4
Júl
2014

Kálvin János tanítása az emberi lélekről (a lélek halhatatlansága és magasabb rendű volta)

Untitled-2Kálvin az emberi lélekről az ember teremtésével kapcsolatosan beszél, az Instituio I. könyvében, annak is 15. fejezetében. Beszél többek között arról, hogy mit jelent az, hogy az ember Isten képére teremtetett, arról, hogy mit jelent a szabad akarat, és hogy az emberi természet teremtettségénél fogva mennyire volt tökéletes.

A jelen írásban Kálvinnak főként az emberi lélekkel kapcsolatos tanítására fogunk koncentrálni, ezért a 15. fejezet egyéb témaegységeivel csak annyiban foglalkozunk, amennyiben az emberi lélek témakörét érintik.

Isten a “cserépedényt” a halhatatlan lélek lakhelyévé tette

Kálvin értekezését először az ember azon tökéletes, bűntelen állapotának, tisztaságának leírásával kezdi, amellyel az első embert, Ádámot Isten megajándékozta. Isten az embert földből és sárból teremtette, így gőgjének önmagában már ezzel határt szabott. Kálvin ezen a ponton fogalmazza meg antropológiai axiómáját:

Hogy azonban Isten a cserépedényt nemcsak életre méltatta, hanem egyúttal halhatatlan lélek lakhelyévé is tette azt, alkotójának ezzel a nagy bőkezűségével méltán dicsekedhetett Ádám.

Majd így folytatja:

Nem lehet vitás az, hogy az ember testből és lélekből áll. Lélek alatt azt a halhatatlan s mégis teremtett lényeget értem, mely az embernek nemesebb része. E Lélek neve latinul anima, de néha spiritusnak is nevezik.

Az ember testből és lélekből áll

Nagyon fontos megállapítással van dolgunk, ugyanis – főként a jelenkori bibliai teológia hatására – manapság túlzottan is hangsúlyozzák teológusok a test és a lélek egységét. Sokszor elhangzik az az állítás, hogy a Biblia nem tanítja a lélek halhatatlanságát, illetve a testtől elkülönülő, magasabb rendű voltát. Barthiánus, neorthodox teológusok – Karl Barth tanítását követve – a test és a lélek elkülönülését tisztán platonista gondolatnak bélyegzik, és a lélek halhatatlanságát és magasabb rendű voltát egy az egyben lesöprik az asztalról, mondván az nem más, mint a görög filozófia hatása.

A modern elképzelésekkel szemben Kálvin szerint az ember egyértelműen két alkotóelemből, egy fizikaiból, a testből, és egy szellemi-lelki alkotóelemből, a lélekből tevődik össze. Kálvin szerint különféle halállal kapcsolatos igehelyek támasztják alá (Préd 12,7; Luk 23,46; Apcsel 7,59), hogy „midőn a lélek a test tömlöcéből megszabadul, Isten lesz annak őrzője.” Kálvin szerint tévedésben vannak azok, akik a lélekről azt gondolják, hogy az pusztán csak valamiféle életerő, vagy lehellet, melyet Isten öntött a testbe, de ami lényeg nélkül való. Ez az állítás Kálvin szerint a Szentírás tanúsága szerint nem tartható.

Kálvin szerint igaz, hogy az emberek gyakran eltompulnak, továbbá a „világosság atyjától annyira elidegenednek”, és „sötétségben teljesen megvakulnak”, hogy el sem tudják képzelni a halál utáni fennmaradásukat, de megállapítja:

Emellett azonban a sötétségben sem hunyt ki annyira a fény, hogy az embereket néha meg ne érintené halhatatlanságuk érzete.

Bizonyítékok a lélek testtől elkülönülő létezésére, magasabb rendű természetére

Erre a következő bizonyítékok állnak rendelkezésünkre (Kálvin ugyan nem rendszerezi, és nem látja el számozással az érveit, de az érthetőség kedvéért mi megtesszük):

  1. Az emberi lelkiismeret, amely különbséget tesz jó és rossz között. Ez Isten ítéletének felel meg, és kétségtelen jele Kálvin szerint a halhatatlan léleknek. A lelki büntetéstől való félelem ugyanis nem hatja át a testet, hanem csak a lélekre nehezedik; ebből Kálvin szerint az következik, hogy csak az utóbbinak van lényege!
  2. Maga Isten ismerete is bizonyítja, hogy azok a lelkek, amelyek felülemelkednek a világon, halhatatlanok, mert ha csak mulandók lennének („enyésző erő”), akkor képtelenek lennének az élet forrásáig (Istenhez) közel kerülni.
  3. Az emberi léleknek sok „kiváló adománya”, azaz bizonyos tulajdonságai tesznek arról tanúságot, hogy „valami isteni van belevésve, ez mind valamennyi halhatatlan állagának bizonyítéka.”
  4. További bizonyíték az emberi értelem (amelyet Kálvin a lélek elemének tekint) tevékenysége, amely az eget, a földet és a természet titkait is képes kutatni, vizsgálni, továbbá a világ egész történelmét értelemmel és emlékezettel össze tudja foglalni és az eseményeket sorba tudja rendezni, és a jövőt a múltból „ki tudja mutatni”. Ez a képesség valami többre enged következtetni, ugyanis pusztán a testből nem fakadnak ilyen folyamatok.
  5. Az előző bizonyítékhoz kapcsolódik, hogy a láthatatlan Istent és az angyalokat is értelemmel fogja fel az ember (márpedig az értelem a lélek része), amire a test egyáltalán nem képes.
  6. Továbbá tudjuk, hogy „mi a jog, igazság, tisztesség, melyek a testi érzékek előtt ismeretlenek.” Kálvin ebből következtet arra, hogy a tudás székhelye a lélek.
  7. További bizonyíték a lélek halhatatlanságára az álom, mint olyan, ugyanis olyan gondolatokat ébreszt az emberben, amelyek soha meg nem történtek, pl. jövőre vonatkozó jövendöléseket.

Gyakran elhangzik modern teológusok szájából, hogy a bibliai emberkép szembe megy abban a tekintetben is a görög filozófia elképzeléseivel, hogy az emberi testre nem úgy tekint, mint ami börtön lenne, amely magába zárja a magasabb rendű lelki szubsztanciát. Ennek ellenére Kálvin nem habozik kijelenteni:

Ha a lélek nem valami a testtől elválasztott létező volna, nem tanítaná az Írás, hogy mi sárból csinált hajlékokban lakunk s a halál által a test sátrából elköltözünk, levetjük ami romlandó, hogy végre amaz utolsó napon elvegyük jutalmát annak, ahogy viseltük magunkat a testben. Mert ezek s a lépten-nyomon előforduló hasonló helyek nemcsak világosan megkülönböztetik a lelket a testtől, hanem azzal, hogy az ember nevet a lélekre viszik át, ezt az ember főrészének tüntetik fel.

Ennek értelmében Kálvin azokat az igehelyeket is érvként használja fel a lélek testtel szembeni magasabbrendűségét bizonyítandó, amelyekben az embert a „lélek” kifejezéssel jelöli az adott szentíró, mint pl. a 2 Kor 7,1, vagy az 1 Pt 2,25, illetve az 1 Pt 1,9. Kálvin úgy érvel, hogy nem beszélnének ezek az igehelyek az emberről úgy, mint lelkekről, ha nem volna saját lényegük.
3 fontos igehelyet említsünk meg Kálvin felsorolásából, amelyeket a lélek halál utáni létezését illetően mindenképpen bizonyító erejűek lehetnek:

  1. A Luk 16,22 kapcsán megemlíti Kálvin, hogy helytelenül állítaná Krisztus, hogy a szegény Lázárnak lelke Ábrahám kebelében örvendezne, míg a gazdag emberé borzasztó gyötrelmeknek lenne alávetve, ha a lelkek a test tömlöcéből megszabadulva nem maradnának fent.
  2. A 2 Kor 5,6-ban és 8,10-ben Pál apostol azt tanítja, hogy Istentől távol vagyunk, amíg e testben lakozunk, de a testtől elválva az Ő jelenlétét fogjuk élvezni.
  3. Az Apcsel 23,8-ban, Lukács szavai alapján arra következtet Kálvin, hogy a szentíró szadduceusok tévelygései sorolja azt is, hogy a lelkek és az angyalok létezésében nem hittek; „mert a szadduceusok azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek (az emberi lélekről van szó), a farizeusok pedig mindegyiket vallják”

További bizonyíték: az ember Isten képe és hasonlatossága, és ez elsősorban az ember lelki alkatára vonatkozik

Egy további bizonyítékot is hoz Kálvin – erről bővebben is beszél –, éspedig azt, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára lett megteremtve. Ezzel kapcsolatban a következőket jegyzi meg:

Mert bár az ember külsejében is ragyog Isten dicsősége, mégis kétségtelen, hogy képe és hasonlatosságának lakóhelye a lélek.

Természetesen Kálvin elfogad egyéb értelmezéseket is a „kép és hasonlatosság” kifejezésre: pl. hogy az ember külalakja is megkülönbözteti őt az állatoktól, és szorosabban csatolja őt Istenhez. Vagy azt, hogy míg az állatok a földre tekintenek mindig, addig az embernek termeténél fogva megadatott, hogy „az eget nézze és tekintetét a csillagokra vesse.” Mindezeket elfogadja Kálvin, de ahhoz ragaszkodik, hogy Isten képe, amely e külső jegyekben tükröződik, tulajdonképpen lelki. Kálvin kritizálja Andreas Osiandert (1498-1552), aki szerint nem az ember egy része – mondjuk a lelke – miatt nevezik az embert Isten képének, hanem “egész Ádám” Isten képe, aki nevét azon földről kapta, amiből vétetett. Kálvin ezt a véleményt elvetendőnek tartja, és úgy érvel, hogy csak azért, mert azt mondjuk, hogy az egész ember halandó, attól még a lélek nincs a halálnak kitéve.

Bár tehát a lélek nem az ember, mégsem képtelenség, hogy az ember a lélekre való tekintetből neveztessék Isten képének.

Kálvin mindezzel nem akarja cáfolni azt, hogy az ember egyéb részei – akár testének legutolsó porcikája is – ne tükrözne valamit vissza Isten dicsőségéből, vagy ezekben ne fénylene – legalábbis részben – Isten dicsőségének szikrája, mégis, Isten képének elsőrendű székhelye az ember lelkében keresendő.

A lélek képességei – az Isten és az ember közötti hasonlóságot a lélek benső tulajdonságában kell keresni

Kálvin, amikor a lélek képességeit elemzi, először is elutasítja Augustinus egyházatya tézisét, amely szerint a lélek a Szentháromság tükre, mondván benne is megvan a hármasság; a 1. tudás, az 2. akarat és az 3. emlékezet hármassága. Kálvin szerint ez az elképzelés „igen ingatag alapon épült.” Továbbá azok vélekedésével sem ért egyet, akik szerint Isten képe úgy értelmezendő, mint az embernek az uralkodásra kapott mandátuma. Kálvin szerint ez egyértelműen kevés: ennél jóval több hasonlóság van az Isten és az ember között, és – ez nagyon fontos – e hasonlóságot az emberben, és nem az emberen kívül kell keresni:

…a hasonlóságot tulajdonkép ő nála magánál s nem rajta kívül kell keresni, mert a hasonlóság a léleknek belső java.

Mindez nem jelenti azt, hogy Isten lényegének „átvivője” lenne a lélek

Amikor a Szentírás azt mondja, hogy Isten az ember orrába élő lelket lehelt, sokan azt gondolták, hogy a lélek az isteni lényeg valamiféle közvetítője, mintha az istenség szubsztanciálisan valamiféleképp átáradt, átömlött volna az emberbe. Ezt azonban Kálvin ördögi tévelygésnek és rút képtelenségnek bélyegzi. Ebből ugyanis szerinte az következne, hogy

  • mivel a lélek ebben az értelmezésben az isteni lényeg kvázi „meghosszabbítása” az emberben
  • maga Isten természete is változásnak, sőt szenvedésnek és tudatlanságnak van kitéve.

Az Isten lelkét becsmérelnénk akkor, ha azt állítanánk, hogy az ember lelke „Isten lényegéből származik s az istenségnek titkos kifolyása.”
Emellett – mondja Kálvin – esztelenség az istenséget darabokra szaggatni, hogy mindenkiben legyen belőle egy kis rész.

Az ember lelke Isten képe, de ugyanúgy teremtett, mint az angyalok

Kétségtelennek kell tehát tartanunk, hogy a lelkek, bár Istennek képe beléjük van vésve, épp úgy teremtett lények, mint az angyalok. A teremtés pedig nem átömlés, hanem a létezésnek semmiből való kezdődése.

Ezért aztán:

Ha a lelket Isten adja is, s ha a testet elhagyva Istenhez is tér meg, azért nem kell azonnal azt állítani, hogy Isten állagából vétetett.

A lélek meghatározása, tulajdonságai – a lélek állaga folytán halhatatlan

Kálvin értekezésében ugyan megállapítja, hogy oktalanság a lélek meghatározását a „bölcselőktől”, filozófusoktól venni (csak Platónnal tesz kivételt), ugyanis „alig van egy is, aki szilárdan állította volna, hogy a lélek állaga halhatatlan.” Kálvin szerint Platón helyesebb felfogása éppen abból ered, hogy helyesen „Isten képét a lélekben szemléli.” A többi filozófus ezzel szemben a lélek képességeit hozzákötötték a földi léthez, azt állítván, hogy a lélekből a testi halál után, testen kívüli állapotában semmi sem marad. De Kálvin egyértelműen fogalmaz:

A Szentírás alapján azt tanítottuk, hogy a lélek a test nélküli állag; most még azt kell az előbbihez csatolnunk, hogy bár tulajdonképpen a térnek nincs alávetve, mindamellett a testbe van lehelve s abban mintegy hajlékban lakozik…

A lélek kormányoz

A lélek nem csak élteti az ember testét és szerveit, hanem az emberi életet is kormányozza, vezeti. A lélek az, amely egyúttal Isten tiszteletére is „gerjeszti” az embert. Bár – Kálvin hozzáteszi – megromlott állapotában ez a funkció nem látható tisztán, de azért felismerhető, pl. abban, ha megnézzük a szégyenérzetet, a vétkeket, vagy, hogy miért adnak az emberek olyan sokat a jó hírükre.

Az ember eleve arra teremtetett, hogy a mennyei életről elmélkedjen, így Kálvin szerint ennek ismerete a lelkébe lett beleírva eredendően. Ezért van az, hogy az értelem „fő törekvése”, hogy erre igyekezzen.

A lélek egy, és nem kettő

Habár úgy tűnik, mintha két lélek lenne – egy magasabb rendű, gondolkodó lélek, és egy alsóbbrendű, amely a szervi mozgásokért felel –, ezt Kálvin szerint vissza kell utasítanunk. Ennek elvetésének alapja számára például az, hogy az értelem – amelyet a lélek részének tart – ugyanúgy ellentmondásba tud kerülni önmagával, tehát ez sem tökéletes.

A lélek működése (5 érzék, 3 megismerő képesség, 3 kívánó képesség)

Kálvin elismeri az antik filozófusok osztályozását, amikor is 5 érzékről beszél. Ezen 5 érzék működése által minden tárgy „bevitetik a tárházba”, azaz megjelennek bennünk az érzékelés által. Egyszerűen fogalmazva: az 5 érzék felel a hétköznapi érzékelésünkért. Ez után a képzelet az, amely az 5 érzék által felfogott tárgyakat osztályozza. Azután következik az ész, amely ezeket a felfogott és osztályozott dolgokat megítéli, mivel az észhez tartozik az általános ítélőképesség.

Legvégül az értelem az, amely azokat a dolgokat, amelyekkel az ész találkozik, „állhatatos és nyugodt szemlélődéssel veszi fontolóra.” A három megismerő képesség tehát: 1. a képzelet, 2. az ész, és 3. az értelem. A három megismerő képességnek pedig 3 kívánó képesség felel meg: az akarat, amely az értelem és az ész által megjelentett dolgokat kívánja, a szenvedély, amely az ész és a képzelet által nyújtott tárgyakat ragadja meg, és a vágyódás, amely a képzelet és az érzékek által „felvett” tárgyakat fogja fel. A három kívánó képesség tehát: 1. az akarat, 2. a szenvedély, és a 3. vágyódás.

Kálvin ezen túl más felosztásokra is nyitott, azonban a filozófusok osztályozásának alapvető hibáját abban látja, hogy az ember bukását és megromlott, bűnös természetét nem veszik figyelembe, ezért az embernek „két, egymástól igen eltérő állapotát fonákul összezavarják.”

Az emberi lélek elemei: 1. az értelem és az 2. akarat

Kálvin szerint az emberi léleknek két része van, úgymint az értelem és az akarat. Az értelem feladata különbséget tenni a tárgyak között, amikor valamit helyeselni vagy helyteleníteni kell. Az akaraté pedig az, hogy kiválassza és kövesse azt, amit az értelem jónak vél. Az értelem tehát különbséget tesz, az akarat pedig választ és ragaszkodik ahhoz, amit választott.
Ebben a relációban az értelem „vezére és kormányzója a léleknek; az akarat mindig ennek intésére figyel s tekintettel van óhajtásaiban ennek ítéletére.”

Fontos hangsúlyozni, hogy Kálvin az értelmet – korábban is hangsúlyoztuk – az emberi lélek részének tekinti. Isten azért látta el értelemmel az ember lelkét, hogy az igazat a hamistól meg tudja különböztetni, ebből adódóan, hogy mit kell követnie és mit kell kerülnie.
Végül érdemes megjegyeznünk, hogy Kálvin szerint a lélek egyes részei, úgymint az értelem és a jó választására való szabad akarat „igaz egyenességre” voltak alkotva.

You may also like

Emil Brunner: a lélek halhatatlanságának a kérdése
Krisztus pokolra szállásának jelentősége Kálvinnál (az 1 Pét 3,18-20 magyarázata)
Kálvin tanítása a hit, a remény, és a szeretet kapcsolatáról
Kálvin János tanítása a Sátánról és az ördögökről

Leave a Reply