23
nov
2013

Kálvin János: predestináció (Institutio III.könyv, 24. fejezet)

pottery-2-300x225

Az elválasztást Isten az elhívással pecsételi meg; az elhívás Isten kiválasztásának a bizonyítéka. A “potenciális” üdvösség “aktívvá” válik

Az elválasztást Isten az elhívással pecsételi meg (vagyis ezzel erősíti meg), miközben az elvetettek maguk idézik elő azt a megérdemelt veszedelmet, amelyre rendeltettek (a második tagmondat paradoxont tartalmaz, mégis megfelel a Bibliai narratívájának –ld. Róm 9) Az elvetettek tehát felelősek azért a veszedelemért, amelyre Isten rendelte őket (Kálvin itt sem oldja fel az ellentétet).

Az elhívás Isten kiválasztásának bizonyítéka; mert akit kiválasztott, azt „elváltoztatja a maga ábrázatára” (azaz, akit Isten kiválasztott, azokat egyszer megérinti az Ő Lelke, újjászületnek, megtérnek és elindulnak a megszentelődés útján). Az elválasztott embereket Isten hitre vezeti és a megfelelő módon tanítja.

Kálvin itt tulajdonképpen arról beszél, hogy az elválasztás az elhívás alkalmával aktivizálódik; ami passzív volt (vagy potenciális) eddig, az most aktívvá válik.

A kiválasztott személyeknél garantáltan meg lesz: 1.) a lehetőség sikere; 2.) az akarat indítása; 3.) a cselekedet eredménye. Akiket viszont Isten nem tanít (tehát el sem hívja őket), azokat ítélete miatt nem tanítja; csak azokat hívja Isten, akiket elválasztott.

Kálvin idézi Róm 9,16-t: „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”: Érdekes módon némelyek ebből azt vezetik le, hogy bár a végeredmény nem az ember felelőssége, de azért csak „futnia” és akarnia kell, azaz valamilyen értelemben mégis csak közre kell működnie az üdvösségben. Kálvin ezzel szemben határozottan hangsúlyozza: Pál itt arról beszél, hogy mindent az Úr könyörületességének köszönhetünk.

Az elhívás az Ige hirdetése és a Szentlélek munkája által történik/ általános és különleges elhívás

Az elhívásnak két része van: 1.) az Ige hirdetése; 2.) és a Szentlélek munkája, aki megvilágítja az embert. Mindebből az következik, hogy nem elég az Ige hirdetése, hiszen szükség van a Lélek munkájára is. Ezért az elvetettektől – habár hallhatják az Igét -, „megvonja” Isten az Ő Lelkének sikeres működését.

Kálvin kétfajta elhívásról beszél: 1.) általános és 2.) benső –vagy különleges elhívásról. Ezért aztán a benső elhívás az üdvösség „csalhatatlan záloga”.

Két félreértés: az embert Isten munkatársává teszik, vagy pedig az elválasztást nem veszik elég komolyan

Mindezzel kapcsolatban Kálvin két félreértést említ: 1.) némelyek az embert Isten munkatársának tekintik; mintha az ember akarata hozzátenne valamit az Isten szándékához. 2.) a másik félreértés pedig, hogy az elválasztás némelyeknek kevésbé fontos. Mintha bizonytalan lenne, vagy nem lenne elég erős addig, amíg azt az emberben megjelenő hit meg nem erősítené. Kálvin a következőképpen válaszol erre a felvetésre: az emberek szempontjából valóban a hit erősíti meg, azonban ez szubjektív (azaz csak mi éljük így meg) . Objektíve nézve azonban egyszerűen arról van szó, hogy ami eddig ismeretlen volt előttünk – de már létezett -, az most ismertté lesz számunkra. Tehát a hit, mint megerősítés, egy addig elrejtett valóság aktualizálódása, nyilvánvalóvá válása. Ezért aztán az elválasztás erejét nem lehet függővé tenni az evangéliumba vetett hittől. Akik ezt teszik, felcserélik már megint a megfelelő sorrendet. A helyes sorrend: elválasztás, majd az ennek okán –kinek így, kinek úgy, kinek ekkor, kinek akkor- megjelenő hit.

A kiválasztással kapcsolatos félelem

Beszél Kálvin arról a félelemről is, ami akkor támad az emberekben, amikor kétségbe esve azt kérdezik, vajon ki vannak –e választva? Ezt a félelmet a Sátán sugallatának tartja. Egyszerűen nem szabad ezen gondolkodni. „Ártalmas tévelygésnek” nevezi ezt, ami az ember lelkiismeretét, annak békéjét megzavarja, és amely csak “elveszi az ember nyugodalmát.” Azonban mindez nem jelenti azt, hogy az eleve elválasztásról/elrendelésről ne beszélhetnénk, csak éppen nem mindegy, hogy hogyan. Van ennek a témának megfelelő olvasata: lehet a veszedelem tengere is, de “van mód ezen a tengeren a csendes és békés szemlélődő hajókázásra is.”

Kálvin ismét hangsúlyozza, hogy az elhívás a külső jele az elrendelésnek. Ennek alátámasztására hozza fel példának kicsivel később , hogy Jézus a körülötte lévő apostoloknak nyíltan elmondta, amit másoknak csak homályosan, példázatokban tanított, ugyanis „ezeknek” (a kívülállóknak) nem adatott meg, hogy Isten országának a titkait megértsék.

Isten Krisztusban választotta ki a választottait

Isten nem önmagában választotta ki az embereket, hanem Krisztusban. (Barth Károlynál is hangsúlyos a Krisztusban való kiválasztás, azonban Barthnál ebbe beletartozik az is, hogy a kárhozottak is benne lettek elvetve. Ezért Barthnál a kettős eleve elrendelés Krisztusra vonatkozik; ő lett kiválasztva és elvetve egy személyben). Kálvin ezzel kapcsolatban csak a pozitív oldalt emeli ki: benne, tehát Krisztusban lesznek kiválasztva a választottak, örökbe fogadva, és benne –Krisztusban, Krisztusért- szereti őket Isten. Ebből kifolyólag különösen fontos a hívő ember Krisztussal való „uniója”, a Krisztussal való egyesülés! Ezért mondja, hogy Krisztus tulajdonképpen a tükör, amelyben saját kiválasztásunkat szemlélnünk kell.

Miért fontos annak hangsúlyozása, hogy benne, Krisztusban vagyunk elválasztva? Azért, mert elválasztásunk okát benne kell keresnünk, és nem magunkban. Ez biztató tény Kálvin számára: üdvösségünk felőli tudakozódásban reményt jelent, hogy Krisztusra vagyunk bízva, Ő a pásztor, akinek őrizetére bíztak minket. Krisztus óv és véd minket, és ez az elválasztásban való bizalmat erősíti!

Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak?

Mt 22,14: „sokan vannak a választottak, de kevesen a hivatalosak”. Hogyan kell ezt érteni? Erről már volt szó, de Kálvin újra hangsúlyozza, hogy kétfajta elhívás létezik: 1.) általános elhívás, 2.) különleges elhívás (Az utóbbi az un. vocatio specialis, ami kizárólag a hívőket érinti, míg az általános elhívás mindenkit, aki hallja az evangéliumot).

A különleges elhívás a Szentlélek benső bizonyságtételétől függ. Ez az a pillanat, amikor a hirdetett ige bensőleg, a szívünkben is „megfogan”. Az elhívottak nagy tömegéből tehát kevesen vannak elválasztva. A „hivatalosak” mindannyian általános elhívást kaptak, de közülük csak némelyek részesülnek a különleges elhívásban; ők a választottak!

Kálvin veszélyesnek ítéli Nagy Gergely azon kijelentését, mely szerint csak az elhívásunk felől lehetünk biztosak, de kiválasztásunk felől nem (Kálvin szerint ez azért nem lehetséges, mert Isten valójában csak azokat hívja el- legalábbis benső elhívással-, akiket előtte kiválasztott örök időktől fogva).

Kálvin döntő jelentőségű kijelentése a predestinációval kapcsolatban: az elrendelés helyesen értelmezve nem megrendíti a hitet, hanem erősíti.

Az elválasztottakat akkor hívja el Isten, amikor jónak látja

„Az elválasztottak akkor gyűlnek az elhívással Krisztus aklába, amikor Isten jónak látja”, addig viszont a „közös pusztában tévelyegnek”, mondja Kálvin. Természetesen a közben, amíg a „pusztában ténferegnek”, Isten különös kegyelme védi őket, akkor is, ha még Isten konkrét elhívását nem is kapták meg.

Ezzel kapcsolatban sokan azt hozzák fel, hogy a kiválasztottak már a konkrét megszólításuk, elhívásuk előtt is „normálisabb” életet éltek, és nem voltak „istentelenek”. Ezt azonban cáfolja Kálvin: egyrészt Pál apostolra utalnak, hogy kegyes, hitbuzgó farizeus volt korábban is, azonban maga Pál festi le negatívan a korábbi, elhívása előtti életét. A pogány Cornelius századost szokták még emlegetni, hiszen a Szentlélek kitöltése előtt is istenfélő életet élt, alamizsnálkodott, imádkozott, stb… Kálvin szerint azonban nem jó példa Cornelius, mert ő már újjá volt születve, csak éppen az evangélium teljes kinyilatkoztatása hiányzott még az életéből.

Számos igehely teszi egyértelművé, hogy akármilyen életet is élt valaki korábban –megtérése előtt-, az „istentelen” kategóriába tartozott (Ef 5,8: „mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban, hogy mint világosság fiai járjatok”). Kálvin ellenpéldákat is hoz: pl. a parázna Ráháb, vagy Manassé (ez utóbbi Jeruzsálemet majdnem belefojtotta a próféták vérébe). De jó példa a lator is Krisztus mellett a kereszten, aki életének utolsó pillanataiban gondolt csak a megjavulásra.

Akiket Isten elvet, azokat elzárja Igéjétől. Akik mégis hallják az Igét, azok „megkeményítik” magukat. További bizonyítékok

Akiket az Úr elvet, – “hogy a haragjának eszközei és szigorúságának példái legyenek” – azokat elzárja az Igéjétől; amikor viszont mégis hallják az Igét, megkeményítik magukat.

Kálvin az isteni kiválasztás további bizonyítékának tartja azt, hogy a pogányok 4000 évig nem hallották az evangéliumot. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy mindaddig el voltak vetve. Mindennek oka Isten titkos és kikutathatatlan tanácsa.

De bizonyíték a mindennapi élet is; ha száz embernek hirdetik Isten Igéjét, akkor abból húszan hittel és engedelmességgel válaszolnak és elfogadják azt, míg a többi kigúnyolja, megveti, megutálja. Az a húsz, aki válaszol, egyedül Isten kegyelme miatt tűnik ki.

Augustinust idézi, amikor azt kérdezi, hogy Isten, aki a gonoszok akaratát jóra fordíthatná, vajon miért nem teszi ezt meg? Kálvin rövidre zárja a kérdezősködést azzal, hogy ezt csak Ő, Isten tudja.

A kálvini paradoxon: az elvetettek saját hibájukból jutnak kárhozatra, amelyre Isten rendelte őket

Kálvin érvelésében többször is előkerülő paradoxon ismét megjelenik: „azt tehát, hogy a megvetettek az Istennek ő előttük kijelentett igazságához nem alkalmazkodnak, méltán háríthatjuk az ő szívük rosszaságára és romlottságára, csak azt is tegyük hozzá, hogy azért ilyen gonoszak, mivel Istennek igaz, de kikutathatatlan ítélete őket arra rendelte, hogy elkárhaztatásukkal Isten dicsőségét szolgálják” (264.o.). Azaz, egyrészt az elvetettek saját hibája, hogy kárhozatra jutnak, másrészt viszont Isten rendeli őket erre.

Szentírási helyek, amelyek látszólag cáfolják az eleve elrendelést

Ez 33,11

Ezékiel próféta könyvében ezt olvassuk: „Ezt mondd nekik: Életemre mondom – így szól az én Uram, az Úr -, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?

Ezzel kapcsolatban arról beszél Kálvin, hogy voltak csoportok (pl. a ninivebeliek, vagy a sodomabeliek), ahol több haszonnál járt volna az evangélium hirdetése, még sem ott hirdetetett. Ezek előtt Isten egyszerűen nem nyitotta meg a „bűnbánat ajtaját”, ergo nem akarja mindenki megtérését. A próféta szándéka csak annyi ezzel a kijelentéssel, hogy a megtérőknek reményt akar nyújtani a bocsánatra; nem akarja Isten a bűnös halálát, helyette megtérését akarja (jobban megértjük, ha tekintetbe vesszük, hog Isten előtt minden ember bűnös, azok is, akik megtérnek).

1 Tim 2,4

Pál apostol azt írja Timóteusnak, hogy Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.

De akkor- kérdezi Kálvin-, miért fosztott meg Isten sok népet az evangéliumtól? Kálvin szerint Pál apostol ezt azért mondja, mivel korábban felszólította a gyülekezetet, hogy ünnepélyes imádságokat mondjanak a vezetőkért, feljebbvalókért. Ezért hangsúlyozza, hogy mindenféle RENDŰ-RANGÚ ember üdvösséget nyerhet; tehát olyan értelemben kell értenünk a „minden ember” kitételt, mintha azt mondaná Pál, hogy mindenféle emberért imádkozzanak.

2 Pt 3,9

Péter második levelében a következőket olvashatjuk: „Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.”

Ezt úgy kell érteni Kálvin szerint, hogy az üdvösség ígéretei általánosak, de e

You may also like

C.J. Mahaney: tisztázó megállapítások a predestinációval kapcsolatban
Krisztus pokolra szállásának jelentősége Kálvinnál (az 1 Pét 3,18-20 magyarázata)
Kálvin tanítása a hit, a remény, és a szeretet kapcsolatáról
Kálvin János tanítása az emberi lélekről (a lélek halhatatlansága és magasabb rendű volta)