31
Júl
2014

Krisztus pokolra szállásának jelentősége Kálvinnál (az 1 Pét 3,18-20 magyarázata)

Untitled-2Kálvin az Institutio 1536-iki első kiadásában határozottan állást foglal azzal kapcsolatosan (a későbbi, 1559-es kiadásban még részletesebben), hogy mit gondol Krisztus „pokolra szállásáról.”
A blogunkon is többször foglalkoztunk már a témával. Láthattuk, hogy mind a római katolikusok, mind a keleti orthodoxok, mind a lutheránusok, mind a kálvinisták eltérő nézetet képviselnek e tanítással, ill. az Apostoli Hitvallás idevonatkozó („száll alá a poklokra”) kijelentésével kapcsolatban. A többször megfogalmazott kérdés a következő volt: Krisztus mikor „szállt alá”, mikor ment le a pokolba, ill. hogy ez az alászállás a megváltói művet tekintve milyen jelentőséggel bírt: vajon Krisztus váltsághalálához hozzátartozott –é alászállása, vagy pedig pusztán a győzelmét jelentette be a holtak hazájában. Egyáltalán ha visszalépünk még egyet, felmerülhet a kérdés: egyáltalán lokálisan kell értenünk a hitvallás ezen kijelentését, vagy pedig Krisztusnak a kereszten, ill. azelőtt átélt „pokoli” kínjait jelöli ez a mondat.

Krisztus pokolra szállásának szotérológiai jelentősége van Kálvin szerint (a váltságmű része)

Kálvin egyértelműen fogalmazza meg elképzelését, amikor kijelenti:

„Hogy pedig ő leszállott a pokolra, ez azt jelenti, hogy Istentől megaláztatott és érezte az Isten ítéletének szigorúságát és rettenetes voltát.” ( Insitutio 1536, 111.o.)

Mindezekből kitűnik, hogy Kálvin nem lokálisan értelmezi a pokolraszállást, azaz Jézus nem a pokol nevű helyre távozott halála után.
Ugyanakkor az “alászállás” mégis fontos tantétel marad. Ennek teológiai jelentősége Kálvin szerint a KÖZBEVETTETÉS (lat. intercessio) fogalmával írható le. De mit is takar ez a fogalom?

„Leszállott pedig azért, hogy közbevesse magát Isten haragjának és az ő igazságának a mi nevünkben eleget tegyen, – így róván le és fizetvén meg, nem az ő, – mert ő benne soha semmiféle bűn nem vala –, hanem a mi tartozásunkat és bűneink megérdemelt büntetését.” (Institutio 1536, 111.o.)

Krisztus pokolra szállásának tétele Kálvin értelmezésében tehát azért bír különös jelentőséggel, mert az elégtétel, a váltság gondolatához kötődik:

„Krisztusnak a pokolra való leszállását sem szabad mellőznünk, melynek a váltság vitelére nézve nem kis jelentősége van.” (Institutio 1559, I. kötet, 489.o.)

Krisztusnak tehát el kellett hordoznia Isten haragját – amely ha Ő nincs, ránk szállt volna –, ahhoz, hogy a teljes engesztelést és váltságot megszerezze.

„Ezért szükséges volt, hogy poklok csapataival és az örök halál iszonyatával is, mint tömött seregekkel, megvívja a maga harcát.” (Institutio 1559, I. kötet, 491.o.)

Kálvin azonban egy fontos megjegyzést fűz mindehhez:

„Ezt azonban nem mégsem kell úgy érteni, mintha az Atya reá valaha haragudott volna. Mert hogyan haragudhatott volna az Ő szerelmes Fiára, akiben neki kedve telt.”

Amikor tehát azt mondjuk, hogy Krisztus „közbevetette magát” (=pokolra szállt), akkor azt mondjuk, hogy „magára vette Isten szigorúságának a súlyát”, mindazt, amelyet elkárhozottként lenne kénytelen elviselni az Istentől eltaszított ember.

Felmerülhet a kérdés: mindeközben mit élt át Krisztus? Kálvin erre is részletesen válaszol:

„…az Isten keze által lesújtatva és gyötörtetve, az Isten haragjának és büntetésének mindenféle nyilvánulását tapasztalta, annyira, hogy a szorongató gyötrelmek alatt kénytelen volt így kiáltani fel: Atyám, Atyám, miért hagytál el engemet?” (Institutio 1536, 111.o.)

Kálvin a pokolra szállás alatt Krisztusnak a kereszten (és azelőtt) átélt lelki szenvedésit, kínjait érti

Kulcsmondatról van szó, ugyanis itt derül ki: Kálvin a pokolra szállás alatt Krisztusnak a kereszten átélt-megélt lelki szenvedését érti. Kálvin szerint az Apostoli Hitvallás is ezért beszél Krisztus „alászállásáról”, mert hogy olyan halált kellett elszenvednie, amivel Isten a bűnösöket is sújtja.

Továbbá Krisztusnak e „pokoli lelki” szenvedését nem korlátozza pusztán a kereszten megélt lelki kínjaira, hanem már a Gecsemáné kerti lelki tusáit is ide számolja:

„Ha valaki most már azt kérdezi tőlem, hogy Krisztus akkor szállott-e poklokra, mikor a halál elmúlásért könyörgött, azt válaszolom, hogy ez volt a kezdet.” (Institutio 1559, I. kötet, 495.o.)

Miért teszi Krisztus pokolra szállását az Apostoli Hitvallás Kr. halála és temetése utánra?

Ezen a ponton azonban felvetődik egy fontos kérdés: ha Krisztus a pokoljárását a kereszten átélt kínjaiban, az Atyjával való bensőséges kapcsolat megszakadásában, és az Isten szigorúságának elhordozásában élte át, akkor az Apostoli Hitvallás miért teszi ezt az eseményt („száll alá a poklokra”) halála és temetése utánra?
Kálvin egész egyszerűen ezt egy nevetséges ellenvetésnek titulálja. A Hitvallás e kitétele segítség számunkra annak megértésében, hogy

„…nem csak Krisztus teste adatott váltságunk árául, hanem volt még más nagyobb és kiválóbb ár is, hogy t.i. az elkárhozott és elveszett emberek kínjait is elszenvedte lelkében.” (Institutio 1559, I. kötet, 491.o.)

Kálvin is felhívja arra a figyelmet, hogy vannak, akik máshogy értelmezik a hitvallás pokolra szállással kapcsolatos kijelentését, hiszen, – mondják – a pokol szó nem utal másra, pusztán az eggyel korábbi mondat részletezése, árnyalása: „…meghalt és eltemettetett, száll alá a poklokra.”; azaz a pokol nem más, mint a halál és a temetés szinonimája. Kálvin erre a felvetésre következőképpen válaszol:

„Minő magyarázat volna pedig az, ha valaki így beszélne, hogy midőn azt mondjuk, hogy Krisztus eltemettetett, ez annyit jelent, hogy pokolra szállott alá? Aztán valószínűtlen, hogy abba a kivonatba, melyben a hit főcikkei összegezve s a lehető legrövidebb előadásban vannak összefoglalva, efféle bőbeszédűség csúszhatott volna be?” (Institutio 1559, I. kötet, 490.o.)

Látjuk tehát, hogy  Kálvin értelmezésében semmiféle lokalitásról nincsen szó, ugyanakkor többről van szó annál, mint hogy a pokol megjárása a halál puszta szinonimája volna.

„Éppen ez az értelme annak, hogy ő leszállott a poklokra: nem pedig az, hogy egy bizonyos helyre, – melyre a pokol (tömlöc) nevet költötték –ment volna le, hogy az ószövetség alatt élt atyákat, kik mintegy börtönbe zárva fogságban és bilincsek közt várták az ő szabadítását, kiszabadítsa, erővel áttörvén e helynek kapuit.” (Institutio 1536, 111.o.)

Az Institutio jóval részletesebb, 1559-iki kiadásában pedig a következőképpen fogalmazza meg ugyanezt Kálvin:

„mások meg úgy magyarázzák, hogy Krisztus azoknak az atyáknak lelkéhez szállott volna alá, akik a törvény alatt haltak meg, hogy az üdvösség teljesülésének hírét megvigye és őket abból a fogságból megmentse, melyben elzárva tartattak.” (Institutio 1559, I. kötet, 490.o.)

A keleti orthodox és a római katolikus tanítás Krisztus pokolra szállásáról

f-pascha-08

Korábbi cikkünkben feltártuk a Kálvin által kifogásolt elképzelés alapjait, megemlítvén, hogy a keleti orthodoxok mai napig úgy gondolják – ahogy a nagyszombati liturgiához használt ikon ábrázolása is erről tanúskodik –, hogy az atyák (=ószövetségi szentek, Ádámtól kezdve egészen Keresztelő Jánosig) nem a mennybe kerültek közvetlenül, hanem az alvilág, a Hádész egy számukra elkülönített, a gonosz lelkektől elzárt részébe, ahol haláluk után megenyhülve, tehát egyfajta elővételezett boldogságban várták Krisztus megjelenését a történelemben, váltsághalálát és szabadítását, majd pokolra szállását, hogy feltörvén az alvilág érckapuit és vaszárait (Zsolt 107,16), onnan kiszabadítsa őket, és győzelmi menetben felvigye őket a mennybe, önmaga mellé.
A római katolikus elképzelés szinte teljesen megegyezik mindazzal, amit a keleti orthodoxokról elmondtuk, azzal a különbséggel, hogy a klasszikus (régebbi) katolikus dogmatika Aquinói Tamás elképzeléseire építve, az alvilágot illetően nem csak „Atyák helyéről”, vagy „Ábrahám kebeléről” beszél (Limbus patrum), hanem az elhalálozott csecsemők lelkei számára fenntartott elkülönített helyről is (Limbus infantum).

Kálvin nem ért egyet a pokolra szállás lokális értelmezésével, mesének minősíti azt (az 1 Pét 3,18-20 sajátos magyarázata)

Kálvin mindezeket az elképzeléseket egyszerűen mesének, és “gyermekes felfogásnak” minősíti, habár hozzáteszi: „jóllehet nagynevű férfiak a szerzői, és manapság is sokan, mint igazságot védelmezik.

A kulcsigehely a kérdésben, amit természetesen Kálvin is említ, az 1 Péter 3,18-20:

„Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen; megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint; amelyben elmenvén, a tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált, amelyek engedetlenek voltak egykor, mikor egyszer várt az Isten béketűrése a Noé napjaiban, a bárka készítésekor, a melyben kevés, azaz nyolc lélek tartatott meg víz által” (Károli).

Számos kérdés felmerül az itt leírtakkal kapcsolatosan:

Krisztus Lélekben járt lent (lokális értelemben) az alvilágban? Mire utal a „tömlöc” kifejezés, és kik azok a „tömlöcben lévő lelkek”, az emberek mely csoportja? Hogyan értelmezzük azt, hogy Krisztus „prédikált” nekik? Megtérésre hívó prédikációról van szó esetleg? Ha megtérésre hívó prédikáció, akkor miért csak az emberek azon csoportjára vonatkozik, akik „engedetlenek voltak a Noé napjaiban”, és a többire miért nem – ha egyáltalán így kell értelmeznünk ezt a verset?

Először is: Kálvin ezt az igehelyet úgy értelmezi, mint ami egyszerre vonatkozik az igaz lelkekre, illetve a gonosz, kárhozatra jutott lelkekre. Ennek értelmében ő az igeversben megjelenő „tömlöc” szót sajátosan értelmezi: a „nagy” Institutio-ban egy fél mondat erejéig utal rá, hogy bár ez itt szereplő görög kifejezést általánosan tömlöcként értelmezik, de ő az „őrálló helyet” jobbnak találja.

A Péter első leveléhez írt kommentárjában részletesebben beszél erről: a szót őrtoronyként kellene inkább fordítanunk, ahol az igaz lelkek mintegy őrt állnak, előre tekintve Krisztus váltsághalálára. Ezért aztán semmi különös nincs abban, hogy a szentatyák ez irányba vetették előre tekintetüket. Továbbá megjegyzi kommentárjában: Péter nem arról beszél, hogy Krisztus Lelke ide vagy oda ment lokális értelemben, tehát nem egyfajta reális jelenlétről van szó, hanem arról, hogy „Lélek által” prédikált. Egyéb lehetőséget is felvet Kálvin: ha a tömlöc értelmezéshez hűek akarunk maradni, akkor úgy is magyarázhatjuk, mint ami a mózesi törvényre utal. Ugyanis a Krisztus előtti korok hívei a törvény alatt voltak, és – ahogy Kálvin megjegyzi – a „szabadság Lelke” még nem adatott olyan mértékben, még nem jelentett ki olyan világosan és tisztán, mint ahogy ez Krisztus eljövetelével megtörtént. Kálvin ezt bizonyítandó utal Pálra („Mielőtt pedig eljött a hit, a törvény őrizete alatt voltunk, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig”; Gal 3,23) Ily módon, ebben a kontextusban a törvény „tömlöcként” is értelmezhető, amelynek kvázi foglyai voltak az alatta lévők. Másrészt, ahogy már említettük – és Kálvin szerint ez a valószínűbb – a feszültséggel teljes várakozás volt számukra „tömlöc”.
Kálvin a már említett kommentárjában az idézett igehely további részére is magyarázatot ad: a hitetlenekre vonatkozó résszel Péter arra utal, hogy bár a hívők, a „szent atyák” (ahogy Kálvin fogalmaz) kevesen voltak, és a hitetlenek nagy száma vette körül őket, azonban Krisztus nem volt rejtve előttük.

Felmerülhet az a kérdés is, hogy ha a „tömlöcben lévő lelkek” kitétel mind az igazakra, mind az istentelenekre egyaránt vonatkozik, akkor miért csak az „engedetlenekre” utal az apostol, mint akiknek Krisztus „prédikált”? Kálvin máshogy érti e szakaszt: azt mondja, hogy Isten valódi szolgái, a hívők mindig is a hitetlenek közé voltak „keverve”, és számuk elenyésző volt a hitetlenekéhez képest. Nyilvánvalóan Péter apostol címzettei, akiknek levelét írta hasonló helyzetben voltak, hiszen egy ellenséges világ vette őket körül, veszélynek és mindenféle zaklatásnak voltak kitéve, és bizony a számuk is elenyésző volt a hitetlenekéhez képest. Ezért Péter mintegy példát ad Noé személyében, hogy rajta keresztül biztassa és bátorítsa a híveket. Noé és az özönvíz története tökéletesen alkalmas arra, hogy magyarázatot adjon a szorongatott helyzetben lévő hívők kételyeire: az „atyák” sem voltak más helyzetben, sőt, az egész világ ellenséges volt körülöttük, mégis megőrizte életüket Isten, és szavatolta biztonságukat.

Összefoglalva az eddigieket: a hívők száma bármilyen csekély is legyen, Isten, csak úgy, mint Noét (aki mellett csak a szűk családja állt, és így együtt az egész Föld hitetlen lakosságával álltak szemben), meg fogja őrizni, ezért az Istenbe vetett hitet és bizalmat nem szabad elveszíteni.
Így tehát:

„…a szöveg összefüggése is arra vezet minket, hogy a hívek, kik annak előtte meghaltak, velünk egy kegyelemben voltak részesek, mivel Péter Krisztus halálának erejét azzal teszi még nagyobbá, hogy az egészen a holtakig elhatott, midőn a kegyes lelkek az ő látogatását (amelyről explicit módon nincs szó az említett igeszakaszban/ szerk.), melyet már régóta aggodalmasan vártak, végre-valahára szemtől szembe láthatták s viszont, hogy az istentelenek előtt még világosabban kijelentetett, hogy minden üdvösségből ki vannak rekesztve.” (Institutio 1559, 491.o.)

Ugyanerről az Institutio 1536-os kiadásában így ír:

„Azt pedig, hogy Péter a kegyeseket és istenteleneket egyformán fogságban voltaknak mondja, nem úgy kell érteni, mintha a kegyesek egy bizonyos szűk helyre lettek volna megkötözötten zárva, hanem úgy, hogy ők Krisztust homályosan és mint egy messze jövendő fellegébe burkoltan nézték és látták, nem pedig mint jelenlévőt. Ezt az ő szorongató váradalmukat nevezte ő bizonyos szójátékkal, fogságnak.” (Institutio 1536, 112.o.)

Kálvin szerint tehát ez az igehely semmit sem árul el Krisztus pokolra szállásáról, ugyanis nem arról van benne szó. Nincs szó semmiféle lokalitásról, pusztán arról tesz tanúságot Péter, hogy a hívek, akik Krisztus eljövetele előtt haltak meg (még azelőtt, hogy a váltságmű a történelemben kivitelezésre került volna), ugyanabban a kegyelemben részesültek, mint mi, mai hívők. Jegyezzük meg újra, hogy erről közvetlenül ugyan nem beszél a péteri igehely (mármint az elhunyt hívőkről), de Kálvin következtetése logikus: Péter Krisztus halálának erejét, jelentőségét azzal érzékelteti, hogy hangsúlyozza, a váltságmű elhatott egészen a holtakig, így a hitetlenek (lelkei) is világosabban megérthették és beláthatták, hogy nincsen számukra többé remény.

You may also like

Kálvin tanítása a hit, a remény, és a szeretet kapcsolatáról
Kálvin János tanítása az emberi lélekről (a lélek halhatatlansága és magasabb rendű volta)
Kálvin János tanítása a Sátánról és az ördögökről
Wayne Grudem: Krisztus jelenléte az úrvacsorában/ eltérő értelmezések

Leave a Reply