21
dec
2013

Wayne Grudem: Krisztus jelenléte az úrvacsorában/ eltérő értelmezések

Wayne Grudem

Wayne Grudem

1. A római-katolikus felfogás: transzszubsztanciáció

A Római Katolikus Egyház tanítása szerint a kenyér és a bor valóban Krisztus testévé és vérévé változik. Mindez abban a pillanatban történik, amikor a pap a mise ünneplése alatt a következőket mondja: „ez az én testem”. Rögtön azután, ahogy a pap kimondta e szavakat, felmutatja az átváltozott kenyeret (eleváció -úrfelmutatás/ szerk.) és annak imádásába kezd. A kenyér (ostya) elevációját és ennek Krisztus testeként való felmutatását kizárólag csak a pap által lehet lefolytatni. Amikor ez megtörtént, akkor – a római katolikus tanítás szerint – a részt vevők számára ex opere operato, azaz „a véghezvitt cselekmény erejével” lesz közvetítve a kegyelem.  Bár hozzá kell tennünk, hogy a hatással járó kegyelmet a mise a befogadó személy szubjektív diszpozíciója szerint közvetíti. Ezentúl Krisztus áldozata minden egyes mise alkalmával (bizonyos értelemben) meg lesz újítva. A Katolikus Egyház kifejezetten hangsúlyozza, hogy ez egy valódi áldozat, még ha nem is ugyanaz az áldozat, amelyet Krisztus a kereszten mutatott be.

Ludwig Ott a Katolikus dogmatika alapjai című művében a következőt tanítja:

„Krisztus az oltári szentségben az ő testében, a kenyér egész szubsztanciájának átváltozása által, és az ő vérében, a bor egész szubsztanciájának átváltozása által van jelen… Ezt az átváltozást nevezik transzszubsztanciációnak” (436.o.)

„a konszekráló hatalom birtokosa az érvényesen felszentelt pap” (456.o.)

„Az eukarisztiában jelenlévő Krisztust megilleti az imádás kultusza… A reális jelenlét teljességéből és folytatódásából következik, hogy az eukarisztiában jelenlévő Krisztust abszolút imádat (cultus latriae) illeti” (445.o.)

A katolikus tanítás miatt az egyház évszázadokig nem engedte meg a laikusoknak (a nem papi személyeknek), hogy igyanak az úrvacsorai kehelyből (attól való félelmükben, hogy kiöntik Krisztus vérét), így csak az átváltoztatott kenyérből volt szabad enniük (mindez abból fakadt – mint már mondtuk -, hogy tanításuk szerint a kenyér és a bor szó szerint Krisztus testévé és vérévé változott).

Ott a következőképp ír erről:

„A két szín alatti communio sem nem isteni parancs alapján, sem az egyes hívők üdvének eszközeként nem szükséges… Ennek oka (annak, hogy nem szükséges) a jelenlét totalitása mind az egyik, mind a másik színben… A középkori laikus kehely megszűnéséhez gyakorlati megfontolások vezettek, mindenekelőtt az attól való félelem, hogy a szakramentumot megbecstelenítik” (455-456.o.)

Az aktuális mise áldozati jellegéről Ott a következőket írja könyvében:

„A szent mise valódi és tulajdonképpeni áldozat” (459.o.)

„A miseáldozat és a keresztáldozat áldozati ajándék, és az elsődleges, prímér áldozópap azonos mindkettőben; ami eltérő, az a bemutatás/ felajánlás rendje és módja… Az áldozati ajándék Krisztus teste és vére… Az elsődleges áldozópap Jézus Krisztus, aki kiszolgáltatja magát az emberi papnak, mint az ő szolgájának és helyettesítőjének, akin keresztül a konszekrációt végrehajtja. A tomista felfogás szerint (Aquinói Tamás tette le a katolikus úrvacsoratan alapjait) Krisztus minden egyes szent misében aktuális, közvetlen áldozati tevékenységet folytat, amelyre azonban mégsem úgy kell tekintetünk, mint újra és újra, egymás után következő áldozati aktusok sorozatára, hanem inkább mint a megdicsőült Krisztus egyszeri és megszakítatlan áldozatára. A miseáldozat célja is megegyezik a keresztáldozatéval: elsődleges módon Isten dicsőítése és magasztalása, másodlagos módon pedig engesztelés, hála és kérés” (465-466.o.).

„Mint engesztelő áldozat (sacrificium propitiatorium) a miseáldozat eléri a bűnök és a bűnökért járó büntetések elengedését; mint kérő áldozat (sacrifitium impetratorium) természetes és természetfeletti adományokat eszközöl ki. Az eukarisztikus engesztelő áldozatot, ahogy a tridenti zsinat nyomatékosan kifejti, az apostoli hagyománynak megfelelően nem csupán az élőkért, hanem a tisztítótűzben lévő szegény lelkekért is be lehet mutatni” (470.o.).

248Szemben az úrvacsoráról alkotott római katolikus véleménnyel azt mondhatjuk, hogy mindenekelőtt Jézus szavainak szimbolikus karakterét nem ismeri fel, amikor azt mondja: „ez az én testem”, vagy „ez az én vérem”. Jézus többször is megnyilatkozott szimbolikus módon, amikor önmagáról beszélt. Például azt mondta: „Én vagyok az igazi szőlőtő” (Jn 15,1), vagy „Én vagyok az ajtó, ha valaki énrajtam megy be, üdvözül” (Jn 10,9), vagy „Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállott alá” (Jn 6,41). Amikor Jézus azt mondja, hogy „ez az én testem”, hasonlóképpen szimbolikus módon érti, mint ahogy láttuk a példákban. Nem valódi, szószerinti, fizikai értelemben. Amikor a tanítványai között volt, és a kezében tartotta a kenyeret, akkor valóban az Ő kezében volt a kenyér, azonban különböző volt a testétől; ez a tanítványok számára is nyilvánvaló volt. Az ott lévő tanítványok közül egyik sem gondolta, hogy a kenyér darab, amit Jézus a kezében tart, valóban az ő fizikai teste, hiszen saját szemükkel látták maguk előtt valódi testét. Magától értetődően Ők maguk is Jézus kijelentését szimbolikus módon értették. Amikor Jézus ezt mondta, „e pohár amaz új szövetség az én véremben, mely tiérettetek kiontatik” (Lk 22,20), biztosan nem arra gondolt, hogy a pohár ténylegesen az új szövetség, hanem arra, hogy a pohár az új szövetséget ábrázolja, azt képviseli.

Ezen kívül a római katolikus felfogás Krisztusnak bűneinkért egyszer és mindenkorra bemutatott áldozatának véglegességéről és teljes érvényűségéről szóló újszövetségi tanítást is félreértelmezi. A Zsidókhoz írt levél többször is hangsúlyozza ezt, amikor azt mondja: „Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatul, mint ahogy a főpap évenként bemegy a szentélybe idegen vérrel; Mert különben sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtése óta; így pedig csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És amint elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet; Azonképpen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek elhordozására…” (Zsid 9,25-28). Az az állítás, mely szerint Krisztus áldozata a misében mintegy folytatódik, ill. hogy meg van újítva, a reformáció óta protestáns szemszögből a római katolikusok leginkább kérdéses és bizonytalan tanításának tekinthető. Ha felismerjük, hogy Krisztusnak a bűneinkért hozott áldozata elvégeztetett és befejeződött („Elvégeztetett”, Jn 19,30; vö. Zsid 1,3), akkor abban a bizonyosságban lehet részünk, hogy minden bűnünk ki lett fizetve, ezért aztán nincs szükség további áldozatok bemutatására. Ha Krisztus áldozati munkáját folytatólagosnak képzeljük el, akkor az szétrombolja abbéli bizonyosságunkat, hogy a fizetség Krisztus munkája által sikeres volt, hogy azt az Atya Isten elfogadta, és hogy „nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak” (Róm 8,1).

A protestánsok számára az elgondolás, mely szerint a mise bizonyos értelemben Krisztus halálának egyfajta megújítása, úgy hat, mintha azzal visszatérnénk az ószövetség ismétlődő áldozataihoz, amelyek „évről évre a bűnre emlékeztetnek” (Zsid 10,3). Anélkül, hogy bizonyosak lennénk Krisztusnak a bűnökért egyszer és mindenkorra bemutatott áldozatában (Zsid 10,12), meghagy egy olyan elképzelést, mintha a mise egy megújított áldozat volna, egyfajta állandó emlékezés a bűnökre és a megmaradó vétkekre, amelyek miatt hétről hétre vezekelni kell.

Azzal a tanítással kapcsolatban pedig, mely szerint csak a pap tudja az úrvacsorai jegyeket konszekrálni, elmondhatjuk, hogy az Újtestamentum nem ad semmiféle utasítást azon embercsoport leszűkítésére vonatkozóan, akik az úrvacsora ünneplése alkalmával annak irányítására vannak kiválasztva. És mivel az Írás ilyesfajta korlátozásokat nem szab meg, ezért az állítás, mely szerint az úrvacsorában a jegyeket kizárólag csak a pap szolgáltathatja ki, nem igazolható. Ezen kívül az Újszövetség azt tanítja, hogy minden egyes hívő pap és a „királyi papsághoz” tartozik (1 Pt 2,9; vö. Zsid 4,16; 10,19-22). Ezért nem ragadhatunk ki az emberek közül egy meghatározott csoportot, vagy osztályt, akik egyedül birtokolják a papi jogokat – akár az Ószövetségben -, hanem hangsúlyoznunk kell, hogy minden hívő élhet azzal a hatalmas szellemi előjoggal, hogy Istenhez maga közeledhet.

Végezetül az ilyen korlátozás, amely a laikusok számára megtiltja az úrvacsorai kehelyből való ivást (mindezt az elővigyázatosságra és a tradícióra hivatkozva – engedetlenségüket Jézus szavaival szemben így igazolván), nem csak hogy szembe megy Jézus azzal a paranccsal, amit Jézus a tanítványainak adott, amikor is azt mondja: „Igyatok ebből mindnyájan” (Mt 26,27), de szembe megy Pál apostol által elénk tárt renddel is, aki szerint Jézus ezt mondta: „ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre”(1 Kor 11,25).

2. A lutheránus felfogás: konszubsztanciáció

Elevation LongitudeLatitudeLuther Márton elutasította a római katolikus úrvacsoratant, de ragaszkodott ahhoz, hogy az „ez az én testem” mondatot, bizonyos értelemben mégis csak szó szerint kell érteni. Ebből arra következtetett, hogy a kenyér bár nem változik Krisztus valódi testévé, azonban Krisztus teste az úrvacsorai kenyér „felett, alatt, ill. a kenyérben” mégis csak jelen van. Néha ezt a következő hasonlattal szokták szemléltetni: Krisztus teste a kenyérben olyan módon van jelen, ahogy a víz a szivacsban –a víz ugyan nem a szivacs, de a szivacs „felett, alatt, a szivacsban” jelen van, éspedig mindenhol jelen van, ahol a szivacs is jelen van. Egyéb illusztrációkkal is szokták e sajátos jelenlétet szemléltetni, pl. ahogy a lélek jelen van a testben, vagy, ahogy a mágnesesség egy mágnesben.

Az úrvacsora lutheránus értelmezését megtaláljuk Francis Pieper „Christian Dogmatics” című tankönyvében: Pieper Luther Márton Kis kátéját idézi: „Mi az Oltáriszentség? A mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, valóságos teste és vére, a kenyér és a bor színe alatt, nekünk keresztyéneknek magától a Krisztustól rendelt étel és ital.” Hasonlóképpen beszél róla az Ágostai Hitvallás 10. artikulusa is: „Az úrvacsoráról azt tanítják, hogy Krisztus teste és vére valóságosan jelen van és kiosztásra kerül az úrvacsorával élőknek. Egyúttal elvetik azokat, akik másképpen tanítanak.”

Úgy tűnik, egyetlen egy írásbeli hely támasztja alá ezt az elképzelést, éspedig az 1 Kor 10,16: „A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?”

Luthernek egy fontos kérdést kellett megválaszolnia ahhoz, hogy tézisét tartani tudja: Hogyan képes Krisztus természetes teste – vagy még általánosabban fogalmazva -, Krisztus emberi természete mindenütt jelen lenni? Nem arról van szó inkább, hogy Krisztus emberi természetben felment a mennybe, és ott is marad egészen visszajöveteléig? Nem azt mondta, hogy elhagyja a földet, és nem lesz többé a világban, mert az Atyjához megy (Jn 16,28; 17,11)? A problémára válaszként Luther Krisztus emberi természetének mennybemenetele utáni ubikvitását tanította –azaz Krisztus emberi természete mindenütt jelenlévő. Teológusok azt gyanítják, hogy Luther az emberi természet mindenütt jelenlévőségét nem azért tanította, mert az valahol a Bibliában megtalálható, hanem azért, mert a konszubsztanciációs teóriájának igazságát alá kellett támasztania egy kiegészítő magyarázattal.

A lutheri felfogással szemben fel lehet hozni, hogy nem ismeri fel azt a tényt, miszerint Jézus szellemi realitásról beszél, ehhez azonban egy természetes tárgyat használ, hogy így tanítson minket, amikor azt mondja: „Ez az én testem”. Ezt nem vehetjük jobban szó szerint annál, mint ahogy a következő mondatot értelmezzük: „E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki” (Lk 22,20). Valójában Luther helytelenül ítéli meg Jézus szavait, amikor szó szerint értelmezi azokat. Berkhof jogosan veti fel, hogy Luther Jézus szavait tulajdonképpen a következőképp érti: „ez a testemmel jár együtt” (tehát az úrvacsorai jegyek nem szubsztanciálisan változnak át, hanem „velük együtt jár” Krisztus természete, fizikailag –szerk.). Érdemes volna ezért a Jn 6,27-59 újra elolvasni, ahol is a kontextusból kiderül, hogy Jézus szó szerint, természetes fogalmisággal beszél a kenyérről, de azt végig szellemi realitásként értelmezi.

3.A református tanítás; Krisztus szimbolikus és szellemi jelenléte

Kálvin János (és más reformátorok) Luther Mártonnal szemben azt állította, hogy az úrvacsorában a kenyér és a bor sem nem változik át Krisztus testévé és vérévé, sem nem tartalmazzák valamiképpen Krisztus testét és vérét. A kenyér és a bor sokkal inkább szimbolizálja Krisztus testét és vérét. Látható jegyei/jelei annak a ténynek, hogy Krisztus valóságosan jelen van.

Kálvin azt mondta:

„De ha elismerjük is, mégis helyesen következtetjük azt, hogy a jelkép kiszolgáltatása által maga a valóság nyújtatik. Mert ha csak valaki Istent csalárdnak nem akarja állítani, soha ne merje azt mondani, hogy ő pusztán az üres jelképet adja elénk. Ennélfogva, ha a kenyérnek megtöretése által az Úr valóban az ő testében való részesedést jelenti meg előttünk, a legkevésbé sem szabad kétesnek lennie, hogy azt valóban nyújtja és szolgáltatja is. És általában a kegyes lelkeknek meg kell tartaniuk azt a szabályt, hogy valahányszor Istentől rendelt jelképeket látnak, biztosan meggondolják és meg legyenek győződve affelől, hogy azokban a jelzett dolog valósággal megvan. Mert mi más célból nyújtja kezedbe az Ő testének jelképét az Úr, mint azért, hogy az ő benne való igazi részesedésről téged bizonyossá tegyen?” (Institutio 4,17,10)

Mindazonáltal Kálvin elképzelése különbözik mind a római katolikus tanítástól (amely, mint láttuk, azt állítja, hogy a kenyér Krisztus testévé válik), mind a lutheritől (amely szerint a kenyér valamiképpen tartalmazza Krisztus testét).

„Nekünk azt kell megállapítanunk, hogy Krisztus úgy van jelen az úrvacsorában, hogy e jelenlét őt a kenyérnek eleméhez ne fűzze hozzá, sem a kenyérbe bele ne zárja, sem semmi módon körül ne határolja, mert mindezek nyílván kisebbítik az ő mennyei dicsőségét, hogy továbbá e jelenlét a saját méretéről meg ne fossza őt, vagy egyszerre több helyre szét ne ossza, vagy végtelen nagyságot ne koholjon számára, amely az égen és földön szétárad.” (Institutio 4,17,19)

The_Lords_SupperMa azt mondaná a legtöbb protestáns, hogy Krisztus – szem előtt tartva a tényt, hogy a kenyér és a bor Krisztus testét és vérét szimbolizálja – különleges módon lelkileg mégis jelen van, amikor eszünk a kenyérből és iszunk a borból. Valójában Krisztus maga ígérte meg, hogy mindenhol jelen lesz, amikor a hívők hozzá imádkoznak, őt dicsérik: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). És ha különleges módon jelen van akkor, amikor a keresztyének összegyűlnek istentiszteletre, akkor arra következtethetünk, hogy egészen különleges módon jelen van az úrvacsora közben is. Ahogy a kenyér és a bor elemeit Krisztus jelenlétében magunkhoz vesszük, úgy részesülünk benne és minden jótéteményében. Hálaadással a „szívünkben táplálkozunk vele”. Valójában ezt még egy gyerek is megértheti, aki ismeri Krisztust, anélkül hogy minden részletét világossá tennénk számára. És számíthatunk arra is, hogy a ceremónia alatt az Úr különleges áldását befogadja, hiszen annak jelentősége már az evés és az ivás cselekményében egészen világosan kifejezésre jut. Mindazonáltal nem mondhatjuk, hogy Krisztus a mi személyes hitünk nélkül jelen lenne; sőt, a belé vetett hitünk mértéke szerint találkozik velünk és áld meg minket.

Milyen módon van jelen tehát Krisztus? Egészen biztosan beszélhetünk egy szimbolikus jelenlétről, de beszélnünk kell egy valódi szellemi/lelki jelenlétről is. Így az úrvacsora ceremóniája valódi szellemi-lelki áldásokat nyújt számunkra.


Forrás:

Grudem, Wayne: Biblische Dogmatik, Eine Einführung in die Systematische Theologie, VKW-arche-medien

Egyéb irodalmak:

Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere II, a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója gondozásában, Budapest 1995

Ott, Ludwig: Grundriß der katholischen Dogmatik, Herder, Freiburg 1954

 

You may also like

Krisztus pokolra szállásának jelentősége Kálvinnál (az 1 Pét 3,18-20 magyarázata)
Kálvin tanítása a hit, a remény, és a szeretet kapcsolatáról
Tanácsok teológia-hallgatóknak (Wayne Grudem riport)
Kálvin János tanítása az emberi lélekről (a lélek halhatatlansága és magasabb rendű volta)

Leave a Reply