21
aug
2014

Kevin DeYoung: John Piper valóban református?

A válasz erre a kérdésre a legtöbb ember számára nyilvánvaló, de gyakran két különböző irányban.

Ma sokak számára az evangelikál világban John Piper a legismertebb és legerőteljesebb szószólója a református teológiának. Ő az a fickó, aki magát hét pontos kálvinistának nevezi. Ő az, aki minden alkalommal ujjongva beszél Isten szuverenitásáról. Mark Dever szerint Piper “a református teológia közelmúltbeli felemelkedésének egyetlen hatékony tényezője.” A válasz tehát egyértelmű: John Piper református.

Mások számára viszont nyilvánvaló, hogy John Piper nem igazi református. A református hitvallások határozzák meg a református teológiát, ami viszont a református és presbiteriánus egyházi struktúrákban nyilvánul meg és nyeri el kifejeződését, így egyértelmű, hogy John Piper – aki a Baptist General Conference tagjaként a hívő keresztséget vallja – nem nevezhető reformátusnak. Miért kellene a “református baptistának” kevésbé furcsán hangoznia, mint az “evangélikus baptistának”?

Megértem a második kategóriába esők nézőpontját, hogy valamit tenni szeretnének.
Valóban veszélyes, ha a református teológiát egyenlővé tesszük Kálvin Jánossal, majd Kálvint azonosítjuk a TULIP-pal, míg végül a “református” nem jelent mást, mint az eleve elrendelésben való hitet. Olyan tudósok, mint Richard Muller sokat fáradoztak azért, hogy emlékeztessenek minket arra, hogy mindkét azonosítás szörnyen leegyszerűsítő. Református gyülekezetek léteztek már Kálvin János előtt is, és Kálvin tanítása csak egy áramlat volt (egy nagyon fontos áramlat) a református hagyományon belül és kívül.

Hasonlóképpen bárki, aki mély elismeréssel adózik a református hitvallásoknak és tanulmányozta a református teológia fejlődését, érthető módon féltékenyen fogja őrizni azt a felismerést, hogy reformátusnak lenni sokkal többet jelent annál, mint hinni a predestinációra épülő szotérológiában. Olyan emberként, mint aki egy történelmi református felekezet tagja, és írt egy könyvet a Heidelbergi Kátéról, lelkes vagyok minden iránt, amit a református hagyomány felkínál: legyen szó ekkleziológiáról, a szolgálatról, a törvényről vallott felfogásunkról, a sákramentumokkal kapcsolatos nézetünkről és egy tucat más dologról. Együtt érzek azokkal, akik nem győzik hangsúlyozni, hogy egy elsőéves a főiskolán, aki hisz a nagy Istenben, még nem feltétlenül ásott a mélyére annak, mit jelent reformátusnak lenni.

Másfelől viszont nem zavar, ha John Pipert reformátusnak tartják. Leszámítva a tényt, hogy ő is valószínűleg elfogadja a 95% mindannak, ami a Hármas Formulában (Belga Hitvallás – Heidelbergi Káté – Dordrechti Kánonok) és a Westminster Standardban szerepel (Westminsteri Hitvallás – Westminsteri Kis és Nagy Káté) – persze nem akarom azt sugallni, hogy a maradék 5% lényegtelen – csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a különbségek valójában nem is olyan nagyok, mint ahogy azt gondolnánk. Szívesen tudomásul veszem, hogy a “református” szót különféle értelemben használják. A “református” kitétel utalhat egy hitvallásrendszerre vagy egy egyházi testre. Azonban a “református” vagy a “kálvinista” tágabb értelemben is használható annál, mintha puszta melléknév egy olyan teológia jellemzésére, amely erejének és lényegnek legnagyobb részét református teológusoknak és a klasszikus református teológiának köszönheti.

Herman Bavinck “Református dogmatikájának” egyháztörténetről szóló fejezetében egy jó példát ad. Azzal kezdi Bavinck, hogy megállapítja, miben tér el a református teológia az evangélikus teológiától; az előbbi kevésbé kötődik egyetlen országhoz, egy emberhez, és kevésbé kötődik egyetlen hitvalláshoz (Református Dogmatika, 1,177). A tanbeli fejlődés – érvel Bavinck – gazdagabb és jóval változatosabb a református teológián belül (ez lehet az egyik oka annak, hogy nem lehet hallani lutheránus baptistákról). Különösen – állítja Bavink – „már kezdetektől fogva különféle formában jelent meg Amerikában a reformatus teológia”. Aztán folytatásként megemlíti az episzkopális egyház (1607), a kvékerek (1680), a baptisták (1639), a metodisták (1735-ben a Wesley-féle, majd 1738-ban a Whitefield-féle), és végül a német egyházak megjelenését. “Majdnem az összes egyházi irányvonal” – jegyzi meg Bavinck – “kálvinista eredetű volt. Amerika összes vallási mozgalma közül a kálvinista volt a legerőteljesebb. Nem korlátozódott az egyik vagy a másik egyházra, hanem különböző módozatokban serkentő elem volt mind a kongregacionalista, baptista, mind a presbiteriánus, holland és német református egyházakban” (1.201). Más szóval nem csak Bavinck használja a “kálvinizmust” a református teológia szinonimájaként – legalábbis ebben az esetben -, hanem még azzal sincs problémája, hogy elismerje, a kálvinizmus nem csak egy adott tradíció alapjául szolgált, hanem szerves alkotóeleme több egyháznak is. A kálvinizmus szemben a lutheranizmussal a gyarmatosított Amerikában úgy fejlődött, mint egy tipikus, orthodox-református “sola scriptura – sola fide” – én alapuló alternatíva, az arminianizmus es a heterodox szocinianizmust magában foglaló formák mellett.

Az oka annak, hogy a reformátusság, mint olyan, nem korlátozódott ebben az országban azokra – és csak azokra -, akik elismerték a Hármas Formulát  és a Westminsteri Standardot, az volt, hogy a kálvinista teológia már kezdetekről fogva érként lüktetett a többi egyház testében is. Mindez nem jelentene mást, csak azt, hogy a kálvinista teológia főbb kérdései csupán az életre és a kegyességre vonatkoznak? Természetesen nem – mi másért vizsgálta volna Herman Bavinck a református dogmatika szövevényességét több mint 2500 oldalon. Örülök, hogy református lehetek, olyan nagy r betűvel, amilyet csak el tudnak képzelni.

Ezért az első reakcióm a református teológia elterjedésének hírére, a mély hála. Tán azt gondolnám, hogy a kálvinizmus lényege a TULIP? Nem! Kívánatosnak tartanám, hogy mindenki, aki magát reformátusnak vallja, jóval távolabb merészkedjen és mélyebbre ásson? Igen! De: zavarna -e az, ha az emberek Pipert, Mohlert, Devert reformátusnak tartanák? Egyáltalán nem! Ők egyaránt tisztelik és népszerűsítik Kálvint, Hodge-ot, Warfield-et, Bavinck-et es Berkhofot – nem említve azt  a gazdag, Szentírásra épülő teológiát, amelyet csaknem mindannyian kidolgoztak – oly módon, amely minden igazi reformátust igazán boldoggá kellene hogy tegyen.

Forrás: http://thegospelcoalition.org/blogs/kevindeyoung/2013/11/07/is-john-piper-really-reformed/

You may also like

Kerekasztal beszélgetés az újkálvinista mozgalom jelenéről, céljairól, jövőjéről (Albert Mohler – Kevin DeYoung – Ligon Duncan)
Sebestyén Jenő: A református ember teológiai műveltsége – szemelvények
Oliver Crisp: Deviáns Kálvinizmus – recenzió
John Piper: a nemi identitás választás kérdése?

Leave a Reply