi halál állapotát? Azonban nevezhető ez pokoljárásnak? (ne felejtsük közben el, hogy Kálvin szerint igen) A közbeszédben persze elképzelhető egy ilyen megfogalmazása a fájdalomnak, az elutasítottságnak, a reménytelen helyzetnek együttes jellemzésére, de dogmatikailag ez nem kielégítő. Dogmatikailag a pokolra szállás nem pokoli szenvedésre utal elsősorban. Nem is a szellemi-lelki halálra, hiszen az újjászületése időpontjáig minden eredendő bűnben fogant ember osztályrésze. Ezt tapasztalja meg Jézus a kereszten, a második három órában, ezért is idézi a 22. zsoltárt, amikor is héberül azt kérdezi: „Éli, Éli, lamá sabaktáni!” Azaz: „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” A 22. zsoltárban ez segítségért való kiáltás, és nem a totális vereség kifejeződése. Ekkor szenvedi el Isten haragját Jézus, de imádsága feleletre talál. Meghalt szellemiképpen, majd újra feltámasztatott, amikor Jézus az Atyát e szavakkal szólította meg: „Én Istenem, én Istenem”. Fruchtenbaum kiválóan mutat rá arra a tényre, hogy Jézus 170szer szólította Istent „Atyának”, és 21szer „Atyámnak”. Itt történt meg egyetlen egyszer, amikor Istenként szólította meg. Nyilvánvalóan azért, mert az Atyától eltávolodott állapotban volt, megszűnt az Atya-Fiú kapcsolat, nyilvánvalóan a szellemi halál következtében. (Tulajdonképpen Fruchtenbaum is azt fogalmazza meg, amit korábban Heyns-nél láttunk)

Azonban egy érdekes momentum mintha azt sugallná, hogy Jézusnak a kereszten megtapasztalt szellemi halála esetlegesen valóban a pokoljárását jelenthette. Krisztus ötödik kijelentése a kereszten ugyanis az volt, hogy „szomjazom”. Ez az Isten haragjának három órája között történt. A Lukács 16-ban mondta el Jézus a gazdag és a szegény Lázár történetét. Amikor a gazdag ember elszenvedte a pokolnak és Isten haragjának a fájdalmait, ez volt a reakciója: „Szomjazom”. Mintha a végtelen szomjúság természetes reakciója lenne annak, aki Isten haragját érzékeli. Ez a párhuzam esetlegesen utalhat arra, hogy Krisztusnak mégiscsak volt valamiféle pokoljárása még a kereszten, hiszen Isten haragját a legkoncentráltabban érezhette magán. Sőt, Kálvin értelmezése jobban rámutat arra, miért is nevezhető Krisztus lelki szenvedése pokolra szállásnak: talán félrevezető lehet az a megfogalmazás, hogy Krisztus szellemileg meghalt a kereszten (ahogy Fruchtenbaum mondja), hiszen ez minden még meg nem tért emberről kijelenthető (nyilván csak az Istennel való kapcsolat aspektusából nézve halott a lélek/szellem). Ez önmagában még nem jelent pokoli szenvedést. Kálvin jól hangsúlyozza, hogy Krisztus valójában az isteni bosszúállás szigorát érezte magán, és az ő haragjával szemben vetette közbe magát, hogy az igaz ítéletnek eleget tegyen. Krisztus tehát olyan halált szenvedett, amellyel Isten a haragvó bűnösöket sújtja. Krisztusnak tehát nem csak teste adatott váltságul, hanem Kálvin szerint az elkárhozott embernek kínjait is elszenvedte lelkében.

3.) A Lk 23,46-ban azt olvassuk, hogy miután Krisztus először hangosan felkiáltott (tetelestai=elvégeztetett), utána azt mondta (és ez volt az utolsó, 7. kijelentése a kereszten): „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Fontos, hogy hogyan értelmezzük ezen szavakat, ugyanis első ránézésre mindenképpen az következik belőlük, hogy Krisztus halála után az ő mennyei Atyjához távozott el szellemben-lélekben. Krisztus lokálisan értelmezett pokolra szállását pont ezen igék alapján szokták cáfolni. Azonban én inkább azt mondanám, hogy Krisztus, miután váltságművét elvégezte, a további sorsát az Atya kezébe helyezte; így ezek a szavak inkább csak sorsa alakulásának, az Atyának való további engedelmes átengedésére utalnak. Hogy ezek után Krisztus előbb a mennyei szférába távozott, vagy csak utána „látogatta meg” a „poklot” (helyesebb, ha a Hádész fogalmát használjuk), az már egy következő kérdés.

4.) Úgy tűnik, azt az opciót végleg kizárhatjuk, hogy Krisztus lokális pokolra szállása a kereszten elvégzett megváltói mű utáni tovább lelki-szellemi szenvedésre utalna, tehát Kenyon elképzelését egyértelműen negligálnunk kell. A 2. pontban egyértelmű bizonyítékokat szolgáltat Fruchtenbaum (és Kálvin is) arra vonatkozóan, hogy Krisztus valóban „pokoli kínokat” élt át a kereszten, nem csak testben, hanem lélekben is, és miután kijelentette, hogy „elvégeztetett”, ill. lelkét az Atyja kezébe helyezte, további szenvedésre nem volt szükség az engeszteléshez. Azonban: azt nem zárhatjuk ki teljesen, hogy a pokolra szállás kitétel nem utalna mégis valamiféle, a váltságmű, azaz Krisztus szenvedése és halála után valóban végbement alászállásra. Az 1 Pt 3,19-20 úgy tűnik, erről beszél, ezért nézzük meg közelebbről: „…amelyben elment (a megelevenített Lélekben) és a börtönben lévő lelkeknek is prédikált, akik egykor engedetlenek voltak, amikor Isten türelemmel várt Noé napjaiban, a bárka készítésekor, amelyben kevés, azaz nyolc lélek menekült meg víz által.Sokan úgy magyarázzák ezt a szakaszt, hogy Krisztus lelke mintegy Noén keresztül prédikált az akkor élőknek, akik azonban nem hallgatták rá. Johann Albrecht Bengel (az egykori görög nyelvtudós-pietista) szerint Krisztusnak alászállása és prédikációja rögtön halála után történt. Igaznak tűnik Bengel megjegyzése: ha ezen a helyen Noé prédikációjáról lenne szó, akkor az „egykor” (a görögben: pote) vagy nem lenne a szövegben, vagy pedig a „prédikált” kitétellel lenne összekapcsolva. Ez a prédikáció inkább az általános ítélet előjátéka. Ne felejtsük el, Noé ugyan az igazság hirdetője volt, de megvetették (2 Pt 2,5), nem véletlenül menekült csak meg „nyolcadmagával”, és pusztult el rajta kívül az egész akkor világ népessége; Krisztus azonban hatalommal teljes hirdetője az igazságnak, aki „megelevenedve lélekben” most igazságát-amelyet a korábbi világ visszautasított- azáltal erősített meg, hogy hitetlenségük büntetését személyesen hirdette ki.

A kereszthalál beállta után Krisztus képes volt-istenségénél fogva- arra, hogy lélekben bárhová elmenjen. Erich Mauerhofer, egykori bázeli dogmatikus szerint Krisztus először az Atyához távozott el lélekben, majd utána ment „le” a börtönben lévő lelkekhez. Mauerhofer szerint rejtélyes, hogy egyesek (pl. John MacArthur) miért azonosítják a „börtönben lévő lelkekkel” a démonokat, azaz az egykori bukott angyalokat. Szerinte értelmetlen lett volna a démonoknak bármit is hirdetni, hiszen, ahogy a 2 Pt 2,4 mondja, „Mert nem kímélte Isten a bűnbe esett angyalokat sem, hanem az alvilág sötét mélységébe vetette őket, hogy fenntartassanak az ítéletre…”. Azonban ha a Zsid 12,23b-ben arról olvasunk, hogy „fel vannak jegyezve a mennyben” a „tökéletes igazak lelkei”, és a „mennyei Jeruzsálemhez” vannak feljegyezve, akkor az 1 Pt 3,19-20ban lévő lelkeket inkább úgy kellene értelmeznünk, mint akik Noé napjaiban voltak engedetlenek, majd akik az özönvízben elpusztultak.

Van azonban még egy megválaszolandó kérdés: miről szólt Krisztus „prédikációja”? Elképzelhető, hogy megtérésre hívó igehirdetés hangzott el az alvilágban? Az egyik német magyarázó jellegű fordítás (Hfa-Hoffnung für alle) ezen a ponton többet említ, mint egyéb fordítások: „így ment le (Krisztus) az elhunytakhoz a halottak birodalmába, hogy elvigye számukra a szabadítás üzenetét”. Azonban, miből gondolja a Hfa hogy Krisztus üzenete magába foglalt egy második lehetőséget a megtérésre? A már említett Mauerhofer szerint a szöveg pontos exegézise pont az ellenkezőjéről beszél: A 19. vers szerint ugyanis Krisztus lement a „börtönbe”, hogy kihirdessen, proklamáljon valamit- de nem azért, hogy evangelizáljon. Közelebb járunk tehát az igazsághoz, ha úgy értelmezzük Krisztus prédikációját, mint ami az özönvíz miatt halálra jutott nemzedék ítéletét erősítette meg véglegesen.

Az 1 Pt 4,6-ot szokták még felhozni, mint a korábban vizsgált szakasz paraleljét. Azonban az 1 Pt 4,6-ban másról van szó: „mert azért hirdettetett az evangélium a halottaknak is, hogy megítéltessenek emberek szerint testben is, de éljenek Isten szerint lélekben.” Az 1 Pt 3,18-20-ban Krisztus a cselekvő alany (lélekben), ill. a prédikációjának célcsoportja precízen meg van nevezve. Az 1 Pt 4,6-ban viszont -a kontextust is figyelembe véve- teljesen másról van szó. Sem a halottak, sem a hirdető személye, sem az időpont nincs pontosan megjelölve. Ehhez vegyük hozzá, hogy az Ef 2,1.5 élő embereket nevez halottaknak (az egykori bűneik miatt voltak halottak, mielőtt meg nem tértek). Azaz az 1 Pt 4,6 valószínűleg lelkileg-szellemileg halott emberekről beszél, akik hallották a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot és azt hittel elfogadták.

Végső megállapítások

Nevezzük meg, milyen konklúzióra jutottunk, milyen megállapításokat tehetünk:

  1. Kenyonnak nincs igaza abban, hogy Krisztus kereszthalála, ill. halála előtt mondott „tetelestai” (elévgeztetett) kifejezés csak az ábrahámi szövetség betöltésére vonatkoznak, de nem a teljes engesztelésre. Jézus Krisztus kereszthalála mindent magába foglal, halála után már nem volt szükség egyéb, Istennek törlesztendő feladatok elvégzésére.
  2. Kenyonnak részben igaza van akkor, amikor azt mondja, hogy Krisztusnak a pokol seregeivel és a Sátánnal, annak hatalmával harcot kellett vívnia. A pokolraszállás ezen első aspektusa- amely az engeszteléshez szükséges szenvedését jelenti- fontos, ahogy azt Kálvin is hangsúlyozza. Azonban ez az „első pokolraszállás” még a kereszten ment végbe. Ott vívta meg harcát –átvitt értelemben- Krisztus a Sátánnal, annak hatalmával és annak seregeivel. Ott is aratott győzelmet. Nincs igaza azonban Kenyonnak abban, hogy ez a „lelki csata” Krisztus halála után zajlott le, helyileg értelmezve, a pokolban. Abban meg főleg nincs, hogy a pokolban még Krisztusnak lelkileg meg kellett halnia, és ott még újjá is kellett születnie. Ezt a tanítást semmiképp sem fogadhatjuk el.
  3. Igaz az, hogy Krisztus járt a Hádészban helyileg is – bár ezt Kálvin elutasítja, de az egész óegyházi hagyomány tanúskodik mellette -, de itt már a váltságmű szempontjából nem vártak rá további szenvedések. Krisztus a Péter levél tanúsága szerint „lent” járt, azonban itt csak proklamációra, a váltságmű győzelmének kihirdetésére, „ünnepélyes” bejelentésére került sor.
  4. Azaz: Krisztus a kereszten, az agóniájában lelkileg járta meg először a poklokat (a tökéletes váltság elengedhetetlen részeként), majd pedig helyileg is megjárta, bejelentve a kereszten megszerzett győzelmet.
  5. Fontos hangsúlyoznunk Krisztusnak a Sátán és seregei felett aratott győzelmét, hiszen nem véletlenül helyezett a váltságmű ezen aspektusára akkora hangsúlyt az óegyház, és egyetérthetünk Kenyonnal akkor, amikor kiemeli ennek jelentőségét.

 

You may also like

Krisztus pokolra szállásának jelentősége Kálvinnál (az 1 Pét 3,18-20 magyarázata)
Tertullianus a hitvallásról, a Szentháromságról és a tévtanokról
Tertullianus élete és a montanizmushoz fűződő viszonya
A karizmatikus Word of Faith mozgalom útvesztői (Kenneth Hagin, Kenneth Copeland és a többiek)

1 Response

  1. Camisard

    Nagyon jó a szerző észrevétele (3. pont), hogy az elvégeztetett még nem feltétlenül jelenti az alászállásnak kizárását, hanem csak egy isteni gondviselésbe való helyezés kívánását. Ha valaki fizet a boltban, azzal a procedúrának vége, azonban ettől még az vásárolt termékeket be kell pakolnunk a szatyrokba – tehát a lokális alászállás utána igenis logikus.

    Azt is osztom, hogy a szenvedéssel teli váltságmű valószínűleg véget ért a testi halál beálltával, de bizonyos szempontból mégsem.
    Kr. lelkéről azt olvassuk, hogy megeleveníttetett lélekben, és úgy szállt alá a Hádészba (amiről Ószövetségi prófécia is tanúskodik – nem lehet, hogy abban csak a sírgödörről legyen szó, nem, a seol birodalmáról van szó!). Tehát az Élet bizonyos aspektusa jellemző volt rá, míg lent járt. Azonban ez nem cáfolja az elképzelést, hogy a hádészban járni nem egy örömteli és üdítő dolog.
    Ezért én azt mondom, hogy Kr. megdicsőülése inkább csak feltámadásától kezdett felívelni, vagy legalábbis akkortól, amikor már kezdte kihozni a bizonyos valakiket a hádészból.

    Az is csakugyan problematikus, hogy Kr. halála után először a mennybe ment és csak aztán le, vagy fordítva.
    Ezt senki sem érti meg, ill. fedezi föl, de Kr. megtehette EGYSZERRE mind a kettőt. Emberi lelke alászállhatott, és elvégezhette a hádészi küldetést, azonban attól még isteni természete (ami az ember Krisztusban is volt, és attól függetlenül is), ami transzcendens és immanens, jelen volt a paradicsomban is és a hádészban is.

    Viszont nem értem a nekem megalapozatlannak tűnő lázadást a második eséllyel kapcsolatban. Azaz, hogy Kr. aktuálisan evangelizált, és nem csak proklamált.

    1. A szövegben szereplő ige más helyeken mindig olyan szituációkat jelöl, ahol az igehirdetésnek tétje volt, azaz lehetett vele élni.

    2. Igaz, hogy ez a tanítás nem jelenik meg máshol a Bibliában, de a milleniumtan is csak egy helyen jelenik meg, mégis milliók premillenisták. Ez nem érv tehát.

    3. Ha valóban csak egy általános kihirdetésről volt szó, akkor miért úgy írja a szöveg, hogy Kr. csak a hádész egy szubszekciójának, az özönvíz előttieknek prédikált? Ha nem egy speciális második esélyről volt szó, minek kellett egyáltalán megemlíteni, hogy nekik, azaz a hádésziak csak egy hányadának prédikált? Általános proklamáció csak egyetemes lehet, márpedig a szöveg szerint nem volt az. Azt mondani, hogy az volt, elrugaszkodás a szövegtől!

    4. Egy holtaknak szóló proklamációnak nem túl sok értelme van. Az utolsó ítéletkor úgyis sor kerül rá.
    Egy démonoknak szóló proklamációnak van értelme, de az nem a holtaknak való hirdetést leíró igéből következik, hanem a démonok rabláncra fűzéséből, és diadalmas mutogatásából (az egy másik ige).

Leave a Reply