8
dec
2014

Házicsoport / barát vagy ellenség (reakció Dr. Sipos Ete Álmos írására)

Nagy tisztelettel és szeretettel köszönjük a párbeszéd lehetőségét, amit a szerző, Dr. Sipos Ete Álmos elindított a „házicsoportok” téma felvetésével.

A bibliaszövetség honlapjára felkerülő „A házi csoport mozgalom és a Krisztus-test egysége” című írást tudomásul vettük. A cikkben foglalt tartalmakat egyetlen esetben látjuk legitimnek, ha a fent megjelölt címet módosítjuk, mondjuk a következőre: „Házi csoport: egy általam elképzelt módszertannal kapcsolatos gondolatok leírása”.
Nyilván okkal nem ez a cím került fel, hanem az az igény kapott hangot, mely a házi csoport mozgalmat, mint olyat, bemutatni kívánja és a Szentírás mérlegére téve meg akarja mérni. Nos, ez meg is történt, és a házi csoport könnyűnek találtatott. De kérdezzük: biztos, hogy az eredeti célok értelmezése történt, nem pedig egy elképzelt változattal folytatott párbeszéd? Mivel a cikkben e ködös homályt a szerző nem kívánja eloszlatni, így feltételeznünk kell, hogy e kettő furcsa keverékéről lehet szó. Egy sajátos, alapvetően téves megvalósulással beszélget. Hogy miért, arra az alábbiakban megpróbálunk rámutatni.

Érdemes a legvégén kezdeni, hiszen sok mindent megvilágít a szerző azon megjegyzése, amellyel a konkrét tanulmánya után, a vitafórumon pontosította véleményét és szándékát:

Amit viszont nem látok bibliai alapon igazolhatónak az, hogy a református egyház lelki megújulásának útja az lenne, hogy a templomi igehirdetés és sákramentumok körül kialakult gyülekezetet 8-12 tagból álló házi-csoportokba kellene kiszervezni, a gyülekezet hétköznapi alkalmait feladva.

Kiscsoportok vs. házigyülekezet

Valóban van ilyen mozgalom, aminek az a lényege, hogy feldarabolják úgymond a gyülekezetet, és kevésbé liturgikus helyen, mint inkább magánházaknál élik meg a keresztyén közösséget – téves módon szembe állítva egymással a nagyobb, liturgikusabb templomi alkalmat a házi gyülekezettel. Ez utóbbinál valóban megfigyelhető egyfajta káros hangsúlyeltolódás, de ezt a mozgalmat nem „házicsoport” -, vagy „kiscsoport mozgalomnak” nevezik, hanem „házi gyülekezeti mozgalomnak” (house church movement).

A házi gyülekezeti mozgalom leginkább olyan országokban terjedt el, ahol sokáig – vagy még most is – ellenezték és üldözték a keresztyén életgyakorlatot, mint pl. Kínában, Vietnámban, Indiában. Később nagyobb befolyásra tett szert olyan latin amerikai országokban is, mint pl. Kuba vagy Brazília, majd afrikai országokban (ezen esetek nagy részében nem lehet azt állítani, hogy téves módon helyezték át hitük megélését a házi gyülekezetekbe, hiszen csak erre volt/van lehetőségük). Mai kifejeződése, vagy ága ennek a mozgalomnak a „The Local Church”-nek (a helyi gyülekezet) nevezett mozgalom, amely kifejezetten a kínai protestantizmusban ütötte fel a fejét, és Watchmann Nee, illetve Witness Lee nevéhez köthető.

De amire Dr. SiFrankViola1pos Ete Álmos konkrétan gondol(hat) , – és amitől óv – az a Frank Viola nevéhez köthető „organikus gyülekezet” koncepciója. Amit Viola kollégáival kidolgozott a nagyobb házi gyülekezeti mozgalom részeként, a következő alapvetéseket tartalmazta: gyülekezetek minél kevesebb intézménnyel és szervezettel, minél kevesebb struktúrával és kevés tanbeli alapvetéssel. Ebben az elgondolásban valóban megjelennek veszélyesnek nevezhető momentumok: elvnek nevezhető, hogy minden egyes tag ugyanazzal az autoritással bír, ezért nincsenek pásztorok és vének. Viola a gyülekezeti alkalmakról úgy ír, mint a Szentlélek vezette találkozásokról, melyeken minden egyes tagnak részt kell vennie, és ahol egyáltalán nincsenek vezetők közötti hierarchiák (Viola: Pagan Christianity). Ezzel az elképzeléssel természetesen szembe kell menni , és az olyan tendenciákkal is, melyek az ilyen koncepciók mögött húzódnak, pl.: a biblikus tanítás hiánya egy gyülekezetben (nincs sem kiigazítás, korrekció, sem egy karakterisztikus vezetés a tanításban), a Szentírás olvasásával és értelmezésével való visszaélés, megbízhatatlan és ellenőrizhetetlen keresztyén irodalmak és kiadványok olvasása, a pásztori tekintély gyakorlásának a teljes hiánya, illetve a gyülekezeti tagok részéről alkalmatlanság bármiféle kompromisszumra és engedelmességre.

Viola egyik műve magyarul is megjelent “A gyülekezet újragondolása” címmel. E művében elutasítja az egyház intézményesített formáját, és ez utóbbit valóban szembeállítja az egyház házicsoportos felépítésével. Viola szerint itt nem pusztán szervezeti-struktúrális különbségről van szó, hanem arról, hogy a két típusú egyházmodell más szellemi nívót tükröz. Odáig merészkedik, hogy a vasárnapi istentiszteletet, mint formát is elveti (ő maga ott is hagyta az intézményesített egyházat), és elutasít mindenféle emberi dominanciát (pásztorok, presbiterek …stb) is. Ebben a modellben az igehirdetés és a sákramentumokkal való élés a házigyülekezetek területére tevődik át.

Ezt a mozgalmat és a mögötte meghúzódó tendenciákat azonban hiba összemosni (már megint!) az újkálvinizmussal, és a házicsoportokkal!!! Sajnos nagyobb részt Dr.Sipos Ete Álmos kritikája egyáltalán nem a házicsoport-rendszet érinti, hanem az imént felvázolt mozgalmat.

A házicsoport rendszer

A házi csoportokról sok mindent el lehet mondani. Van, akinek jó tapasztalatai vannak róla, és van, akinek negatív élménye van. Gyanítható azonban, hogy a legtöbb református lelkész és gyülekezeti tag legfeljebb csak indirekt tapasztalattal rendelkezik, maximum hallomásból tud róla ezt-azt. A legjobb viszont, ha a Biblia alapján, logikus érveket felsorakoztatva bocsátjuk vitába a házicsoportok kérdését (érdemes mindenekelőtt elolvasni Tim Keller témába vágó fejtegetését, megállapításait, hogy a biblikus alapozással is tisztában legyünk )

Dr. Sipos Ete Álmos a következőket írja:

Némelyek ugyanis arra hivatkoznak, hogy az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv (pl. 2,41-47) olyan forgatókönyvet ad a gyülekezeti élethez, amit ma betű szerint kell leutánozni. Holott a Bibliában a Szentlélek a gyülekezeti életről csupán egy paradigmát (példát, mintát) akart mutatni!

Jegyezzük meg: az ApCsel 2:41-47 több mint egyszerű példa, amit pusztán csak azért írtak volna le, hogy bemutassa az első gyülekezet indulását és életét. Ez egyben egy lényegi és követendő mintaként is szolgált (ezt jelenti a “paradigma”) az első századi gyülekezeteknek, hiszen Jeruzsálem volt az „apostolok gyülekezete”. Ez volt a viszonyítási pont, és talán számunkra is (mint Isten kijelentésének megszívlelendő igazsága) kiindulópont lehet . Ugyanis, az igeszakasz végén található meg a lényeg, hogy “dicsérték Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” Rendkívül sokat jelent az, hogy Isten áldásával zárul egy ilyen összejövetel. A Szentlélek áldása a Bibliában egyben a legitimáció, az elfogadás eszköze is. Ezért a házi összejövetelek vagy házicsoportok akkor működnek jól, ha a Szentírás alapján épülnek föl minden tekintetben.

Dr. Sipos Ete Álmos tanulmányának első pontjában figyelmezteti a Magyar Református Egyházat,

hogy a házi csoport mozgalom módszereinek alkalmazása a – reformáció óta máig meglévő – magyar református gyülekezeti élet rendjének teljes átstrukturálásával, átszervezésével járna.

Ez egy kicsit baljóslatú próféciának hangzik, amelynek valószínűségét úgy tudnánk kellőképpen leellenőrizni, ha megnéznénk azokat a MRE kötelékébe tartozó gyülekezeteket, ahol a házicsoport rendszer bevezetésre került, és azt, hogy vajon ezekben a gyülekezetekben mennyire kellett átszervezni alapjaiban a gyülekezeti életet , és ez az átszervezés milyen módon tudott alkalmazkodni a tágabb egyházi struktúrához, működőképes-e, vagy sem. Másrészt a szerző maga is elfogadja (a BSZ honlapján, a tanulmányt követő hozzászólásában), hogy a házicsoportoknak igenis lehet szerepe a gyülekezetplántálás során. Ne felejtsük el azt sem, hogy a házicsoport rendszert nem már meglévő, működőképes és prosperáló gyülekezetekre erőszakolják rá, hanem innovatív, fiatalabb, alapvetően városi környezetben létrejövő gyülekezetek ilyen struktúrára épülve jöttek létre eleve.

Természetesen lehet abban igazság, hogy a házicsoport valamelyest átformálja a gyülekezeti életet, de ez az átformálás akár még a javára is válhat, mert személyes kapcsolatokat épít. Nem véletlenül használják az említett  “világi vállalatok és cégek” a különböző kis munkaközösségeket, és a csapatépítő tréningeken a kiscsoportokat. Azért csinálják így, mert bevált, mert működik, és a kollégákat összekovácsolja. Ami tehát evangéliumi gondolat egy-egy világi dologban, arra nem kell rögtön rányomni a „bűnös” bélyeget. Pál apostol így fogalmaz: „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg” (1Thessz 5:21). És ez nem csak a lelki, hanem a világi dolgokra is igaz.

A gyülekezet alapsejtje a család, vagy a csoport / kisközösség?

Dr. Sipos Ete Álmos problémának látja, hogy a „mozgalom” szerint a gyülekezet alapsejtje a csoport, és nem a család. Ez azonban nem feltétlenül van így – ha pusztán gyakorlati megfontolásokat nézünk. Sokkal jobb egy házicsoportot ellenőrizni és irányítani, mint egy családot. Jogosnak tűnik a kérdés, hogy milyen alapon szólnánk bele egy család magánéletébe? A családfő irányítja a családot, a lelkész csupán igei tanácsokat adhat. Ellenben egy házicsoport működését nyugodtan lehet felügyelni és korrigálni. A családtól nem várhatjuk el (egy ponton túl), hogy gyülekezeti fennhatóság alatt működjön, mert azzal az önállóságukat vennénk el az embereknek. Viszont a házicsoporttól meg lehet követelni, hogy keresztény normák szerint működjön, és az Ige üzeneténél maradjon, amennyiben a gyülekezet és a lelkész felügyelete alatt marad.

Másrészt a szerző nem veszi figyelembe, hogy a család funkciója óriási átalakuláson ment át az utóbbi időben. Ezzel szabad nem egyetérteni, de ez a realitás. A család nem készíti fel a legtöbb esetben a gyermeket sok olyan dologra, amire korábban igen. Ne felejtsük el – ami már közhely –, hogy a 21. század a család válsága. Ezért a csoport, mint olyan, a szocializációban, az önismeretben, önreflexióban segít, de nem a család „ellen”, hanem mellette.

Az Ószövetségben megjelenő családmodell, melynek elsődleges feladatai közé tartozott, hogy az Isten tiszteletét, a nép kollektív történetét továbbörökítse, átadja, és hogy az életre felkészítse a gyermeket, nem kérhető számon a mai családokon, ugyanis az esetek többségében már nem is léteznek „klasszikus” családok. Ezért van erős igény a csoportokra, ahol a kimaradt dolgokat „kompenzálni” lehet bizonyos mértékig.

A házicsoport mint a misszió eszköze

A szerző kivetni valót talál abban az elképzelésben is, hogy a házicsoport adott esetben a misszió eszköze is lehet. Felteszi a kérdést:

Ha megtér valaki a csoportban, akkor miért menjen el azután a templomba, ahol egészen más gyülekezeti renddel , ismeretlen emberekkel, vagy éppen tanítással találkozik majd?

Erre a kérdésre a reflexszerű reakció az lenne, hogy miért gondolja a tisztelt szerző, hogy minden egyes ember a „templomban” tér meg? Továbbá miért abból indul ki (tendenciózusan), hogy „aki házicsoportba megy, az biztos nem megy templomba”, és miért nem abból, hogy „aki elment házicsoportba, nagyobb eséllyel megy el templomba”? Miért kell lennie ekkora szakadéknak a kettő között? Nem valószínű, hogy bárki is számon kérné a lelkipásztort a vasárnapi igehirdetés közben, hogy neki, a hallgatónak nem kérte ki a véleményét. Az viszont jogos veszély lehet, hogy nem életszerű, ami elhangzik.

Továbbá, ha a házicsoportokban lefolytatandó Ige körüli beszélgetések a pásztor tanításának kontrollja és vezetése alatt történnek, akkor miért tételezi fel rosszhiszeműen, hogy az adott házicsoport tag meglátogatva a nagyobb gyülekezeti alkalmat (mondjuk az istentiszteletet), úgy érzi majd magát, mintha a Holdon járna, ahol ismeretlen emberekkel (vajon egy szokványos gyülekezetbe betévedő rögtön ismerősökkel találkozik?), idegen gyülekezeti renddel és tanítással találkozik.

Másérszt, amikor azt írja, „a csoport lett az evangélizáció leghatékonyabb eszköze, nem pedig a Krisztusról szóló evangélium!”, nem veszi tekintetbe, hogy az evangélizáció eszköze más, mint az evangélium maga. A Krisztusról szóló evangélium mióta lenne eszköz? Az a tárgy! Az eszköz elősegíti az örömhír terjedését, de az üzenetet nem változtatja meg. Ha ezt tenné, akkor nem lenne jó eszköz, és el kellene vetni (vö. Tim Kellernek a helyes kontextualizációról szóló írását). Az evangélium nem úgy terjed az éterben, mint az elektromágneses hullám, hanem úgy, hogy az egyik ember beszél róla a másiknak (és természetesen Isten Lelke elindít az illetőben valamit). A házicsoportban ugyanez az egyszerű képlet valósul meg: egy, vagy több ember beszél az evangéliumról, továbbadja azt egy másiknak.

Sipos Ete Álmos elképzelése, amely szerint az evangéliumról ne lehetne beszélgetni, vagy adott esetben vitatkozni is egy kisebb baráti körben – hogy még jobban megértsük, elmélyítsük annak lényegét -, egyszerűen kivitelezhetetlen és indokolatlanul merev módszer, továbbá hitetlenség, mert nem bízik a Szentlélek munkájában, hanem mindent az emberi bölcsességre akar bízni.

Klikkesedéshez és elvilágiasodáshoz vezetnek a házicsoportok?

Mindezeken túl a tanulmány szerzője a házicsoportokkal kapcsolatosan a klikkesedés és az elvilágiasodás veszélyeit vizionálja. Nos, a klikkesedés és az elvilágiasodás (jó lenne végre tisztázni azt is, hogy mit jelent a sokat emlegetett „elvilágiasodás”, hiszen van akinek egy kék színű Biblia is az, mondván „a Biblia legyen fekete”) ellen leginkább a lelkész tud tenni, ha nem hagyja magára a csoportokat (azaz a gyülekezetet), és valódi igei tanítást, vigasztalást és bátorítást fogalmaz meg, amit a házicsoport (pl.: az istentisztelet alkalma után) keretein belül átbeszélhetnek a tagok. Azaz ugyanúgy, mint bármilyen más gyülekezeti struktúrában, a lelkész felelőssége. E beszélgetések tartalma, kimenetele nem marad rejtve a lelkipásztor előtt, hiszen a csoportvezetői találkozókon egy rendszeres kontroll valósul meg, és a vezetők a csoportban megfogalmazódó kérdésekről, egyesek kételyeiről, a csoportban lefolytatott vitákról rendszeresen beszámolhatnak – ahogy tudomásunk szerint a legtöbb házicsoport rendszert alkalmazó gyülekezetben (hazánkban is) történik. Továbbá a lelkipásztor részletes exegézist, és egyéb instrukciókat, kérdéseket, vezérfonalat és összefoglalást bocsát a házicsoportok részére, ezzel segítve, megkönnyítve és vezetve a házicsoport vezetőinek munkáját. Azaz a házicsoportok vezetőit a lelkész készíti föl, és ő is felügyeli őket, így nincsenek szabadjára engedve, ekképpen előzve meg mindenféle tévtanítást is (hacsak nem a lelkész vall tévtanokat, de annak házicsoportok nélkül is negatív következményei lesznek).

Sipos Ete Álmos egész írása egyértelműen abból a félelemből táplálkozik, hogy nem lehet megbízni az „egyszerű” gyülekezeti tagokban , fogni kell a kezüket, nem szabad őket engedni felnőni, hiszen fennáll a veszélye annak, hogy elszakadnak (érdemes lenne a Zsid 6 intését tekintetbe venni). Így minden felelősség és teher a lelkészre hárul, aki egyedüliként kizárólagos módon beszélhet az evangéliumról és az Igéről, hiszen egyedül ő a „Bibliára és a református hitvallásokra felesküdött lelkipásztor”. Jogosan merül fel az emberben ilyenkor a kérdés: hol van az egyetemes papság tényleges megvalósulása? Való igaz, nem mindenki elhívott és alkalmas arra, hogy lelkipásztor legyen, de aki újjászületett, megtért keresztény, annak kötelessége az evangéliumot hirdetni és arról beszélni másoknak.

A II. Helvét hitvallás a következő szerepel, ahogy Sipos Ete Álmos is idézi:

Ámbár mindenkinek szabad a Szentírást otthon magánosan olvasgatni és az igaz vallásban való oktatás folytán kölcsönösen épülni: mégis bizonyára szükség van a hívők szent gyülekezeteire, vagyis egyházi összejöveteleire, avégett, hogy Isten igéjét a népnek rendesen hirdessék, nyilvánosan könyörgéseket és imádkozásokat tartsanak, továbbá a sákramentomokat rendesen kiszolgáltassák, és a szegények számára és az egyház minden megkívántató költségének vagy szükségletének fedezésére gyűjtéseket eszközöljenek. Mert bizonyos dolog, hogy az apostoli és első egyházban az ilyen nemű gyülekezeteket minden hívő buzgón látogatta. Akik ezeket becsmérlik, és tőlük elszakadnak: azok megvetik az igaz vallást.

Köszönjük a cikk szerzőjének, hogy emlékeztet erre. Az a lelkész, sőt (mivel ez az egész református egyház hitvallása, nem csupán a lelkészeké) gyülekezeti tag, aki ezt a tényt nem tartja fontosnak, annak nyilvánvalóan magába kell szállnia , és meg kell mérnie magát, nem csak az Ige, hanem a hitvallás mérlegén is. Azonban ettől még nem a házicsoport hibája, hogy az emberek gyarlók. Ugyanis a hitvallás arról is beszél, hogy az istentiszteleten „Isten igéjét a népnek rendesen hirdessék, nyilvánosan könyörgéseket és imádkozásokat tartsanak, továbbá a sákramentomokat rendesen kiszolgáltassák, és a szegények számára és az egyház minden megkívántató költségének vagy szükségletének fedezésére gyűjtéseket eszközöljenek.” Tehát ez a hitvallási szakasz elsősorban az istentisztelet „megtisztításáról” értekezik, és nem az esetlegesen létrejövő házicsoportokról . Nem beszélve arról, hogy egyre több segédanyag is létezik, melyeket a „laikusok” könnyű szerrel forgathatnak és használhatnak.

A bibliai – teológiai megalapozás

Tanulmánya második pontjában Sipos Ete Álmos rátér korábbi „pragmatikus” ellenérvei után a „bibliai, teológiai elvek” kifejtésére, amelyek alapján fellép a házicsoportok ellen.

A felhozott Ef 1:22-23 valamint a Jn 17:21 (és más igehelyek is) egészen biztosan nem arról szólnak, hogy az egyház, mint a hívők közössége egy „kegyes massza vagy csőcselék” lenne. Ezek az igehelyek teológiai kijelentéseket tartalmaznak a Krisztus test egységéről, az egyház Krisztussal való sajátos kapcsolatáról, Krisztus főségéről, de mindezekből csak egy – enyhén szólva – erőltetett érveléssel következne az, hogy a gyülekezetet alkotó 50-100-200-1000 embernek CSAK és kizárólag egy helyen szabad tartózkodnia, így fejezve ki az egységet. Ilyen alapon felléphetnénk a „hagyományosabb” alkalmak ellen is, hiszen miért van külön női és férfikör, miért van vasárnapi iskola, nyugdíjasklub és egyéb rétegalkalmak?
Az, hogy az egyházban megvannak a különféle alkalmak, foglalkozások (bizony a bibliaórára, és külön az ifiórára, vagy más alkalmakra járóknak a közösségei is szervezeti egységek), nem tekinthetjük bűnös világi „praktikának”. Ez a gyülekezet hatékony és életszerű működéséhez szervesen hozzá tartozik . Jegyezzük meg, hogy régente a bibliaórát és az ifit is elvetendőnek tartották egyesek, pont ugyanilyen indokok alapján. De az újabb alkalmakról, formákról ugyanezt el lehetne mondani: mivel az evangélium kulturálisan transzformálható, nem kell megijedni újabb korokhoz és nemzedékekhez kapcsolódó olyan módszertanoktól, amelyek akár korábban soha nem léteztek.

A hit egységének (amit Sipos Ete Álmos hangsúlyoz) pedig – amely Krisztus teste, az egyház és a gyülekezet egységét is jelenti – nem csupán az istentiszteleten kell megnyilvánulnia, hanem a mindennapi életben, így a házicsoportokban is. Ha ez egy kereszténynek nem a szívéből fakad, hanem csak a minősített alkalmakon nyilvánul meg, akkor az már elég nagy probléma, és ezzel kapcsolatosan bizony komolyan tanítani kell a gyülekezetet. A hit egységére tehát nem a gyülekezeti tagok közötti személyes kapcsolatot elmélyítő csoportforma jelent veszélyt, hanem a tévtanítók aknamunkája.

Mindezt kiegészíti a szerző a következő megállapítással:

a házi csoportok szorgalmazói az egyetemes papság elvére hivatkozva tanítják, hogy elég jogcím a csoport vezetésére megbízott személy „tanítvánnyá képzése” vagy „tétele”, valamilyen gyorsított tanfolyamon. Miként ezt a tanítványképzést külföldiek – megbízóikra hivatkozó tanítókként – hazánkban is végzik. Vagyis összetévesztik az egyetemes papság gondolatát az Isten által rendelt gyülekezeti tisztségekkel. Pedig ezek nem azonosak!

Jól látható módon itt két gondja van a szerzőnek; az egyik az, hogy a tanítványozás egy „gyorsított” folyamaton keresztül zajlik, a másik pedig, hogy külföldiek végzik ezt. Ezek közül van, ami valóban probléma. Nyilván nem szerencsés túl rövid ideig tanítani a gyülekezeti tagokat a tanítványságra, mert lélekben növekedni kell, és erre valóban kellő időt kell szánni (ahogy a Didakhe, a legkorábbi rendtartás is hangsúlyozza). Ez az észrevétel valóban megfontolandó.

Azt viszont egyáltalán nem értjük, hogy miért baj az, ha „külföldiek” is részt vesznek ebben a felkészítő munkában. Ezzel kapcsolatban két kérdést tennénk föl: a) miért érez a szerző alapvető ellenszenvet a nem magyar hittestvéreink iránt? b) valóban olyan sok külföldi tanító legyeskedne a református gyülekezetek sokaságában, és készítené fel a híveket a mindennapi evangélium-hirdetésre?

A szerző megemlít egy harmadik problémás területet is, ami számunkra is lényeges: az egyetemes papság és a gyülekezeti tisztségek tényleg nem azonosak, ezeket nem szabad összemosni. Minden keresztény egyben pap, próféta és király. Nem csupán a gyülekezeti tisztségviselők. Ez minden hívő felelőssége és kötelessége, de a gyülekezetben ezen feladatoknak vannak kinevezett irányítói, vezetői, akik ezeket ellenőrzik és irányítják, Krisztus fősége alatt. Jó, hogy a szerző ezt is tisztázza, azonban senki sem állította, hogy a kiscsoport vezetők kvázi lelkészekként kezdenek el tevékenykedni a gyülekezetben, irányítva másokat. Ha elő is fordulna is ilyen, ugyanúgy előfordulhat a „hagyományos” rendszerben is, csak a lelkész „kegyeltjei” kezdenek a lelkészeket megillető tekintéllyel és szóval fellépni parancsolgatni.

Örömmel olvashatjuk azt is, mikor ezt írja a szerző: „A Rm 12,6-9-ben a Szentlélek szintén azt hangsúlyozza, hogy a karizmák és tisztségek az egész gyülekezetnek adattak”, azonban a mondat folytatása már kínos: „és nem egyes (házi) csoportoknak”. Azért kínos, mert olyat cáfol, amit senki sem állított. Az említett igeszakaszból éppen az ellenkezője következik: Igen, az egész gyülekezetnek adattak a karizmák, így a házicsoportok tagjainak is (persze a már előbb említett módon).

Ezen a ponton a szerző felhívja a figyelmet a pártoskodás veszélyére is: a pártoskodás veszélye valóban fennáll, de sokkal inkább akkor, ha nincsenek ún. pártok. Ha mindenki egy véleményen van, akkor könnyen lehet úgy, mint a kommunizmusban, hogy vannak az egyenlők, és az egyenlőbbek. Ilyenkor minden szétmosódik, és hogy mindenki beleférhessen az „egységbe”, elkezd a közösség liberalizálódni és szinkretistává válni. Azonban, ha (az evangélium alapján) ellenőrzött módon valósul meg a diverzitás, a sokféleség, akkor a közös hit egyesíteni tudja az embereket is.

Tovább vizsgálva a tanulmányt, a szerző talán önmagával is ellentmond, mikor ezt állítja:

Bár az első időkben, miután a jeruzsálemi templomból, majd a zsinagógákból is kiszorult házi gyülekezetekben élt és működött a keresztyénség, később – a gyülekezetek létszámbeli növekedésével – megnőtt a közös kultuszhely szüksége és jelentősége.

Ugyanis ez is azt bizonyítja, hogy a kisközösségből indul növekedésnek az egyház, és ezek a kisközösségek jelentették a misszió alapját is. Többek között ezért sem csupán menedzseri és pszichológiai kutatások eredménye a házicsoport.

Ha individualista világban élünk – ahogy a szerző hangsúlyozza –, akkor nyilvánvaló, hogy az individualista embert először olyan módszerekkel kell megszólítani, amely eléri őt a maga individualizmusában, hogy aztán később majd tanítva, elsajátítsa a közösségi keresztény gondolkodás mikéntjét is (persze ez személyenként változhat). Erre pedig a legjobb eszköz a személyes vagy baráti beszélgetés (ami önmagában még nem „individualizmus”!!!), ahol négyszemközt, vagy egy kisebb társaságban, az egyébként elszeparálódott személye-személyisége (és ez bármilyen meglepő, mindannyiunkkal így van) a legkönnyebben találkozhat az evangélium életet átformáló erejével (lásd: 1Kor 9:22).

Tény, hogy a házi csoport sosem válhat teljes értékű gyülekezetté. Kivéve, ha egy kommunában élünk. Akkor igen, de már az Újszövetség példájából is láthatjuk, hogy az ilyen típusú szerveződésnek nincs jövője; a jeruzsálemi kommün-gyülekezet nagyon hamar el is szegényedett, mert felélték a vagyonukat.

Nem arra buzdít tehát a Szentírás elsősorban, hogy hagyjunk föl a személyes terünkkel és költözzünk be a templomainkba, hanem arra, hogy maradjunk meg a lakóközösségeinkben. Egy ember hol máshol tölthetné mindennapjait, ha nem a barátai, ismerősei társaságában? A teljes gyülekezettel jóformán csak vasárnap találkozik. A kérdésünk tehát a következő: a keresztyénséget nem lehet megélni a hétköznapokban, a templomon kívül? Nem jobb, ha az ember még a saját társaságában is megéli “keresztyénségét”, hitét?

„Az ismertetett egyháztörténeti és legfőképpen bibliai indokok miatt” tehát éppen hogy nem kell elutasítanunk a házicsoportokat, ugyanis tökéletesen beleillenek a Biblia gondolatvilágába, ha nem egyenesen támogatják azt. Nyilvánvalóan szükség van a pásztori, egészséges teológiai felügyeletre , mert csak így maradhat meg a hit tisztasága, és így válhat a gyülekezet egy lelki értelemben és a keresztyén életgyakorlat tekintetében felnőtt közösséggé (és ez az elsődleges cél), akik immár „szilárd lelki táplálékot” kapnak, és átadják Krisztustól kapott hatalommal és bátorsággal az örömhírt, a megváltás üzenetét.

Negatív példák

Végezetül annyit, hogy téves lenne rossz példákra hivatkozva istenhozzádot mondani az egész házicsoport koncepciónak. Lehet, hogy egyes vidéki, vagy kevésbé urbanizált gyülekezetekben egy erőszakos kezdeményezés, amely a házicsoportok bevezetésére irányult, teljességgel zátonyra futott. Tekintetbe kell venni az adott helység és kultúra sajátosságait. Nyilvánvalóan egy tradicionálisabb gyülekezetben – ahol még a társadalmi rendeződések is teljesen eltérőek sok esetben – kevésbé aktuális a házicsoport bevezetésének a gondolata: vidéken, azaz egy kevésbé urbanizált közegben az emberek között több „eleve adott” szociális kapcsolat van, jobban figyelnek egymásra, jobban számon tartják a másikat.

A házicsoport rendszerből elsődlegesen a városi (sőt, nagyvárosi) közegben életre hívott gyülekezetek tudnak profitálni, hiszen a vidéken – még meglévő – természetes kapcsolatok már teljességgel kivesztek. Sokszor a legtávolabbi kerületekből járnak el az emberek egy gyülekezetbe, lakóhelyeik távol vannak egymástól; „normális” körülmények között az emberek közötti kontaktus ritkán, vagy alig jönne létre spontán módon. Nem ritka, hogy egy 11 emeletes lakótelepi ház közvetlen szomszédjai sem ismerik egymást, nem beszélve azokról, akik még a házban laknak. A házicsoport rendszer relevanciája éppen ebben az urbanizált, nagyvárosi közegben mutatkozik meg.

Ne felejtsük el: az első gyülekezet egy első századi metropolisban jött létre (Jeruzsálem), majd az apostolok további tevékenykedése folytán ugyancsak a térség nagyvárosaiban születtek meg az első gyülekezetek. Olyannyira igaz ez, hogy minden egyes név szerint említett újszövetségi gyülekezet nagyvárosi gyülekezet. Innen nézve nem meglepő, hogy többször is előkerül a házaknál való gyülekezés gyakorlata már az Újszövetségben is. Mindezt tekintetbe véve kijelenthetjük, hogy a házicsoport, mint elgondolás, és mint gyakorlati módszer, abszolút nem megy szembe a Bibliával, sőt, egyenesen biblikus gyakorlat. Továbbá azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy jelenleg egy olyan időszakban élünk, ahol szükség van erre a gyakorlatra. Nem a házicsoportok mentenek meg, hanem Krisztus. De talán ezt senki sem vitatja. A házicsoportok csupán lehetővé teszik a keresztyén hitünk személyes megélését.

You may also like

Tim Keller: a randevúzásról, a szingliségről és a házasságról – kommentárral ellátva
Tim Keller: hogyan prédikáljunk szekuláris kulturális közegben – III., befejező rész
Tim Keller: hogyan prédikáljunk szekuláris kulturális közegben? – II. rész
Tim Keller: hogyan prédikáljunk szekuláris kulturális közegben? – I. rész

6 Responses

  1. Arpicus

    Frank Viola könyvét én is olvastam:az egy teljes zsákutca.Az amit leír az nem járható út.Nagyon önkényesen nyúl a témához és az a koncepció nem biblikus és szerintem életképtelen is.Ha valakit a házicsoport/házigyülekezet ellen akarnák hangolni akkor ezt a könyvet adnám a kezébe.Egyfajta anarchiát hirdet a szerző.A Biblia pedig a rend könyve és nem az anarchiáé.Másrészt a könyv igencsak tendenciózus:tagad minden egyházi/gyülekezeti intézményt.Teljesen félreérti az Egyházat/gyülekezetet,annak szerepét.Ebből kifolyólag teljesen félreértelmezi a házicsoportok/házigyülekezetek helyét és küldetését az egyházon belül.A Viola által felvázólt mód/módszer nem járható.A könyv elolvasása után az a szubjektív véleményem alakult ki,hogy a szerző az intézményes egyházban nem tudta érvényesíteni az ambicióit és akkor “találta”ki a “módszerét”.Elképzelése a gyülekezetről és aházicsoportról teljesen téves.Magyarul: a vízzel kiöntötte a gyereket is.Végül belinkelnék két írást a könyvvel kapcsolatban(remélem sikerül):
    http://megmondoka.blogspot.com/2012/01/nem-tetszik-rendszer.html
    http://infaustus.wordpress.com/2012/01/21/kritikusan-az-egyhazrol/

    1. Nekem tetszett a Viola könyv. Igaz, hogy kb a fele semmire se jó öntömjénezés, de nem mondanám, hogy minden gondolatát szemétbe kéne dobni. Az is való igaz, hogy a benne leírt gondolatok anarchikusak. De ez nem jelenti azt, hogy a rend nem valósítható meg. Az anarchia csak azok számára félelmetes, akik képtelenek bizni magukban és a környezetükben, és főleg Istenben. Azok hiszik azt, hogy hivatalos, egyházi, központi irányítás nélkül nem lehet az imádatot gyakorolni, akik nem bíznak abban, hogy az Isten megismerése utáni vágy összekovácsolhat embereket. Azt hogy életképtelen lenne az általa leírt megoldás, azt számtalan egyházfüggetlen házicsoport bizonyítja, amelyek baráti alapon valósulnak meg, és bizony évtizedekig működnek. 🙂

  2. Barbara

    Köszönöm a gondolatébresztő reflexiókat.
    Személyes tapasztalat alapján hagy írjam, hogy az elmúlt 5-6 évben házicsoport része lehettünk a férjemmel. A legnagyobb lelki növekedés időszaka volt ez, rengeteg áldással, egymás terheinek közös hordozásával. Lelkész is tagja volt.
    Ami igazán nehéz volt ebben a gyakorlatban, hogy a gyülekezetünkben 1-2 ilyen csoportról tudtunk, és így nagyon sok ember kívül maradt, nem lehetett tag. A házicsoportnak van egy korlátja, ami a létszám. És egy idő után ezt nehéz volt hordozni, hogy nem lehet mindenki, bárki tag. Sokan megbántottnak érezték magukat, hogy kimaradtak. Erre nem látok most sem megoldást, hacsak azt nem, hogy minden gyülekezeti tag házicsoport tag is. De egy nagy bp-i refi, szabadkeresztény stb. gyüliben erre vajjon van-e mód úgy, hogy a lelkészek tényleg nem veszítik el a kontrollt, és nem indulnak el nemkivánt folyamatok a házicsoportok életében? ( klikkesedés, tévtanitások stb…)

    1. Nekem sok éves tapasztalatom van ebben. Semmilyen kontrollt nem veszítettünk el. Ettől csak azok az egyházak félnek, amelyek nem rendelkeznek erre megfelelően képesített emberekkel. Pl a Református egyház a maga néhány képzett teológusával sehol nincs mondjuk a Hit gyülekezetéhez, amely gyülekezetenként 5-6 képzett teológust tud felmutatni. Rengeteg egyház tudja képezni a híveit, akik így alkalmasakká válnak a házicsoportok vezetésére. Az hogy ez hiányzik a református egyházban, az egy megoldandó probléma

  3. Bori

    Csak most olvastam el S.E.Á. írását és – bár látom, hogy a körülötte kialakult vita nagyjából lezárult – nehéz megállnom, hogy ne válaszoljak rá.
    Az írásban 71-szer szerepel a „gyülekezet” szó, és mindössze 3-szor a „közösség” szó. Számomra ez a kérdés lényege: hogy a keresztyén kiscsoportokra gyülekezetként, vagy közösségként nézek.
    Nem bonyolódnék nyelvtani fejtegetésekbe, de az én értelmezésemben a gyülekezet elsősorban a tanítás és a sákrámentumokkal való élés helye, míg a közösség (kiscsoport) elsősorban a személyes kapcsolatok megélésének és a személyes történetek megosztásának helye. Úgy gondolom, mindkettőre szükség van, egyik sem alternatívája a másiknak, hanem kölcsönösen kiegészítik egymást.
    A kiscsoportok vezetőinek bibliai képzettsége szerintem azért nem téma, mert a csoport nem a tanítás helye kellene legyen, hanem a személyes megosztásoké és a közösség megéléséé. És ez attól függetlenül, hogy házicsoportról, vagy gyülekezeti bibliaórás csoportról van szó. A kisközösség nem arra való, hogy ott is tanítson, prédikáljon valaki, aztán a tagok kérdezzenek és a vezető válaszoljon a kérdésekre. Ez a gyülekezet tevékenységi köre (ami megvalósulhat igehirdetésben, katekézisben, stb.). A kisközösség az a hely, ahol az egymáshoz tartozást tudjuk intenzíven megélni, és a saját Isten-kapcsolatunkat tudjuk megosztani, az a hely, ahol azt a bizonyos „fészek-meleget” tudjuk egymásnak nyújtani, amiről S.E.Á. egy korábbi írásában (Miért hagyják el ma emberek az egyházat?) ír:
    „… gyülekezeteink életéből hiányzik a családias szeretet légköre. Különösen is a városi gyülekezetek nagy hiányossága ez. Pedig a mai ember szíve a megromlott, vagy elveszített kapcsolatai miatt vérzik. Ha valaki a református gyülekezetben nem találja meg azt a szeretet kapcsolatot, amire minden embernek szűksége van, melynek forrása a Jézus szeretete, akkor el fog menni máshova. Ha egy gyülekezet nem fordít gondot a szeretet kapcsolat megvalósítására, s nem biztosít elég fészek-meleget a gyülekezet tagjainak, hanem a pletykával vagy közönnyel még akadályozza is ennek kialakulását, akkor ne csodálkozzon senki a fogyáson. De akkor se csodálkozzunk a fogyáson, ha egy gyülekezetben, az ima- és közös igemegbeszélő közösségre vágyó emberekben a lelkész, szektárius ellenséget lát, sőt igehirdetésében nyilvánosan kipellengérezi őket.”
    Hogy a kisközösségek szaporodása miért eredményezi (adott esetekben) a templomok kiürülését, arra hadd idézzem egy katolikus szerzetes (reformátusokra is érvényes) mondatát:
    „A katolikus egyház, amely évszázadokon át Európa nagy nevelője volt, feledni látszik, hogy Európa időközben eljutott az érettségre. Márpedig felnőtt Európánk elutasítja, hogy kiskorúként kezeljük. Az egyház – Mater et Magistra – atyáskodó stílusa végképp a múlté, ma már nem illik környezetünkhöz. Keresztényeink megtanultak önállóan gondolkodni és nem hajlandók bármit lenyelni.” (Henri Boulard)
    Ha valaki fél a kisközösségektől, azt hiszem, ettől fél, hogy a keresztyének egyre jobban begyakorolják magukat az önálló (Szentlélek által vezérelt?) gondolkodásba és véleményformálásba. Mert – igen – a kisközösség a személyiség formálódásának, érésének is a helye. És ha a lelkész nem kontrollálja ezt a folyamatot… hm… mi történhet? Ez a lelkészek kérdése, erre nekik kell választ keresni. Laikusként az én kérdésem: mit kezdek egy olyan gyülekezettel, ahol a lelkész nagyon is akar kontrollálni és ez engem fullaszt, lenyom és beteggé (ún. “valláskárosulttá”) tesz?

    1. Thomas

      Kedves Bori!

      Egyetértek teljesen azzal amit írsz, különösen is a “közösség / gyülekezet” fogalmak megkülönbötetéséről. Valamelyest a cikkben is előkerül ez, amikor a szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy a “házi gyülekezet” koncepcióját (ami heretikus) nem lehet egyenlővé tenni a “házicsoport” rendszerrel. Valóban, S.E.Á. mintha ezeket tendenciózusan keverné.

      Viszont e különbségtételedben felfedeztem valamit, amivel nem tudok egyetérteni: azért, mert egy gyülekezetből páran egy kis közösséget alkotnak, attól az még gyülekezet marad – csak éppen kisebb létszámban gyülekeznek össze. Ilyen értelemben való “házi gyülekezet”, de olyan értelemben nem, hogy nem jelentik a teljes gyülekezetet, és ezért a liturgikus, az EGÉSZ gyülekezetet érintő esemémyekben (sákramentumokkal élés, igehirdetés) az egész gyülekezet jelenlétével vesznek részt. A keresztyén kiscsoportok ennyiben ugyanúgy a gyülekezet részét képezik, csak kisközösségi formában találkoznak.

      Azzal sem értek egyet, hogy a csoport nem a tanítás helye. Már miért ne lehetne? Éppen arról van szó, hogy kiscsoportos formában a gyülekezet jobban elmélyíti, megélhető és személyesebben megtapasztalhatóvá teszi a tanítást, az Igét, ami elhangzik a szószéken a prédikáció alkalmával. A házicsoport éppen ezért nem szabadidős tevékenység (az mindenkinek a magánügye, hogy a gyülekezetből kivel és hová szervez programot), hanem a keresztyéni életünk, fejlődésünk szerves része. Azt írod, nem arra való, hogy ott tanítson, prédikáljon valaki. De itt kell egy korrekció: a házicsportokban az ige körül vagyunk, arról beszélgetünk, azt kutatjuk, vizsgáljuk, applikáljuk magunkra, természetesen ez TANULÁS. Nem prédikál senki, de tanulunk. Ez a célja a házicsportnak. Amiről te beszélsz, az egy kisebb közösségben folytatott – még egyszer mondom – szabadidős tevékenység. És persze ezen túl, amint te is írtad, arra is való a házicsoport, hogy az Istennel való kapcsolatunkat elmélyítsük és közösségben megéljük. De a tanítás – tanulás fogalmakat ebből nem kellene mellőzni.

      A másik: Henri Bouladnak számos jó és termékeny gondolata van, de éppen amit te idéztél tőle, ő nem csak a metodikára érti. Házi bibliatanulmányozás már létezett a német-angol piteizmusban is, de ott a megfelelő doktrínákat nem feszegették, hanem elfogadták és vallották azokat. Az a probléma, hogy Boulad a következő állítást, “önállóan (akarnak) gondolkodni és nem hajlandók bármit lenyelni” sajnos az alapdoktrínákra érti, tehát tanbéli dologra, és EZZEL A LEGNAGYOBB MÉRTÉKIG SZEMBE KELL MENNI. Henri Boulad masszívan egzisztencialista, aki bizonyos keresztyén alaptanokat – mivel szerinte ezek a ma embere számára befogadhatatlanok – átértelmez.

      Viszont a hozzászólásod utolsó részével teljesen egyetértek!

      Üdv
      Thomas

Leave a Reply