7
nov
2014

Tim Keller – Az evangélium kontextualizációja (II. rész) – a fogalom története

A terminus (kontextualizáció) rövid története

A kontextualizáció elnevezést először egy Shoki Coe nevezetű, taiwani születésű ember használta, aki az egyik kulcsfigurája volt az Egyházak Világtanácsa (ang. World Council of Churches) megalapításának. Coe kétségbe vonta a régebbi “őshonos (vagy bennszülött) egyházi mozgalom” missziói modelljét, amelyet Henry Vennel és Rufus Andersonnal azonosítottak. Wenn és Anderson úgy irányította a nyugati misszionáriusokat, hogy azok az új kultúrában  úgy alapítsanak gyülekezetet, hogy azok saját magukat támogassák, saját magukat kormányozzák és magukat propagálják. A régebbi misszionáriusok úgy alapítottak gyülekezeteket idegen kultúrákban, hogy közben a felettük való kontrollt teljesen megtartották, és a bennszülött keresztyéneket legfeljebb asziszta szerepben alkalmazták. Tehát úgy vezették az adott nemzet keresztyéneit, hogy azoknak teljes mértékben alkalmazkodniuk kellett a nyugati módszerhez.

Mindazonáltal a “bennszülött egyházi mozgalom” felhívta arra a misszionáriusainak a figyelmét, hogy magukra úgy tekintsenek,  mint akik csak ideiglenes szolgálok, és akiknek a munkája a kezdeti evangelizáció. Azután pedig, amilyen gyorsan csak lehet, fordítsák az adott egyházat (gyülekezetet) a nemzeti vezetés irányába, hogy aztán a keresztyén gyülekezetek szolgálata, istentisztelete az adott nemzet bennszülött nyelvén, a saját zenéjükkel és a saját kultúrájuk keretében folyjon.

Ez egy fontos és jó lépés volt abba az irányba, hogy megértsük, hogyan kell irányítani a keresztyén missziót. Azonban Coe, aki a Tainan Theological College principálisa volt, valamivel messzebb ment érvelésében pusztán annál, hogy meg kell adni a nemzeti (az adott nemzet/ szerk.) vezetőknek azt, amire szükségük van. Észrevette ugyanis, hogy a misszionáriusok a nemzeti keresztyén vezetőknek az egyházi szolgálat olyan formáját adták át – a mód, ahogy kifejezték és továbbadták az evangéliumot, illetve ahogy az egyházat megszervezték -, ami változatlanul “nyugati” volt.  Ezeket a vezetőket nem bátorították arra, hogy kreatívan gondolkodjanak azon, hogy miként kommunikálják az evangélium üzenetét saját kultúrájuk keretein belül.

Az Egyházak Világtanácsának Teológiai Oktatási Alapja volt az első szervezet, amely használta ezt a terminust (kontextualizációt/ szerk.) és amely törekedett is rá a misszióban. Mindazonáltal a legkorábbi munka, amely e név alatt megjelent súlyos következményekkel járt. Követve Rudolf Bultmann és Ernst Käsemann egzisztencialista teológiai gondolkodását, amely az 1970-es években még mindig nagy befolyással bírt, teológusok, akik csatlakoztak az EVT-hez, ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy az Újtestamentum nagyobb részt maga is adaptálta a hellenisztikus világnézetet, amelynek ma már nincs normatív érvényessége. Ennek értelmében – érveltek – a keresztyének szabadon megszabhatják milyen módon kapcsolják össze adott, sajátos kultúrájukat a “bibliai, keresztyén kijelentés benső igazságával”, a “maradékot” pedig szabadon félretehetik, vagy adaptálhatják.

A kontextualizáció EZEN (kiemelés tőlem/ szerk.) megközelítése feltételezi, hogy mind a szöveg (a Biblia), mind a kontextus (a kultúra) relatívak és ugyanolyan tekintéllyel bírnak. Egy dialektikus folyamaton keresztül, amelyben mindkettőt összekapcsoljuk a másikkal, a keresztyén igazság (kis “i”-vel) sajátos formáját keressük, hogy egy időre hozzáillesszük egy kultúrához. Tulajdonképpen a keresztyén hit minden részétől – Krisztus istensége, az Isten hármassága, az evangélium kegyelmi alapja – meg lehet ily módon szabadulni, vagy meg lehet tölteni egy radikálisan új tartalommal, mindezt úgy, hogy egy adott kulturális környezetre támaszkodunk. A kultúrához való alkalmazkodás nevében, az egyháznak lehetősége van arra, hogy radikális változtatásokat hajtson végre a történelmi keresztyén tantételeken.

Mély irónia. A kontextualizáció eredeti szándéka éppen annak elősegítése volt, hogy a nemzeti egyházak éljenek a teológiai reflexióval, de anélkül, hogy azokra Biblián kívüli, nyugati gondolatokat kényszerítenének rá. Mindazonáltal, a legnagyobb részére annak, amit az ökumenikus EVT Teológiai Oktatási Alapja propagált, nagy hatást gyakorolt a nyugati gondolkodás. A kontextualizáció a tekintéllyel nem rendelkező Biblia ideáján alapult, ez pedig a modern nyugati teológusok azon nézetéből fakadt, akik akceptálták  az európai felvilágosodásnak a csodákkal és a természet felettivel kapcsolatos szkepticizmusát. És az eredmény ismét az lett, hogy a keresztyén hit túlzottan alkalmazkodott a kultúrához. Ez alkalommal már nem a 19. század régi, még konzervatív nyugati kultúrájának misszionáriusairól van szó, hanem a 20. század nyugati egyetemek liberális kultúrájáról.


Forrás: Timothy Keller, Center Church Europe, Uitgeverij Van Wijnen 2014. 92-93.o.

You may also like

Kulturális változás: az “Eszter” modell – Ray Bakke
Tim Keller: hogyan prédikáljunk szekuláris kulturális közegben? – II. rész
Tim Keller – Az evangélium kontextualizációja (V. rész) – a kontextualizáció hiányának veszélyei
Tim Keller – Az evangélium kontextualizációja (IV. rész) – a kontextualizáció elkerülhetetlen

Leave a Reply