3
nov
2013

Mark Driscoll: Mi történik a csecsemőkkel haláluk után?

Child-with-Bible

Nem rég a hatodik parancsolatról prédikáltam: „Ne ölj.” (2Móz 20:13). Az eredeti nyelven is két szóból áll ez a parancs. Mivel az első szó elég egyértelmű, egy egész órát töprengtem a másodikon: ölni. Miután olyan témákkal foglalkoztam, mint a halálbüntetés, háborúk, a beszédem második felében az abortusz témakörére koncentráltam.

Mélyenszántó beszéd lett.

Az Úr reggel 4:30-kor keltett, hogy néhány órát imádkozással tölthessek és felkészítsem szívemet. Igehirdetés közben úgy éreztem, mintha egy órája erős szembe szélben futnék. Úgy kimerültem egy istentisztelet után, mintha egész nap tartott volna. Aznap a további istentiszteleteken visszajátszottuk videóról a szentbeszédet. Hazafelé menet könnyeimet törölgetvén fülemben visszhangzottak a templomban síró férfiak és nők hangjai. A lelkemnek csak arra volt szüksége, hogy hazaérvén megcsókoljam a gyerekeimet, megfogjam a kezüket, halljam a nevetésüket és sétáljak velük egyet. Jelenlétük Isten kegyelmének gyógyító ajándéka volt.

Az abortusz kérdése – beleértve a vetélést és a csecsemőhalált, – felvet egy nagyon fontos bibliai kérdést, amelyet gyakran tesznek fel lelkészeknek: „Hova jutnak a kisgyermekek?”

Számomra ez a kérdés nagyon személyes. Öt gyönyörű gyermekkel lettünk megáldva, de Grace évekkel ezelőtt átesett egy vetélésen és ez olyan veszteséggel járt számunkra, melyet a mai napig gyászolunk. Valamiért úgy érzem, fiunk lett volna.

A meg nem született gyermekek és csecsemők túlvilági sorsa olyan rejtély, mely mindig kísértette az egyházat. Három lehetséges választ szoktak erre adni:

1. Minden csecsemő kiválasztott, így egyből mennybe jut, és ott várja Jézus visszajöttét valamint világmegváltó munkájának befejezését.

2. Isten néhány gyermeket kiválasztott a mennybe, a többiek pedig a pokolban maradnak örökre.

3. Minden csecsemő semmirekellő, így rögtön halálra jutottak, Ádámtól örökölt eredendő bűnükben várva a végítéletet.

Sosem találkoztam még olyan keresztény teológussal, aki a 3. lehetőséget vallotta volna, mely kizárja az első kettőt. A keresztény történelem folyamán tehát az első és második pontot tárgyalták.

Egy régi kérdés

Az egyház megalakulásától kezdve vitatott volt ez a nagyon is érzelmi kérdés. Az Ókorban a gyermekek halálozási aránya igen magas volt, ezzel nagy nyugtalanságot okozva azon szülőknek, akik gyermekük túlvilági örök jólétéért aggódtak.

Irenaeus (i. u. 130-202) Az eretnekség ellen című könyvében úgy érvel, hogy Krisztus gyermekké lett, hogy megszentelje a gyermekeket. A korai egyházban viszont a megváltás kérdését szorosan a keresztséghez kötötték. Azt tanították, hogy az egyház által megkeresztelt gyermekek beléphetnek a mennyek országába, a pogány csecsemők ellenben pokolra kerülnek, bár teológusok különböző véleményen voltak a büntetés mértékét illetően.

A katolikus egyház megőrizte ezt a szoros kapcsolatot a keresztség és az üdvözülés között. Én, mint a katolikus egyház által gyermekkeresztségben részesült személy, ezt tévhitnek tartom. Azok a szülők, akik valamilyen biztosítékot szeretnének az üdvösségre, hajlamosak olyan külső jeleket keresni, mint a keresztség. De a keresztség önmagában nem ment meg: ezt csak Jézus képes megtenni. Érthető azon szülők aggódása, akik úgy érzik, felelősek elvesztett gyermekük sorsáért, de önmagában a keresztség nem elegendő a megmentéshez, és nem szolgál olyan reménnyel teli ház alapjául sem, melyben a temetés után élni lehet.

A kérdés megválaszolása közben az is fontos követelmény, hogy a keresztség témakör ne vezessen bennünket mellékvágányra, hanem összpontosítsunk az eredendő bűn természetére és ebben a gyermekek felelősségének kérdésére.

A felelősségre vonhatóság kora

Létezik néhány tanítás a felelősségre vonhatóság koráról, ezek azonban nem biblikusak, és haszontalanok is. Úgy tesznek, mintha az adott személy semmiért sem lenne felelős erkölcsileg, amíg nem sajátítja el a vita- vagy érvelési készséget.

Nos, senki sem megy úgy aludni egyik éjjel, mint még erkölcsi érzéktől mentes gyermek, és kel fel másnap reggel, mint a viselkedéséért felelős egyén. A morális érzék nem csupán a kognitív gondolkodásunk része, hanem az érzelmi intelligenciánké is. Nem kapcsolható fel egyik napról a másikra, mint valami villanykapcsoló.

Erkölcsi érzékünknek inkább úgy kéne fejlődnie, ahogy fizikailag tesszük. Morális megértésünk ezért inkább állítható fényerősségű lámpához hasonlít: egyre élesebben elkülönül és kiviláglik a jó és a rossz, ahogy bölcsességben gyarapodunk a kor előrehaladtával.

Pál szavai is romba döntik a felelősségre vonhatóság koráról szóló hamis állításokat: Timóteushoz írott második levelében így szól: „… gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.”.

A „gyermekkor” szó az ember nagyon fiatal korát jelöli – ez valószínűleg magában foglalja a szoptatás időszakát is. Mivel azonban nincs olyan, hogy felelősségre vonhatóság kora, egy kisgyermek is megismerheti a Szentírást, így a morális felelősségérzet növekedése azt jelenti, hogy egyre jobban megismerjük és követjük belülről jövő lelkiismeretünk, és Isten kívülről érkező szavának tanítását.

Lukács evangéliumában ezt olvassuk: „Jézus pedig gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben.” (Lk 2:52) Jézus növekedése egységes volt. Kora előrehaladtával mindenben gyarapodott. Ebben az időszakban Jézus megalázkodott, elrejtette dicsőségét és alázatot tanúsított azáltal, hogy az emberiség tagjaként határozta meg magát és félretette istenségét. Az, ahogyan Jézus egyszerre növekedett testben, és a Szentlélek ereje által bölcsességben, olyan utat jelöl ki nekünk, melyet Isten minden hozzá tartozónak szánt.

Tiszteletre méltó Bibliatanítók

Számos elismert tanító van, akik a gyermekek és az örökkévalóság kapcsolatának kérdésére különböző válaszokat adnak. Éleslátásuk segíthet bennünket, hogy jobban megértsük a témát.

Charles Spurgeon lelkész (1834-1892) hitt a gyermekek egyetemes megváltásában. Jézus karakterével érvelt, mondván: „Elképzelhetetlennek tartom, hogy a szerető és gyengéd Jézus, aki székéből ítél majd meg minden nemzetet, ezeket a kicsinyeket balkéz felől teszi, és örökre megfosztja magától.”

Az 1689-es Londoni Baptista Hitvallás is ezt mondja: „A csecsemőkorban vagy fiatalon meghalt gyermekek újjászületnek, és üdvösség kegyelmében részesülnek Krisztus és a Lélek által, aki akkor, ott, és olyan módon cselekszik, ami neki tetszik. Ugyanez áll minden kiválasztott személyekre is, akik nem képesek az Ige külső hívását a prédikálás által megérteni.”

Millard Erickson teológus azonos állásponton van, meglehet, teológiai érvelése jóval gyengébb. Annak érdekében, hogy a gyermekek egyetemes megváltásáról szóló elgondolás erejét megőrizze, a meg nem született gyermekek esetében enyhíti az ősapánktól, Ádámtól örökölt eredendő bűn természetét.

Dr. John Piper is kitart a gyermekek univerzális üdvözülése mellett, Pál a Rómaiakhoz írt levele alapján. (Róm 1:19-20: „Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennél fogva nincs mentségük…”) Piper így folytatja: „Mert nem gondolom, hogy a kis csecsemők befolyásolhatják természetüket, vagy következtetéseket vonhatnának le Isten kegyelmére, dicsőségére és igazságosságára vonatkozóan. Úgy tűnik tehát, nekik mégis van mentségük.”

Dr. Ronald Nash szerint minden kisgyermek, aki meghal, a mennybe megy, hiszen ők még képtelenek az erkölcsi jóra vagy rosszra. Mózes Ötödik könyvéből az 1:39-et és Pál Második korinthusi leveléből az 5:10-et idézi, majd kijelenti: „A csecsemők ártalmatlanok abban az értelemben, hogy bárhogy is állnak eredendő bűn tekintetében, gyermeki állapotuk miatt képtelenek rossz vagy jó cselekedetekre. Így tehát nem erkölcsösen vagy erkölcstelenül cselekvő személyek.

Hasonlóan R. A. Webb megjegyzi, hogy „a jövőbeli végső büntetés arányos lesz ahhoz, amit testben cselekedtünk. A korán elhunyt kisgyermekeket Isten előrelátása megóvta attól, hogy bármilyen felelősségteljes tettet elkövessenek testükben, következtetésképpen a csecsemők nem kárhoztathatók el ezen premisszák szerint, és a Szentírás sem ad alapot más büntetés létjogosultságának igazolására.”

Bár Dr. Wayne Grudem is egyetért Spurgeon-al és Piper-el abban, hogy a gyermekek között ugyanúgy vannak kiválasztottak, mint a felnőttek között, azzal kapcsolatban, hogy minden, vagy csak néhány gyermekre érvényes ez, kijelentései sokkal tartózkodóbbak. „Hány gyermeket választott ki Isten ily módon?” írja. „ A Szentírás nem ír erről, tehát ezt egyszerűen nem tudhatjuk. Azokról a dolgokról, amikről az Írás hallgat, botorság lenne részünkről határozott kijelentéseket tenni.”

Grudem azonban különös reményt táplál a hívő emberek gyermekeinek Isten bibliai példáinak köszönhetően, ugyanakkor nem zárja ki azt a tényt, hogy pogányok gyermekei is lehetnek a kiválasztottak között. Ő is, mint sokan mások, hivatkozási alapnak tekinti a gyermekek üdvözülésére Sámuel második könyvéből a 12:23-at.

Amit a gyermekeimnek és a rám bízottaknak mondok

A feleségem átesett egy vetélésen, és akárhányszor ez eszembe jut, szétszakít a hiányérzet, és a tudat, hogy a csodálatos öttagú családomnak most hattagúnak kéne lennie. Lelki gondozó alkalmakon könnyes szemű és remegő hangú férfiak és nők kérdezik tőlem, hogy mi történt halott gyermekükkel. Némelyek elvetéltek, másoknak abortuszuk volt, van, akinek gyermeke halva született és néhányuk gyermeke csecsemőkorban halt meg. Egy barátom és felesége több mint húsz vetélést szenvedett el. Számomra ez az ügy nem csupán elméletben fontos, hanem mélyen személyes, érzelmes és lelkipásztorként is meghatározó.

Az embereknek nem csak válaszokra van szükségük, hanem szeretetre, részvétre, imákra, megértő fülekre és elérhető barátokra is. Nem hozhatunk mindig mindent helyre, de gondoskodhatunk vigaszról és társaságról. Nincs az a mennyiségű teológia, amely kárpótolna egy olyan személyt, aki nem próbál választ adni az összes kérdésre, nem próbálja felgyorsítani a gyászfolyamatot, csak egyszerűen ott van, mikor szükségünk van rá.

Azoknak, akik magányuk közepette úgy szenvedtek el valamilyen veszteséget, hogy nem volt mellettük egy barát, aki vigaszt nyújtott volna, részvétem a kétszeres gyászért. És bátorítanám őket arra, hogy használják fel a léleknek ezt a sötét, de tanulságos időszakát arra, hogy tudják, hogyan kell azok számára vigaszt nyújtani, akik hasonló gondokkal küzdenek. Lehet, hogy melletted nem volt ott senki, mikor szükséged lett volna rá, de Isten kegyelméből te válhatsz segítő személlyé, amely számodra, és a gyászoló személy számára egyaránt lehet a gyógyulás eszköze, „még ha a halál árnyékának völgyében jár is”.

Mint sok más dolog is a Bibliában, az a kérdés, hogy mi történik a csecsemőkkel haláluk után, hit kérdése is. A Szentírásban Isten ellát bennünket néhány egyértelmű alapelvvel, de nem mindig ad egyértelmű válaszokat.

Nos, én ezeket mondom magamnak, a feleségemnek, gyermekeimnek, és azoknak az embereknek, akiktől megtiszteltetés, hogy egyházunkban lelki atyjuk lehetek:

1. Isten gyermekké lett édesanyja méhében.

Teológusok szokták mondogatni nekünk, hogy Isten emberré lett, ami igaz is. De mielőtt felnőtt emberré lett, édesanyja méhében növekedett. Ebből láthatjuk, hogy Jézus magzatként is létezett, ahogyan kisbabaként is.

A zsidókhoz írt levél 4:15-ben ezt olvassuk Jézusról: „…mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségünkön…”. Jézus élt kisgyermekként, tudta, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz, ahogyan Lázár halálakor is sírt, szenvedett és megízlelte a halált. Jézus azonosult törékenységünkkel és ember mivoltunkkal létünk minden fejlődési szakaszában: magzat, csecsemő, gyermek, ifjú és felnőtt.

Jézus – minden más istenképpel ellentétben – empatikus, éleslátó, mind a gyermekre nézve, mind azokra, akik szerették és gyászolnak halála miatt. Jézus személyében olyan istenünk van, aki kötődik hozzánk, vigaszt és reményt nyújt. Többet ad, mint egyszerű válaszok: kegyelmét és jelenlétét ajánlja.

2. Az 51. zsoltár 7. verse kimondja, hogy bűnösök vagyunk születésünktől kezdve

„Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem.”

Ez a szakasz kimondja, hogy a még meg nem született gyermek nem csak Isten képmását viseli, hanem bűnös ember is, akinek szüksége van a megváltásra.

3. A 139. zsoltárban olvashatjuk, hogy Isten ismer, és velünk van fogantatásunktól

A 13-14. versben ezt olvassuk: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid és lelkem jól tudja ezt.”

Egy csecsemő élete sem véletlenek vagy körülmények összjátékának eredménye, nem különböző esélyek megvalósulása: előrelátással megtervezett minden emberi élet.

4. A 22. zsoltár írja, hogy Isten már az anyaméhtől kezdve képes megmenteni

10-11. vers: „Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem.”

Ézsaiás könyve, 49:1-6. : „Hallgassatok rám, ti szigetek, figyeljetek, távoli nemzetek! Már anyám méhében elhívott engem az Úr, születésemtől fogva emlékezetben tartja nevem. Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott engem. Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem. Ezt mondta nekem: Szolgám vagy, Izrael, rajtad mutatom meg dicsőségemet! Én azonban ezt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istennél. Most pedig ezt mondja az Úr, aki már anyám méhében szolgájának teremtett, hogy Jákóbot hozzá térítsem, Izráelt hozzá gyűjtsem. Ilyen nagyra becsült engem az Úr, Istennél van az erőm.”

Jeremiás próféta könyve, 1:4-5: „Így szólt hozzám az Úr igéje: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.”

Ez a két igeszakasz a Szentírásból is példa arra, hogy Isten a prófétáit már az anyaméhben elhívta. Ezt olvashatjuk Keresztelő Jánosról is Lukács evangéliumában, 1:15: „…és már anyja méhétől fogva megtelik Szentlélekkel.”

5. Jézus szereti a megszületett és a még meg nem született gyermekeket egyaránt

A Biblia ugyanazt a szót (’βρεφος’) használja a kisded Jézusra , mint a kisgyermekekre, akiket Jézushoz vittek: ez a jelenet hasonló lehetett ahhoz, mint mikor manapság a gyermekek találkoznak a plázákban a Mikulással, és ő mulattatja őket. Lukács evangéliumának 18. fejezetében ezt olvassuk: „Ezután kisgyermekeket is vittek hozzá, hogy megérintse őket. Amikor a tanítványok ezt meglátták, rájuk szóltak, Jézus azonban magához hívta őket és így szólt: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.” (15-17.)

Jézus örömmel fogadta a gyermekeket és azt mondta, hogy örök királysága a gyermekeknek építtetett, hogy vele legyenek az idők végezetéig. A Jézust ábrázoló kép, amelyen a gyermekeket magához veszi, hatalmas reménysugarat és vigaszt jelenthet azon szülőknek, akik elvesztettek egy gyermeket. A gondolat, hogy a meg nem született gyermekünket Jézus ölében tartja mennyei királyságában, belépésünk napjára várakozva, a legmegnyugtatóbb ábra, amely eszembe juthat, ha azt kérdezem magamtól, mi lehet most az elvesztett gyermekünkkel.

6. Van egy esettanulmány a Bibliában egy meghalt csecsemőről, amely rengeteg reményt, ha nem bizonyosságot adhat a gyermekek üdvözülésének kérdésében

Sámuel második könyvében olvashatjuk Dávid király korán elhalálozott gyermekének történetét.

„Ezután hazament Nátán. Az Úr pedig súlyos betegséggel verte meg a gyermeket, akit Úriás volt felesége szült Dávidnak. Dávid könyörgött Istenhez a gyermekért; böjtöt tartott Dávid, és amikor bement, a földön fekve töltötte az éjszakát. Udvarának a vénei odaálltak melléje, hogy fölemeljék a földről, de ő nem akarta, és nem is evett velük semmit. A hetedik napon meghalt a gyermek. A szolgák azonban nem merték megmondani Dávidnak, hogy meghalt a gyermek, mert ezt gondolták: Hiszen amikor még élt a gyermek, és szóltunk hozzá, akkor sem hallgatott a szavunkra. Hogyan mondjuk meg neki, hogy meghalt a gyermek?! Még valami bajt csinál! Dávid azonban látta, hogy szolgái suttognak maguk között, és rájött Dávid, hogy meghalt a gyermek. Megkérdezte Dávid a szolgáit: Meghalt a gyermek? Meghalt – felelték. Ekkor fölkelt Dávid a földről, megfürdött, megkente magát, ruhát váltott, majd bement az Úr házába, és leborult. Azután hazament, és kérte, hogy tegyenek eléje ételt, és evett. Akkor ezt mondták neki a szolgái: Miért tetted ezt? Amíg élt a gyermek, böjtöltél és sírtál, de amikor meghalt a gyermek, fölkeltél és ettél. Ő így felelt: Amíg a gyermek élt, böjtöltem és sírtam, mert ezt gondoltam: Ki tudja, talán könyörül rajtam az Úr, és életben marad a gyermek. De most, hogy meghalt, miért böjtöljek? Vissza tudom-e még hozni őt? Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám.” (15-23. versig)

Dávid bizakodott gyermeke sorsával kapcsolatban, nekünk is ezt kéne tenni.

7. Isten, a tökéletes apa

Legvégül pedig, az Atya határozza meg, hogy mely gyermekeket fogadja majd lelki családjába. Ez az ő döntése. Nem azoké a szülőké, akik hozzá küldik gyermeküket, sem a teológusoké, akik próbálnak biztosítékot adni a gyászoló szülőknek.

Az Atya dönt. És ez jó hír.

Az Atya, aki megkeresett, megmentett és megpecsételt engem, ugyanaz, mint akiben bízom, hogy a helyes dolgot és a legjobbat teszi majd a gyermekkel, akit elvesztettünk. És bízom benne. Teljes mértékben, egészen.

Ebben a kérdésben az eleve elrendelésről és a kiválasztásról szóló tanokat én nagyon is megnyugtatónak találom. Apaként is azt az Atyát imádom, aki megkeresi azon gyermekeit is, akik lelki szegénységük okán nem találják őt. Apaként azt az Atyát imádom, aki életet hoz oda is, ahol halál van. Apaként is azt az Atyát imádom, aki Egyszülött Fiát adta a gyermekemért.

És míg nincs egyértelmű ígéretem a Szentírásban, bízom Istenben és – a Szentírás által vezérelt, és az Atya alakjában gyökerező hit által – biztos vagyok benne, hogy egy nap az ő színe előtt, az ő kegyelméből, az ő dicsőségére megölelhetem majd a gyermekem, Jézus letörli könnyeimet és nem bánkódom többé, mert az Atyának mindenre volt gondja.

Forrás: Mark Driscoll – What happens to babies when they die?

http://marshill.com/2013/10/21/what-happens-to-babies-when-they-die

You may also like

Mark Driscoll: A bibliamagyarázat 7 fő elve
Ilyen alapon ne jelentkezz lelkésznek: 10 rossz ok
A személyválogatás bűne
Gyerekkeresztség? (I.rész) – Gondolatok Dr. Czövek Tamás “Keresztség” című könyvével kapcsolatban

2 Responses

  1. Camisard

    Nagyon optimista vélemény. A helyzet az, hogy Dávid hozzáállása a gyermekhalálhoz nem valószínű, hogy mennybe kerülést jelentett, hanem inkább csak az eltávozást a földi életből.
    Az, hogy Kr. megáldotta a kisgyermekeket, szintén nem bizonyító, mert Kr. ott inkább csak a gyermeki lelkületre, ill. annak bizonyos aspektusaira célzott.

    Ami az elején felsorolt 3 nagyobb véleményt illeti:

    Az első olyan feltételezést tartalmaz, ami szerint minden csecsemő kiválasztott. Ez olyan, minth azt mondanánk, hogy minden értelmiségi kiválasztott. Nem mondhatjuk egy biológiai vagy társadalmi kategóriára hogy kiválasztott, csak mert valamilyen.

    A második vélemény tűnik a legigazabbnak, viszont azt sejtetheti, hogy a kiválasztott kisdedek vannak az elvetett kisdedekkel szemben kissebbségben. Ez megintcsak nem volt bizonyított.

    A harmadik véleményt képviselő teológusokkal a szerző bizonyára azért nem találkozott, mert a középkori (tán még mai is) róm. katolikus teológia vallotta.
    Az eredeti bűn is elég erős ahhoz, hogy a kisdedet a kárhozatra juttassa – HACSAK nem kapja meg az üdvözítő keresztséget (a keresztséget, kegyelemközvetítőnek fogták fel, nem pedig jelnek). Az esetben csak a purgatóriumba kerül (majd onnan később a mennybe). A rosszabbik esetben meg a limbus infantumba (ez a tartomány a pokol egy enyhébb fokozata, a tornáca, azoknak fenntartva, akik se a mennyei örömre, se az igazi pokoli szenvedésre nem méltóak – erre a limbus létezésére semmi bibliai alap nincs).

    Az a benyomásom támadt, hogy a kisdedek elkárhozásának gondolata azért vált ki ekkora problémát, mert feltételezik, hogy kicsinyek lesznek a túlvilágon. De ez valószínűtlen.
    A dolgot úgy kellene felfogni, hogy a válaszottak üdvözülnek, akármekkora korban halnak meg, szintúgy a elkárhoznak az elvetettek is bármelyik korban. Azonban egyikük kora sem konzerválódik, abban amelyikben meghaltak. Nézzük miért:
    Ezekről nincs igazából kijelentésünk, de megállapíthatunk bizonyos dolgokat.
    Úgy látom, hogy mindenki felnőttkorú (se nem öreg, se nem fiatal) lesz a mennyben, a következők miatt:

    – a mennyei boldogság természetével nem fér össze öregedési bántalom (ezt kizárja a sírás majdani hiánya)
    – úgyszintén nem fér össze vele a romlás, és elerőtlenedés és képességcsökkenés (mert a mennyei test romolhatatlan és erős és dicsőséges)
    – Ádám felnőttként lett teremtve, és amennyiben megmarad bűn nélkül örökké élt volna egészségben, erőben
    – Jézus Krisztus, középkorúként támadt fel, és úgy ment fel a mennybe és ül az Atya jobbján. – Jelenéseki fehér arcszőrzete is inkább a megdicsőülésnek tudható be semmint őszülésnek.
    – Mózes és Illés a köztes állapotban a megdicsőülés hegyén képesek voltak terveket szőni Krisztussal, tehát szenilis öregek nem lehetett, hanem csakis éles elméjűek, ami kizárja a tovább öregedésüket

    Mindennek ószövetségi próféciák mondhatnak ellent, amikben kisbabák szerepelnek. Csakhogy azok biztosan egy földi nyelvezettel írnak le vagy jelképes mennyei állapotokat, vagy egy jövőbeli földi állapotot jelképeznek (millenium szerű állapotot).

    A fentebbi érvek tükrözhetőek a pokoli állapotra is, azt hiszem.
    – Még hozzátehetem, hogy a pokoli szenvedés nem igazán érzékelhető fejletlen csecsemői elmével, a lelkiismereti kín férge miatt abszolúte nem. Ezért indokolt, hogy legalább felnőttkorúak legyenek a “kecskék”.

    Ha itt tartunk, akkor nem szenvedő kisbabákat látunk, hanem felnőtt embereket, életutak alapján, itt és ott.

  2. Camisard

    Még valami, a Londoni Baptista hitvallás idevágó passzusával ellenkeznem kell, mivel nem bizonyítja biblikusan az állítását. A következő félmondatban viszont jól írja: azok közül, akik nem képesek felfogni az igét, azok közül a választottak jutnak mennybe. Pl. ez a fogyatékosok esete. Csakhogy a kisdedek esete is ez. Minden kategóriának az esete ez.
    Kérem tisztelettel, Kr. gyermekeknek szóló áldásába nem kell mindent belemagyarázni (pl. keresztelést és üdvözítést)!

    Egyébiránt ha a kisdedek garantáltan a mennybe kerülnének, akkor a haldokló kisdedeknek mindenképpen ki lehetne szolgáltatni a keresztséget, hiszen, miért ne adjuk meg a jelet a valóságosan szenteknek, ahogy Kálvin úr mondta? Ám erre nincsen ígéretünk – uígy nincs felszólításunk az értelem nélküli keresztelésre se.

Leave a Reply