20
nov
2014

Emil Brunner: a lélek halhatatlanságának a kérdése

/Emil Brunner és Karl Barth teológiájukat tekintve több ponton ütköztek egymással; az egyik ilyen éppen a lélek halhatatlanságáról vallott nézetük volt. Barth egyértelműen platonista nézetnek nevezte a “klasszikus” reformátori tant, mely szerint a lélek – az ember tudatos része (Kálvin megfogalmazásában) – a halál után valamiképpen tovább létezne. Emil Brunnernek dogmatikájában megfogalmazott gondolatai azonban talán ezt a kérdést/


Csaknem az egész keresztyén tan-tradíció az ember istenképűségének az egyik legfontosabb ismertetőjegyét a halhatatlan lélekben látta. Újabban, erős bibliai referenciákra alapozva, cáfolják ennek a gondolatnak a legitimitását, és a halhatatlanság ideáját egyértelműen a platonikus filozófiához sorolják, amelynek azonban ellentmond a keresztyén tanúságtétel. Ebben a kérdésben ismét megmutatkozik, hogy milyen nélkülözhetetlen az istenképűséget (vagy az Istenhez való hasonlóságot/ ford.) relációként, és nem szubsztanciaként magyarázni, azaz nem úgy, mintha a halhatatlanság valami, az embert lényegénél fogva megillető dolog volna. Ekkor oldódik fel az az ellentét is, amely szerint úgy tűnik, hogy az egyik oldalon az egész tan-tradíció, a másik oldalon pedig a bibliai tanúságtétel áll, egymással szemben.

Kétségtelen, hogy a halhatatlan lélek-szubsztanciáról szóló tan platonikus, és nem bibliai eredetű. Azon nézet következménye, mely szerint az ember szellemi lényegét tekintve isteni természetű. Induljunk ki azonban ismét abból, amit Isten megismerhetővé tett az önkijelentésében; így a halhatatlan lélekről szóló elképzelés helyére az embernek Istennel való örök közösségre rendeltetése lép. Nem szubsztanciális halhatatlanság, hanem örök élet, mint az ember lényegi jellemzője. Ez az örök meghatározottság azonban annyiban lényegi alkatunk része, hogy az, ami az ember, soha sem érthető meg e kapcsolatiság nélkül. Az ember soha sem szűnik meg örökkévalóságra rendeltnek lenni, még akkor sem, ha hibás önmeghatározása miatt, Istentől való elfordulása révén az isteni, valódi rendeltetésétől elfordul is. Éppolyan kevéssé szűnik meg a bűn miatt az ember felelősséggel bíró lény lenni, amennyire nem szűnik meg örökkévalóságra teremtett lénynek lenni.

De éppúgy, ahogy az ember a bűn által a valódi ember mivoltát, a valódi felelősséget és az isteni szeretet elveszíti, elveszíti a bűn következtében az örök életet is, amelyre rendeltetve van. Bűnösként többé nem Isten szeretetében él, hanem Isten haragja lesz rajta. Ez az isteni harag azonban nem szünteti meg az ember örökkévalóságra rendeltetését. Aki elveszítette az örök életet, annak éppen ezért az örök kárhozat az osztályrésze. „Ahol, vagy akivel Isten beszél, legyen rajta akár Isten haragja, vagy legyen a kegyelemben, bizonyosan halhatatlan. Isten személye az, amely itt úgy szól, és amely az Igéjét úgy közli, hogy mi olyan teremtmények vagyunk, akikkel Isten az örökkévalóságig és halhatatlan módon beszélni akar” (Luther).

Az ember jövője az Alkotó kezében marad; örökkévalóságának az alapja nem lelki szubsztanciájának elpusztíthatatlansága, hanem Isten akarata. Ez az akarat, Jézus Krisztusban, mint elrendelés, az örökkévalóságra jelentetett ki; de ez az örökkévalóság lehet pozitív és negatív is. Az elveszíthetetlen, „örökkévalóságra rendeltség” úgy nyilvánul meg, mint hitben, vagy hit nélkül meghozott pozitív vagy negatív döntés.


Forrás: Emil Brunner, Die Christliche Lehre von Schöpfung und Erlösung, Dogmatik, Band 2

You may also like

Kálvin János tanítása az emberi lélekről (a lélek halhatatlansága és magasabb rendű volta)
Totális halál vagy halhatatlanság? Barth kritikája…
Létezhet-e apologetika Barth után?
Karl Barth a gyermekkeresztségről

3 Responses

  1. Sziasztok!

    Egyet kell értenem azokkal, akik ebben a vitában alapvetően nem egy teológiai, hanem egy filozófiai vitát látnak. A vita hamarabb létezett, mint a keresztyén teológia. A lélek halhatatlanságának az elmélete leválaszthatatlan a vitának ezen a szintjén Platón anamnézis-tanáról, ami arról szól, hogy a lélek az ideák világának a része (ezért halhatatlan), a lélek “visszaemlékezik” az ideák világára. Értelemszerűen a keresztyén teológusok nem egészen ebben az értelemben értelmezték a lélek halhatatanságát, DE leválaszthatatlan ez a teológiai vita a filozófiai gyökereitől. Ha korrektek akarunk lenni, és valóban érdekel bennünket ennek a vitának az összes részlete, akkor

    1. sorra kellene venni ennek a vitának a különböző álláspontjait, és azok tanításait, akik ezeket az álláspontokat képviselték.

    2. Először a filozófiai vitát kellene megismerni ahhoz, hogy értsük ennek a teológiaivá vált vitának az erdetét.

    3. nem fair, hogy a bejegyzés szerzője (mert ezzel az állásponttal ért egyet), csak Brunner értelmezését idézi,érdemes lenne Barth érvelését is figyelembe venni.

    4. Még az is kiderülhet, hogy mindkettő részlegesen helyes megközelítés, és mindkettőhöz lehetne kritikai megjegyzéseket hozzáfűzni.

    5. A teológia soha nem fekete-fehér, és ha becsületsen akarjuk művelni, ahelyett, hogy letesszük a voksunkat egy szempont mellett, megismerve a szempontokat egy saját álláspontra kellene helyezkedni, amivel aztán mások úgyszintén vitatkozhatnának, és megindokolhatnák, hogy miért téves az álláspontunk. 😉

    (Egyébként engem zavar, hogy a szerzők álnéven írnak és a hozzászólók is. Szeretem tudni, kivel beszélgetek).

    Üdv: Szabolcs

    1. Camisard

      T. Szikszai Szabolcs!

      1. Ez a vita semmiképp sem filozófiai, hanem teológiai. Nézze meg a halhatatlan lélekről szóló fülünket, egy egész sereg cikket talál ott, amik a Biblia alapján bizonyítják, hogy a lélek halhatatlan, nem önmagától fogva, mint Platón mondta, hanem Isten rendeletéből adódóan. Van kezdete, de soha nem szűnik meg egzisztálni. Persze a pogányok a témát nyilván bibliátlanul közelítik meg, anamnézissel, meg bármivel, de mi Isten Igéjén keresztül. A vitát nem kell ennél jobban filozófiailag megközelíteni, ha ön szeretné, akkor üsse föl a Phaidroszt.

      2. Hozzunk le minden véleményt? Nem! Nekünk nem áll szándékunkban egyforma mértékben bemutatni minden véleményt, mi csak az ortodox protestáns vélemény mentén vagyunk hajlandóak halandni alapvetően.

      3. Brunner neo-ortodox teológus, amely megközelítést egy az egyben nem osztjuk, mégis, ezen a ponton egybevág az ortodox véleménnyel (noha filozófikusan értekezik inkább, de legalább a Biblia kontextusában beszél), ilyesmi okból kifolyólag döntött úgy a szerkesztőtársam, hogy publikálja.

      4. Azért nem hozzuk le Barthot (aki szintén neo-ortodox): mert 1. sok körben így is túl van hangsúlyozva. 2. Nem olyan jelentős teológus, persze oldalszámra igen, tartalomra nem, inkább keresztény költészet, amit csinál, mindent és mindennek az ellenkezőjét állítja. 3. Ön miért csak azt kéri számon, hogy Barth kimaradt, de azt nem, hogy Cullman, Gogarten, Tillich, Bonhoeffer stb. (egyikük sem ortodox)? 4. Már egyszer lehoztunk Barthtól a gyerekkeresztség kapcsán, nem kell minden témában tőle lehozni valamit, főleg, hogy nem azonosulunk vele.

      5. Ez önismétlés részlegesen, de: mi alapvetően csak a mit vallunk rovatnak megfelelően publikálunk, nem értem, hogy ez önnek hogyhogy nem világos. Amellett tettük le a voksunkat dogmatikailag, mivel annak igazáról vagyunk meggyőződve (persze az is elég nagy alaphalmaz).

    2. Thomas

      Kedves Szabolcs!

      Örülök, hogy írtál! Alapvetően értem a felvetésed, hogy érdemes a maga kontextusában látni a vitát, azonban már ez a rövidke, Brunnertől való bejegyzés is tisztázza a kontextust. Röviden bemutatja, hogy mi volt a platonista felfogás, majd utána a keresztyén nézetet bontja ki. Igaz, röviden, de véleményem szerint elmondja, amit ebben a témában el kell mondani.

      Azzal én is egyet értek, hogy felesleges teljesen kibontani a kérdést (persze ki lehetne, miért ne, annak aki akarja), elég csak az uralkodó tendenciával szembenő véleményt megfogalmazni.

      Egyébként meg – ha már kezdeni akarjuk valahol – kálvinistaként ott kellene kezdeni az egész történetet, hogy felcsapjuk a PSYCHOPANNYCHIA-t (Kálvin méltatlanul elfeledett és mellőzőtt, ELSŐ teológiai tanulmányát), amely pontosan a ‘lélekalvók eretneksége’ ellen született.

      Azt írod: “A teológia soha nem fekete-fehér, és ha becsületsen akarjuk művelni, ahelyett, hogy letesszük a voksunkat egy szempont mellett, megismerve a szempontokat egy saját álláspontra kellene helyezkedni…”
      Köszönjük a jó tanácsokat, meg a teológia művelésének etikettjét, de kicsit lufinak érzem a definíciódat. Elég ritka manapság aktívan teologizáló, egymással eszmét cserélő embereket találni… inkább ennek kellene örülni. Másrészt, az ember így működik; mindenki leteszi a voksát valahol, másvalaki meg másvalahol. Ezért beszélgetünk, ezért vitatkozunk. Nincs ezzel semmi baj. Elég tetemes a keresztyén teológia története és szellemi termése, hadd szabadjon az egyik, vagy a másik teológus, szerző álláspontja mellett letenni a voksunkat – főleg, hogy az oldal célja is egy karakán teológiai látásmód felvillantása.

      (a bemutatkozással kapcsolatosan: a “kapcsolat velünk” fülre kattintva, egy levelet küldve meg lehet kérdezni, hogy kiket takarnak az egyes nicknevek, szívesen megmondom – eddig is elárultuk -, de mi alapvetően azt szeretnék, hogy semmi se vonja el a figyelmet a tartalomról, és a leírtakkal vitatkozzunk, továbbá ez az internetes etikettben teljesen elfogadott dolog)

Leave a Reply