29
aug
2014

Egy karizmatikus kálvinista spirituális útja

/Konvergencia: egy karizmatikus kálvinista spirituális útja (Convergence: Spiritual Journeys Of A Charismatic Calvinist) címmel jelent meg 2005-ben Sam Storms kötete. Sam Storms azok közé tartozik, akik magukat karizmatikus kálvinistáknak nevezik. Teológus, lelkész és író egyben, továbbá a Wheaton College professzora. Jelenleg a Bridway Church lelkipásztora Oklahoma City-ben. Az alábbi rész könyvének első fejezetében található, és talán hasznos abban, hogy jobban megértsük, mit takar ez a sajátos szóösszetétel, “karizmatikus kálvinista”/


Egy szó erejéig a címről:

Miért beszélek konvergenciáról (összefonódásról-összehajlásról/szerk.)? Miért beszélek egy karizmatikus kálvinista spirituális útjáról?  Mielőtt válaszolnánk ezekre a kérdésekre, muszáj definiálnom néhány fontos fogalmat, amely újra és újra fel fog tűnni végig a könyvben.

Először is a szesszacionista szó lehet néhányuk számára új. Semmi köze azon határozathoz, amelyet a déli államok (USA) hoztak a 19. században, hogy elszakadjanak északtól! Ez a „szecesszionizmus” , és nem a „szesszacionizmus (ez utóbbi annyit jelent, mint megszakítás, felfüggesztés, befejeződés/ szerk.)”. A szesszacionisták nem tagadják, hogy Isten szuverén akaratából fakadóan történhetnek még mindig csodák (sőt történnek is), azt azonban elvetik, hogy Isten Krisztus testén belül egyeseket csodálatos ajándékokban részesítene. Az olyan ajándékok  – mint pl. a prófécia, a nyelveken szólás, a bölcsesség beszéde, az ismeret beszéde, a lelkek megítélése – megszűnésének tézise egy olyan nézet, amely széles körben elterjedt az evangelikál világban, habár – érthető okokból – úgy érzem, elkezdett veszíteni a népszerűségéből.

Másodszor, a „karizmatikust” jellemző módon olyasvalakivel kapcsolatban használják, aki nem csak hogy hisz az összes lelki ajándék folytatólagosságában, hanem aktívan imádkozik is értük, várja és használja őket a szolgálatában. Azért hangsúlyozom ezt, mivel sokan vannak olyanok az evangelikál világon belül, akik egyrészről elismerik, hogy az Újszövetség sehol sem tanítja explicit módon bizonyos kegyelmi ajándékok megszűnését, másrészről semmit, vagy csak csekély erőfeszítést tesznek arra, hogy törekedjenek a kegyelmi ajándékokra, vagy éljenek azokkal – személyes tapasztalataik szintjén, vagy az egyház közösségében.

Az ilyenek, nyilvánvaló okokból, nem szívesen neveznék magukat sem „szesszacionistának”, sem „karizmatikusnak”. Ilyen értelemben ők teológiai értelemben karizmatikusok, azonban tapasztalati szinten szesszacionisták! Jóváhagyják azt a teoretikus lehetőséget, hogy az ilyen ajándékok létezhetnek, de nem fektetnek abba energiát, hogy ezekkel éljenek, vagy hogy igénybe vegyék őket mint a keresztyén élet esszenciális tényezőit. Bár lehet, hogy igazolhatók ezek az ajándékok, – mondják – azonban az életükben nincs jelen várakozás arra vonatkozóan, hogy ezek a jelenségek ténylegesen megtörténhetnek. Ha pedig állítólagosan megtörténnek, jókora szkepticizmussal fogadják azokat.

Ez felvet egy kényes kérdést: miért van az, hogy valaki, aki bár nem hisz abban, hogy a Biblia a szesszacionizmust tanítja, nem törekszik aktívan a lelki ajándékokra és nem üdvözli örömmel azok használatát a helyi gyülekezet kontextusában. Sokféle választ hallottam már. Némelyek azt állítják, hogy az Újszövetség ugyan nem támasztja alá explicit módon a szesszacionizmust, de nem is eléggé világos abban, hogy jóváhagyja az élet és a szolgálat karizmatikus orientációját, mintegy igazolva az ilyen jelenségek felhasználásának szükségességét – mind a személyes életet, mind az egyház egészének tapasztalatát tekintve. Vagy ha valóban fennáll annak a lehetősége, hogy az ilyen csodálatos ajándékok napjainkban is működhetnek, akkor még az is kell mindezek mellé, hogy biblikusan hiteles es tapasztalati úton ellenőrizhető módon történjenek.

Néhányan azt mondják, hogy egyszerűen nincs sem idejük, sem jártasságuk abban, hogy a karizmatikus gyakorlat dimenzióit integrálják a gyülekezeti életbe, ezért aztán beletörődően lemondanak arról, hogy energiájukat akármilyen egyedi hívásra, vagy látásra fókuszálják, amelyben Isten részesítené őket.

Az egyik ilyen pásztor azt mondta nekem: „Őszintén szólva,  nem tudom, hogyan kellene csinálni anélkül, hogy kettészakadna a gyülekezet, vagy hogy ne az Isten országában való élet egyéb aspektusaitól vonnánk el figyelmet, melyek véleményem szerint sokkal fontosabbak.” Lehetnek még más okai is annak, hogy valaki teológiailag karizmatikus, azonban tapasztalatait tekintve szesszacionista, amely megkövetelné, hogy levonjunk a konklúziót a szív motivációt illetően. Ezt azonban nem fogom vizsgálni, mert egyrészt nem vagyok rá képes, másrészt jogom sincs hozzá.

Visszatérve a terminológia kérdésére, némelyek  elkezdték a „kontinúcionista” megjelölést alkalmazni, kifejezve ezzel, hogy a Szentlélek minden egyes ajándéka „folytatódott” az egyház egész története alatt, egészen a mai napig, így ma is megjelenhetnek, éspedig Isten szándéka szerint azért, hogy ugyanazon elveknek megfelelően működjenek, mint az egyház életének első századában. Sajnos a „karizmatikus” címkét nem csak hogy pejoratívan és gyakran leereszkedő, becsmérlő éllel használják, teológiailag is félreérthető és egyéb kulturális vonatkozásai is vannak. Elég csak megemlíteni, hogy néha teológiailag egészen különböző emberek jellemzésére használják, mint pl. Wayne Grudem és Gordon Fee, néha pedig olyan embereket neveznek karizmatikusnak, akik a spektrum végén helyezkednek el, mint pl. Benny Hinn, Oral Roberts vagy mások. Lehetséges, hogy e terminus többé már nem hasznos számunkra? Elképzelhető, de gyanítom, hogy ez így fog maradni, akár szeretnénk, akár nem.

Nos, milyen lehetőséget hagy ez számunkra? Kényelmességből és az egyszerűség kedvéért a „szesszacionista” kitételt egyrészt mindazokra alkalmazni fogom, akik a csodás ajándékok mai érvényességét tagadják, másrészt azokra is, akik bár nem tagadják őket, de úgy élnek és szolgálnak, mintha ezek nem lennének. Tulajdonképpen a könyvemben kevésbé fogok az ő lelki ajándékokkal kapcsolatos véleményükkel foglalkozni, sokkal inkább azzal, hogy mekkora hangsúlyt fektetnek az Ige központi szerepére és hogy ez hogyan befolyásolja az elképzeléseiket az Isten országában való életről .

Hasonlóképpen, végig az egész könyvben a „karizmatikust” és „kontinúacionistát” felváltva fogom használni. Valójában az én dolgom nem is annyira az, hogy érveket sorakoztassak fel az összes kegyelmi ajándék folytatólagossága mellett, hanem az, hogy kihangsúlyozzam e természetfeletti jelenségek hatását és szerepét a hívők életére vonatkozóan.

Ha ezek közül valamelyik megjelölést önmagára nézve bármikor is kényelmetlennek találja, vagy ha meg van róla győződve, hogy sem az egyik, sem a másik táborba nem tartozik, akkor szabadon elvetheti mindkettőt. Remélem, hogy egyelőre még abban a helyzetben van, hogy képes lesz helyesen megítélni azokat a megkülönbözetéseket, amelyeket tenni fogok, és így könnyebben fognak tájékozódni a keresztyénségen és egyházon belül.

Tehát, miért adtam ezt a címet? És miért ezt az alcímet? Először is, szóljunk egy szót az utóbbiról. Ha már definiáltuk a „karizmatikust”, most azon van a sor, hogy elmagyarázzam, miért választottam a „kálvinistát”. Amikor megkérdeznek –  és elég sokszor kérdeznek –, „Sam, kálvinista vagy?”, rögtön a saját kérésemmel válaszolok: „mondd el nekem, mit értesz „kálvinista” alatt, és akkor meg tudom mondani, hogy én az vagyok, vagy sem.” Gyakran a kálvinizmust egy nem evangelizáló, fatalista teológiai rendszerként határozzák meg, amely híján van az életnek és örömnek, és amelyben Isten egy hajthatatlan zsarnokként van ábrázolva, aki szadista örömét lelki abban, hogy embereket küld a pokolba, akár megérdemelték azt, akár nem. „Ha ezt érted „kálvinista” alatt, akkor én biztosan nem vagyok az.”

Ilyen kálvinista karikatúrák miatt óvtak attól némelyek, hogy szerepeljen az alcímben a „kálvinista” kitétel. „Csak össze fogja zavarni az embereket”, hangoztatták, „és valószínűleg olyan dühössé fogod tenni vele a karizmatikus és arminiánus barátaidat, hogy még vesződni sem fognak a könyved elolvasásával.” Fontos azonban tudniuk, hogy a „kálvinista” kifejezést nem azért használom elsősorban, hogy kihangsúlyozzam Isten szuverenitását a megváltásban, hanem inkább azért, mert kiemeli a Szentírás központi jellegét és az értelem szerepét.

Anélkül, hogy kisebbíteném, hogy egyéb protestánsok mekkora hangsúlyt helyeznek az Igére, közismert, hogy kiváltképp a református tradícióban áll mind az Ige, mind a keresztyén hit intellektuális dimenziója a középpontban. Ha a kálvinizmus ismeretes valamiről – leszámítva azt, hogy mennyire hangsúlyozza az isteni szuverenitást – akkor az nem más, mint a gazdag tanbéli tradíció, amit felépített, gondozott és megvédett az elmúlt 500 évben. Ugyanezt nem mondhatjuk el a karizmatikus mozgalomról.

Ha a kálvinizmus nagy tekintélyt tulajdonít az Igének és az értelemnek, a karizmatikusok gyakran a szív és a Lélek szerepét hangsúlyozták túl. Valójában gyakran túlzottan is tudatos es kifejezett formában reagáltak arra, amiről azt hitték, hogy pusztán csak értelmi megközelítése a kereszténységnek, hiszen attól féltek, hogy megoltják a Szentlelket.

Ezek a félelmek nem teljesen alaptalanok. De ugyanúgy érinti azokat is a református hagyományon belül, akik nem győzik hangsúlyozni, hogy az érzelmek terén megnyilvánuló mértéktelenség és a tanbéli lazaság azokat jellemzi, akik nyelveken szólnak, és akik reménykedve imádkoznak a fizikai gyógyulásért. Mindkét oldalnak van legitim panasza, és mindkét félnek lehetnek jogos félelmei.

Ezentúl szükségünk van a konvergenciára (összehajlásra). De milyen konvergenciáról van szó? Biztosan nem próbálok meg alkalmat teremteni arra, hogy összeillesszem a szesszacionizmust és a kontinúacionizmust. Ezek ugyanis egymást kölcsönösen kizáró nézetek a lelki ajándékok folytatólagosságáról. Esetleg valaki alkalmat látna egy teológiai tertium quid-re, azonban nem én leszek az, aki erre kísérletet tesz. Minden vitát félretéve imádkozom és törekszem a két csoport közötti viszonylagos egységért (meggyőződve arról, hogy én ezt képtelen vagyok megtenni) . De nem ez az én elsődleges feladatom.

Nincs szándékomban érvelni amellett sem, hogy az Isten szuverenitásába vetett hit (a megváltás tekintetében) és a kegyelmi ajándékoknak a szolgálatban való hasznosítása összeférhetnek egymással. Amikor magamat „karizmatikus kálvinistának” nevezem, egyszersmind azt kockáztatom, hogy nevetségessé válok, vagy kétkedésbe ütközöm. Valószínűleg a kálvinista barátaim néznének rám gúnyosan, akik megütköznek némely karizmatikus teológiai és hermeneutikai felfogásának sekélyességét látva. Karizmatikus barátaim pedig meglepődnek, látva, hogy az az ember, aki azt állatja, hogy „hallotta Isten hangját” egy olyan, látszólag archaikus és spirituális értelemben fojtogató tant, mint a predestináció, képes elfogadni.

2005 kora Júliusában a Christianity Today magazin Jack Hayfordot mutatta be a címlapszoriban, a következő címmel: „a pünkösdi aranyszabály”. Hayford nem szépítgetett, őszintén elmondta a véleményét a kálvinizmusról: „A református teológia”, mondta Hayford, „eljutott odáig, hogy egy teológiai szörnyet teremtett, amely lelohasztotta a szenvedélyünket és megfojtotta az Istennel való kapcsolatunkat.” Jó néhány református barátom felhívta erre a figyelmemet, és ismét kifejezték értetlenkedésüket, hogy mégis miként tudom osztani mindazt, amit Hayford képvisel a Lélekkel kapcsolatosan, miközben határozottan ragaszkodom a kálvini megváltástanhoz. A válaszom természetesen az, hogy nem tudom: ugyanis mind a Lélekkel kapcsolatos karizmatikus nézet, mind a megváltással kapcsolatos kálvinista nézetem – úgy hiszem – magától Pál apostoltól származik.

Biztosra veszem, hogy a szesszacionista arminiánus barátaim (nem kevésbé, mint a kálvinisták) meg akarják mutatni nekem, hogy a Szentírás központi jellege rendkívül fontos a számukra. Azonban ettől még tény, hogy én nem arminiánus, hanem kálvinista vagyok, és a bűnösök üdvösségében a szuverén kegyelem doktrínája mérhetetlenül fontos szerepet játszik mindabban, ahogyan a Szentírást értelmezem, illetve, ahogyan Istent megismerjük.

Sokak kétkedésének – akik e teológiai megosztottság mindkét oldalán találhatók –  dacára, mindenféle szégyenérzet nélkül vallom a kálvinizmus tradicionális 5 pontját (ismertebb nevén TULIP), és mindeközben rendszeresen szoktam nyelveken szólni. Kálvin János és Jonathan Edwards teológiai tradícióját követem (eltekintve a szeszacionizmus iránti elkötelezettségüktől), és elfogadom John Wimber és Jack Hayford gyakorlatát is a szolgálatban. És nem, nem gondolom, hogy ezek kölcsönösen kizárnák egymást. Nem szokatlan számomra, hogy az egyik héten a presbiteriánusok, vagy a reformált baptisták által szervezett konferencián tartok előadást  (akik elfogadják a Westminsteri Hitvallást), majd az azt követőn egy „gyógyító szemináriumon” adok elő, melynek egy Vineyard, vagy egy Assemblies of God gyülekezet ad otthont (habár ha ismernék  a teológiai fúziómat minden bizonnyal mindkét helyről kizárnának).

Úgy mondván, elhatároztam, hogy mind a „kálvinista”, mind a „karizmatikus” kifejezést használni fogom; a kálvinistát azért, mert hagyományosan az Igével azonosítják, a karizmatikust meg azért, mert a Lélek áll a középpontjában. Ha az „Ige” és a „Lélek”, mint megjelölések önmagukban problematikusak is, egyszerűen arra kérem, hogy tegye félre egy pillanatra az ellenvetéseit, amíg lehetőségem nem lesz kifejteni és vizsgálni mindazt, ami e kifejezések használatával együtt jár. Nem mondok el mindent az elején, amelyet hosszasan fogok fejtegetni az egész könyvben, így legyen elég annyi, hogy elkötelezett vagyok, mert hiszem, hogy Isten is elkötelezett abban, hogy egyesítse az Ige és a Lélek valóságát és világot megváltoztató erejét.

Íme a Webster’s New Collegiate Dictionary a következőképpen határozza meg a „konvergencia” fogalmát: egy pont mozgása vagy elmozdulása egy másik pont irányába: a kettő találkozása, majd a kettőnek egy közös irányban és fókuszban való egyesülése.

Ez a szakadás, amely jelenleg fenn áll (habár, amint már korábban említettük, egyik fel sem fogja elismerni, hogy lekicsinyli a másikat) bibliátlan és romboló mindarra nézve, amit Isten elképzelt, mind az egyes hívő, mind Krisztus egységes teste számára. Az imám, hogy úgy alakuljon az utam, hogy összebékíthessem a kettőt – hasznosnak fog bizonyulni abban, hogy begyógyíthassam a törést. Az később fog eldőlni, hogy sikerrel járok-e. De afelől legyünk meggyőződve: Isten nem leli örömét a szakadásban. Vágyik a megbékélésre. Akárcsak én.


Forrás: Sam Storms, Convergence, Spiritual Journeys Of a Charismatic Calvinist 20-24.o.

You may also like

Szabó Imre: Kívánjátok a lelki ajándékokat II.
Szabó Imre: Kívánjátok a lelki ajándékokat I.
Sam Storms: a szesszacionizmus vége
R.T.Kendall levele John MacArthurnak (reakció az “Idegen tűz – Strange fire” konferenciára)

3 Responses

  1. Mackó

    A könyv jó lehet.
    Lehet, hogy érdemes lenne tisztázni egy- két fogalmat.
    Mi a különbség a klassziksu pünkösdi felekzetek és karizmatikus mozgalom között.
    A cikkben megnevezett Gordon Fee pl. pünkösdi (Assemblies of God), Jack Hayford szintén pünkösdi (International Foursquare Church). Oral Roberts pünkösdi volt szintén (International Pentecostal Holiness Church), de kilépett és felekezet független lett. Benny Hinn független karizmatikus (Word of faith – hit mozgalom), John Wimber karizmatikus (Vineyard Church).

    A karizmtaikus mozgalom a történelmi felekezekkel kapcsolatba kerülő klasszikus pünkösdi szolgálók hatására indult meg.
    A klasszikus pünkösdi felkezetek közös jellemzője, hogy a Szent Lélek keresztség egyértelmű jeleként a nyelveken szólást fogadják el, de ők is sok mindenben különböznek egymástól (pl. vannak közöttük modalisták, lábmosást gyakorlók, teljes absztinenciát fogadók, püspöki kormányzású és még sorolhatnánk).

    Az 50-es éveket követően egyre többen tapasztalták meg a történelmi felekezetekben a Szent Lélek ajándékainak a működését. A karizmatikus katolikus mozgalomról felesleges írnom, nagyon nagy számban vannak, de rengetek karizmatikus van az anglikánok, lutheránusok, metodisták között is. Érdekes módon ők a katolikusokhoz hasonlóan (szerintem helyesen cselekedtek) nem vonultak ki független közösségbe, hanem ott élik meg karizmatikusságukat. LCMC, ELCA, UMC, Church of England tele van nyelveken szóló, betegekért imádkozó lelkésszel.

    A kálvinistákkal van egy kis gondom :), a RCA – PC – UCC nem nagyon bővölködik “karizmatikus” szolgálalókal. Örülök annak, hogy Sam Storms karizmatikus kálvinistának érzi magát, de számomra hitelesebb lenne, ha valamelyik 3 klasszikus kálvinista egyházban ordináltatná magát és ott élné meg. karizmatikus kálvinisságát.

    Új-Kálvinista karizmatikus barátaim, ha a MRE tagjai vagytok, éljétek meg itt a karizmatikusságotokat. Ne menjetek el máshova. Egy picit példát is lehetne venni a katolikusoktól, akik nem szégyenlik és rejtegetik a karizmatikus csoportjaikat. A MRE mintha nem akarna karizmatikus csoportjairól tudomást venni 🙂

    1. Thomas

      Kedves Mackó!
      Köszi a történeti áttekintést! Sajnos a három amerikai református egyház nem feltétlenül jó példa.
      Felsorolni is sok lenne, hány református – presbiteriánus jellegű egyház van az USA-ban. Ráadásul teológiáját tekintve kálvinistább sok nem presbiteriánus egyházkormányzati rendszerrel bíró más felekezetbe – mondjuk baptistába – tartozó gyülekezet és pásztor. Pl. a képtárban lévő teológusok – lelkészek közül talán csak Tim Keller az, aki presbiteriánus egyház tagja. Ezért nem is értem nagyon, amit írsz, hogy “a kálvinistákkal van egy kis gondom” (majd az utána felsorolt három református-presbiteriánis egyház), mert hogy nem ők a “kálvinisták” feltétlenül. Éppen az kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a kálvinizmus inkább felekezeteken átívelő teológiai örökség és rendszer, és nem lehet azonosítani, pl. az egyik (USA-beli) presbiteriánus egyházzal – amelyik igent mond a homoszexuális esküvők megáldására, vagy azonos nemű lelkészek ordinálására, vagy hasonló teológiai kisiklásai vannak.
      A karizmatikus gyakorlatról annyit, hogy pl. én, aki rokonszenvezem az újkávlnistákhoz sorolt teológusokkal, lelkészekkel, exegetikailag elfogadom, hogy nem zárult le a kegyelmi ajándékok működése az egyházban, miközben nem folytatok “karizmatikus” gyakorlatot. Az újkálvinizmus esetében nem gondolnom, hogy a karizmatikusság lenne a legdöntőbb elem, hanem az, amit Mark Driscoll felsorol, vagy John Piper pontjai (ld. korábbi írások).
      A karizmatikus elem pedig nem új (az MRE-én belül is voltak korábban karizmatikusok). Az újkálvinizmusban ami új, az elsősorban a kálvini teológia erőteljes hangsúlyozása, és ennek összekapcsolása egy modernebb megjelenési formával, erősebb missziós lelkülettel, “fiatalossággal”.

      1. Mackó

        Szia,

        Nem vagyok nagy komment mester, ezért megpróbálok nem félreérthető lenni.
        Kálvinisták kifejezés sem egyszerű…
        Az MRE-n kívül talán 3 vallási egyesület van, akik kálvinista felfogásban élik meg a hitüket:
        http://www.evangeliumi.hu/ veszprémi EKGY
        http://reformalt.hu/ reformált evangéliumi misszió
        http://www.reformatus.net/ presbiteriánusok
        Vajon az MRE is elfogadja őket kálvinista református testvéreknek?
        Inkább akkor átfogalmazom az előző kommentemet kálvinisták helyett a CREC (Református Egyházak Világszövetsége) tagegyházaira. Szép amit leírsz, hogy a kálvinizmus felekezeteken átivelő teológai örökség, de egy bigott kálvinistának csak az lesz kálvinista, aki mindenben ugyanúgy tesz, ahogyan azt a régiek. Ha valaki kálvinistának mondja magát, de anabaptista gyakorlatot követ, mondhatja ő, hogy kálvinista baptista, de nem fogják komolyan venni.
        Mondhatja magáról valaki, hogy kálvinista, de amennyiben “altar call” “hívd be Jézust a szívedbe” “mondjad el a megtérők imáját” gyakorlatot követ, nem hiszem, hogy komolyan vennék kálvinistaként. Mondhatja magáról valaki, hogy kálvinista, de ha Istentisztelet során rock együttessel aláfestett, gagyi módon lefordított, sokszor gnosztikus tartalmú énekekkel dicsőít unplugged genfi zsoltárok helyett, nem fogják komolyan venni azt, hogy ő kálvinista.

        Vannak tudományos fokozattal rendelkező CREC teológus ismerőseim, de nem nagyon rokonszenveznek John Piper és Mark Driscoll tanításaival.
        A jelenlegi zűrzavar Mark Driscoll személye körül (biztos olvastál róla) is azt erősíti meg barátaimban, hogy nem foglalkozzanak a Mark Driscoll féle irányzattal.

        Majd még írok, de készülődnöm kell Istentisztelere :). Szia
        Mackó

Leave a Reply