19
okt
2013

Totális halál vagy halhatatlanság? Barth kritikája…

Lothar Gassmann

Lothar Gassmann

/A következő írás Dr.Lothar Gassmann, evangelikál publicista és teológus, „Harc az igazságért –Karl Barth és a dialektikus teológia” című írásából származik. Gassmann e művében elemezve Barth teológiájának súlypontjait, kérlelhetetlenül rámutat azokra a pontokra, ahol a neves teológus szembement a reformátori tanítással/


Nézzük meg Barthnál azt az eszkatológiai témát, hogy mi következik az individuális élet után. Barth számára a halál teljes és totális („teljes halál teória”). Az ember egyik alkotóeleme (mondjuk a lélek) sem létezik izoláltan tovább a halál után. A lélek halhatatlanságáról szóló tanítást pogánynak bélyegezte. Azt az elképzelést állította szembe vele, mely szerint a halállal minden kapcsolat –még az Istenhez fűződő is- véget ér. Az ember végső soron csak Isten emlékezetében létezik tovább, hogy aztán a feltámadás napján mindenestül újra legyen alkotva. Ha egyáltalán beszélhetünk az ember személyét illető folyamatosságról, úgy legfeljebb csak Isten emlékezetében van meg ez a folyamatosság, de nem az ember önálló létmódjában.

Azt mondja: „A halál minden rendelkezésre álló életlehetőség végét jelenti. Meghalni azt jelenti, hogy a nekünk adott utolsó lehetőséget is kimerítjük. Bárhogy is értelmezzük a halált- fizikailag vagy metafizikailag-, aminek meg kell történnie, egy biztos: az utolsó dolog történik, ami a teremtményi egzisztenciában cselekményként végbemehet. Ami a halál túloldalán történik, annak mindenképpen valami egészen másnak kell lennie, mint e mostani élet folytatásának. A halál egy valódi véget jelent…lezárást, végleges lezárást” (Dogmatik im Grundriß, Zürich, 7.Aufl. 1987, 138.o).

Majd tovább: „Mit jelent a keresztyén reménység ebben az életben? Egy halál utáni életet? Valamilyen halálon túli eseményt? Egy lelkecskét, ami pillangóként röppen tova a sírtól, hogy valahol tartogassák azért, hogy aztán halhatatlanul éljen tovább? Így képzelték el a pogányok a halál utáni életet. Ez azonban nem a keresztyén reménység. „Hiszem a test feltámadását”. A test a Bibliában egész egyszerűen az ember, éspedig a bűn jele alatt lévő emberé, az elveszett emberé. Ennek az embernek szól az ígéret: fel fogsz támadni. A feltámadás tehát nem ennek az életnek a folytatása, hanem az élet lezárása” (180.o).

Barth a halál utáni egzisztencia és a halottak utolsó ítéletkor való feltámadása között ellentétet lát. A köztes állapotot, azaz az ember halála és feltámadása közötti létmódot (bármilyen formában is menjen az végbe) kizárja. A platonizmusból eredő, és némely pontjában valóban a lélek halhatatlanságáról szóló pogány tanítást együtt veti el az összes többi elképzeléssel, amelyek az ember saját énjének folyamatosságáról szólnak (a földi halál és az utolsó ítélet között). Ezzel azonban- véleményem szerint-, túllő a célon.

Friedler e művében fejti ki részletesen, hogy Luther -a kezdeti tétovázás után- vallotta a lélek halhatatlanságát

Heidler e művében fejti ki részletesen, hogy Luther -a kezdeti tétovázása után- vallotta a lélek halhatatlanságát

Különféle Bibliai helyek, mint pl. a Mt 10,28; Lk 16, 19-31; 1 Pét 3,19, vagy a Seolról szóló ószövetségi kijelentések mind arra utalnak, hogy igenis létezik köztes állapot. E bibliai utalások alapján Luther Mártonnal és Fritz Heidlerrel (Fritz Heidler a szerzője annak a monográfiának, mely Luthernek a halhatatlan lélekről vallott nézetét fejti ki) egyetemben azon a véleményen vagyok, hogy a Biblia igenis beszél az elhunyt személyek köztes állapotban való továbblétezéséről. Továbbá abban is egyetértek velük, hogy Isten „a lelket halhatatlanná és örökkévalónak alkotta”, azért hogy „az „én” folyamatosságát megőrizze, és hogy személyes identitásukban tegye lehetővé a halottak feltámadását” (F.Heidler, „Ganztod oder nachtodliche Existenz?” in: Theologische Beiträge Nr. 4/1985, 268.o.)

Wolfgang Trillhaas hívta fel a figyelmet arra, hogy a feltámadás és halhatatlanság nem ellentétei egymásnak, sőt, egymást feltételezik. A halhatatlanság és a feltámadás úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a héj és mag, mint a kezdet és a vég. A feltámadás „a halhatatlanságba vetett hit egy módja”. Akkor jöhet csak szóba, ha egyáltalán a halál utáni élet az elgondolhatóság horizontján megjelenik (W. Trillhaas, „Einige Bemerkungen zur Idee der Unsterblichkeit”, in: Neue Zeitschrift für Systematische Theologie, 1965, 147.o).

Isten nem veti a halál után az embereket egy kapcsolatokat mellőző állapotba és a semmibe, hanem folytatja a (pozitív vagy negatív) közösséget vele a testi feltámadásig és az utolsó ítélet napjáig, amikor is az üdvözülők és az elveszettek végleges elkülönítése, az Istennel való végérvényes kapcsolat vagy kapcsolatnélküliség bekövetkezik:

„Amikor pedig az emberfia eljön dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. És összegyűjtetnek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felöl, a kecskéket pedig bal keze felöl állítja” (Mt 25, 31-33).

„És láttam, hogy a halottak, a nagyok és kicsinyek a királyi szék előtt állnak, és könyvek nyittatnak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve… Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették” (Jel 20,12.15).

Forrás: Dr. Lothar Gassmann: Kampf um die Warheit, Karl Barth und die Dialektische Theologie, 42-44.o

You may also like

Emil Brunner: a lélek halhatatlanságának a kérdése
Kálvin János tanítása az emberi lélekről (a lélek halhatatlansága és magasabb rendű volta)
Létezhet-e apologetika Barth után?
Karl Barth a gyermekkeresztségről

Leave a Reply