5
okt
2013

Létezhet-e apologetika Barth után?

Karl-Barth031

Rövid írásom hivatalosan nem apológia, hiszen az egyházon belül megszólaló véleményekre próbál reflektálni. Mégis azt kell mondanom, hogy a „hitvédelem védelmében” lépek fel, ráadásul a kommunikációmban is a tárgyaló fél nyelvén szeretném megszólaltatni az álláspontomat – manapság ez is apologetikus szempont. Először arról írok, hogy miként is viszonyul Karl Barth az apológiához az általános vélekedés szerint, másodszor ennek a kimondott-kimondatlan véleménynek a kritikájáról szólok.

Barth kijelentés-teológiájában az istenismeret felől közelíti meg a kérdést. Isten az első, aki cselekszik, így kegyelmében is megelőz minden emberi cselekedetet, a hívő embernek pedig felismerő szerepe van: felismeri a kijelentett igazságot, a megelőző kegyelmet.

Szerinte az evangélium hirdetésekor sem egyszerűen egy üzenetet adunk tovább, hanem azt mondjuk: „Immanuel, velünk van Isten!” Ez a kijelentés annak felismerése, hogy Isten már közénk jött akkor, amikor mi még nem is gondoltunk rá, és most velünk van. Itt is Isten megelőző kegyelme mutatkozik meg. Nekünk tehát csak felismerő szerepünk van Isten megismerésekor. Krisztus maga hirdeti önmagát, így „nincs szüksége ennek az üzenetnek semmi más támasztékra, vagy impulzusra”. Ha Isten önmagát bizonyítja, az evangélium önmagát hitelesíti: akkor nincs szükség apológiára sem. Török István így fogalmaz dogmatikájában: „a kijelentés saját igazának mértékét önmagában hordja. Alapjában téves tehát minden apológia; mi akarjuk Istent „megvédeni”?” (Török István: Dogmatika, 3.3.7)

Barth sokak szerint tudatosan szólt az apológia ellen, így a hitvédelem háttérbe szorult a teológiai gondolkodásban (még katolikus körökben is). Felvetődött bennem a kérdés: nem lehet, hogy Barth túl egyszerűen intézte el az apológia problémáját? Nem lehet, hogy mi is rövidre zárjuk a kérdést, mikor a hitvédelmet „bizonygatással” azonosítjuk, amely részünkről csupán emberi erőlködés, hiszen úgyis Isten munkálja az emberekben az igazi felismerést, a megbizonyosodást? Nem lehet, hogy Barth elzárkózása az apológiától még magának Barth gondolatmenetének is ellentmond?

Mi is az az apológia, amivel szembehelyezkedünk, vagy amit éppen támogatunk? Az apológiát megfogalmazhatjuk úgy is, ahogy az első egyházatyák: „Adversus Haereses” (Iraeneus), vagy „Adversus Marcionem” (Tertullianus). Elsőre úgy hangzik, hogy valami, vagy valaki ellen foglaltak állást a régiek; és valóban, a szükség úgy hozta, hogy éppen a szélsőségekkel, a tévtanítókkal szemben kelljen megfogalmazni, mi is valójában a keresztyénség, illetve mi nem a keresztyénség. Főleg olyan közegben volt szükség apologetikára, amikor a keresztyének kisebbségben voltak, vagy az elnyomó hatalommal kerültek összetűzésbe. McGrath szerint az apologetika „ésszerű érveléssel védte és igazolta a keresztyén hitet annak bírálóival szemben.” (Alister E. McGrath, Bevezetés a keresztény teológiába, Osiris, Budapest, 2002, 32. o.)

Legyen az védekezés vagy szembehelyezkedés, az apológia mindenképpen külső féllel kommunikál. Ugyanakkor sokan azért vetik el az apológiát, mert offenzív szándékot feltételeznek mögötte. Nem gondolom, hogy támadásról lenne szó, hiszen beszélhetünk kérdésfeltevésről is: „Hogyan fogalmazod meg a hitedet kívülállók számára?” illetve egy állítás: az apológia igehirdetés az egyházon kívül állóknak. Párbeszéd, igehirdetés érvekkel; azért, hogy azután már ne csak racionális, de egész embert (bibliai nyelven: egész szívet) magával ragadó ügy legyen az evangélium: legyen az a másik számára is találkozás, konfrontálódás az igazsággal. Az apológia tehát hitvédelem, amely tartalmában nem lehet más, mint az evangélium. Nem védhet meg más, nem győzhet meg más, nem hozhat békességet más, csak az örömhír.

Jogosnak tűnik az a vád, miszerint az az apológia, melyet Barth teológiája mellett legitimizálni szeretnénk, már régen nem arról szól, amiről a „klasszikus” apológia szólt, amit az egyházatyák értettek apológia alatt. Alister E. McGrath meghatározó könyve szerint például a viták helyett inkább az embereket kellene megnyerni, azaz hidat verni a kívülállók és a keresztyén hit között (McGrath, Alister E., A híd, Harmat, 1997). Most mégis felteszem a kérdést: lehet-e a hit védelme egyszerre mások megnyerése is? Véleményem szerint igen, és nem szükséges úgy tekintenünk a hitvédelemre, mint egy letűnt kor szükséges és kellemetlen eszközére. Nem, az apológia is egy lehetőség hitünk megfogalmazására. Elgondolkodhatunk rajta: ma miként állja meg a helyét ugyanaz a hittartalom, amely már régen is megvédte a keresztyénséget a káros hatásoktól, és hogyan szólíthat meg másokat is ez az üzenet? Ha pedig azt kérdezzük, hogy vajon ma nincsenek-e káros hatások a közgondolkodásban, azt hiszem, nem kell sokat gondolkodnunk a válaszon.

Szükséges-e tehát az apológia? Igen, mert szükséges elmondani, miben más a Krisztusba vetett hit, mint más hit. Ha elhallgatnánk a keresztyénség egyedülállóságát, felesleges lenne az igehirdetésünk. Valamilyen módon Barth is ezt fejtegeti kijelentéstanában. Néhány mondatban leírom tehát „Barth apologetikáját Barth nyelvén”.

Ha nem tetszik az a megfogalmazás, hogy „megvédjük Istent”, mondhatjuk így is: elmondjuk másoknak azt, amit Isten ránk bízott. Vagy: „helyesbítjük” az emberi gondolatokat. Elmondjuk, hogy az „igazi keresztyénség” Isten megigazított vallása, nem egy vallás a sok közül. Ez megintcsak a kegyelem evangéliumának hirdetése, de egyben az igaz hit megvédése is. Különben a kívülállókban az a kép marad meg a keresztyénségről, hogy „ez is csupán egy vallás a sok közül, egy a sok emberi próbálkozás közül”. Pedig Barth éppen azt hirdeti, hogy „nem” („Nein!”)! Most nem az ember oldaláról indultunk el, hanem Isten jött el hozzánk, ezt a jó hírt pedig másoknak is szükséges elmondani. Istenről beszélni lehetetlen, ő mégis megbízott bennünket azzal, hogy beszéljünk Róla. Itt kap szerepet az apológia: Isten megvédi önmagát, mégis az ember lesz annak az üzenetnek az átadója, amelyben Isten bizonyítja Önmagát. Nem feledkezhetünk el a dialektikáról, ha Barth teológiáját vizsgáljuk; együtt kell látnunk a két oldalt.

Hogyan mondhatnánk, hogy Barth elveti az apologetikát, ha ő maga jelenti ki: „a keresztyén vallás az igazi vallás” (Kirchliche Dogmatik, i/2)? Természetesen ezt Barth a keresztyénségre is mint megigazított vallásra érti a többi emberi próbálkozás, emberi vallás között. Ugyanakkor Barth kijelentése megkülönbözteti a keresztyénséget a többiektől, mert felismerte, hogy ez a vallás (!) az igazság hordozója. Természetesen egyedül azért, mert Isten megkegyelmezett, azaz kijelentette magát nekünk. Maga Barth is egy sajátos apológiát folytat a maga teológiai koncepcióján belül, mikor a keresztyénség igazságáról, ill. a hitről mint vallástételről beszél.

Úgy gondolom, Barth után is van még mit mondanunk az embereknek Jézus Krisztusról, továbbra is érdemes elmondani másoknak, hogy miben más a keresztyénség, mint más vallás, más életmód, más életfelfogás vagy más filozófia. Barth után is létezhet apologetika.

Amint valaki valamilyen módon beenged más hatást, gondolkodásmódot, beengedi más vallás „igazságait” a keresztyénségbe, ma nem szenved miatta üldöztetést, és továbbra is fenntarthatja álláspontját, hiszen „neki ez a véleménye”. „Régen” azonban ezt nevezték tévtanításnak. Mást vall, mint ami a keresztyén tanítás. Miért is nevezhetnénk keresztyénnek, Krisztus-központúnak valamit, ami már nem azt, hanem mást, illetve „többet” akar mondani annál, hogy Jézus egyedül „az út, az igazság és az élet”?

Bár még számos kiegészítési, továbbgondolási, pontosítási lehetőséget látok ebben a kérdésben, remélem, sikerült felkeltenem az Olvasók érdeklődését a téma iránt!

You may also like

Emil Brunner: a lélek halhatatlanságának a kérdése
Kreacionizmus, teista-evolúció, vagy valami más?
Egy kísérlet a Biblia és a földön kívüli intelligencia összeegyeztetésére
Totális halál vagy halhatatlanság? Barth kritikája…

Leave a Reply