7
Már
2015

Sebestyén Jenő: A református ember teológiai műveltsége – szemelvények

Prof. Dr. Sebestyén Jenő (Csuza, 1884 – Budapest, 1950) a budapesti teológia dogmatika professzora volt. A hollandiai eredetű “történelmi kálvinizmus” (amely teológiáját tekintve orthodox református) irányának elkötelezett követője és magyarországi elterjedésének bátor harcosa. Sebestyén Jenő nevét sajnálatos módon, méltatlanul elfeledte a teológiai közélet, így az általa képviselt vegytiszta református teológiai irányzat is a feledés homályába merült, vele együtt – dacára annak, hogy dogmatikájával tanulmányai alatt minden református teológus és lelkész találkozott és találkozik a mai napig.

Az alábbi írása rendkívüli jelentőséggel és aktualitással bír, mind a teológiai hallgatók, mind az egyház egyes hívei számára, főleg annak tekintetében, amit Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának újonnan megválasztott lelkészi elnöke nyilatkozott: “Szeretném a református egyháztagokat rábírni arra, hogy kezdjenek református tanításokat olvasni, mert akkor lehet beszélgetni arról, hogy a 21. században hogyan tudnak megszólalni az örök érvényű igazságok”.


11020413_10205737552535204_778241705_nEz a kérdés ma elsősorban református intelligenciánkat érdekli, bár a teológiai műveltség megkövetelése, éppen a református egyházban, nem csak a világi értelemben vett műveltebb osztályra, hanem az összes hívőkre is vonatkozik.

A református vallás ugyanis, amely a hitbeli nagykorúságot és így az öntudatos egyháztagságot minden egyes hívőtől megköveteli, az „egyetemes papság” öntudatára való neveléssel mindig egy bizonyos teológiai műveltséget is ad a maga híveinek és így megköveteli tőlük, hogy a vallás dolgaihoz is értsenek, hogy hitük tartalmáról mindenkor és mindenkinek megfelelő módon számot tudjanak adni, sőt azt meg is tudják védelmezni. Az öntudatos tiszta bibliai keresztyénség ugyanis sohasem elégedhetik meg az emberek szubjektív buzgóságával, tehát a hit érzelmi részével és belső melegségével, hanem mindenkor azt is keresi, hogy mit hisz a lélek?

Azaz tisztában van –e azzal, hogy mi a tiszta református hit tartalma: szóval hogy mit jelentett ki Isten avégből, hogy azt higgyük és valljuk? A református ember tehát sohasem hanyagolhatja el az ún. ismereti elemet a maga vallási életében. Hiszen ezt már a Szentírással való naponkénti foglalkozás is magával hozza, amellyel a hívő „tudakozza” az Írásokat, hogy azokból Isten akaratát, törvényeit, a kijelentés minden igazságát megismerje és ne csak azt tudja, hogy Kiben hitt, hanem azt is, hogy mit kell hinnie, hogy az örök életét elnyerhesse és mit kell cselekednie, hogy Isten akarata szerint élhessen?

A református vallásosság és kegyesség „Szentírás központúsága” s az a nagy tétel, hogy az igaz Isten és az ő kijelentésének ismerete nélkül nincs igazi üdvözítő hit, már magával hozza azt, hogy a református emberben, már vallásosságának természetéből kifolyólag is benne van a vágy, hogy a maga hitének igazságait minél inkább ismerje s annak úgy bibliai alapjairól, mint teológiai, dogmatikai fogalmazásáról minél tisztábban tudjon számot adni.

Nem véletlen tehát, hogy az összes keresztyén felekezetek közül a legnagyobb „teológiai műveltsége” mindig a reformátusoknak volt (ez az angolszász reformátusságra – legalábbis annak egy részére – talán még mindig igaz/ szerk.), ha ti. virágzó egyházi életet éltek és így nem csak az Isten igéjéből táplálkoztak, hanem a református keresztyénség lényegével és értékével is tisztában voltak.

Ebben természetesen nagy segítségükre voltak a pompásan és világosan megfogalmazott gyönyörű református hitvallások, amelyek lehetővé tették számukra azt, hogy vallásos életük és kegyességük mindig írásszerű és református szellemű maradjon és így szektárius tévelygéseknek áldozatul ne essék. Mert erős és tiszteletreméltó bibliaismerete néha a szektának is van, és az sokszor az un. apálykorszakok idején még a reformátusok bibliaismeretét is túlszárnyalja: de mit ér a nagy bibliásság, ha az szekták életében tévelygő és beteg vallásosság és torz hitigazságok táplálója lesz és így egészséges teológiai műveltségre nem vezethet?

(…)

A református ember teológiai műveltsége alatt azonban nem a teológiai iskolák által adott teológiai szakképzettséget kell értenünk, mivel itt nem ilyenféle teológiai tanultságról van szó. Mert bár természetesen ez is teológiai műveltség, sőt magasabb rendű teológiai műveltségre is vezet, azonban egyszersmind több is annál, mert tudományos szakképzettséget is jelent. Mi azonban most is a hívők százezrei által is elérhető, sőt okvetlenül el is érendő általános teológiai műveltségről beszélünk, amely nem valami speciális tisztségszerű munkára éspedig főleg az ige szolgálatára képesít, hanem a hívők egyetemes papságához, prófétai, papi és királyi tisztéhez és annak gyakorlásához tartozik és így az egyházi élet egyetemes virágzásának is alapfeltétele.
Miben áll tehát ez a praxis pietatis-t is tápláló teológiai műveltség?

1.A Szentháromság Isten és az Ő kijelentésének tiszta ismeretében. Ez pedig azt jelenti, hogy a református embernek tudnia kell és ismernie (sőt hívő tudással és tudó hittel el is fogadnia és meg is ragadnia) mindazt amit Isten önmagára, a világra, az életre és az emberre vonatkozó üdvtervére nézve kijelentett.

Mert a református vallás nagy súlyt helyez a tiszta és igaz istenismeretre és az Ő kijelentésének helyes ismeretére a vallás életében. Mert a hit, szerintünk nem a tudattalan ösztönélet megnyilvánulása, hanem Isten kijelentése tartalmának és igazságainak megismerése és hívő szívvel és bizodalommal való elfogadása. Ezért tehát először meg kell ismernünk és fel kell szívnunk magunkba Isten igéjét, üdvözítő váltságtervét és munkáját, hogy egész lélekkel el is fogadhassuk azt.

Mindez azonban nem valami száraz értelmi vizsgálódás eredménye, hanem az isteni kijelentés tartalmát és igazságait a Szent Lélek hozza hozzám, s mindjárt úgy, hogy azt a Lélek megvilágosító munkája és bizonyságtétele által rögtön igaznak is fogadom el, úgy hogy az Ige egész lényemet azonnal lefegyverzi, megnyer a maga igazsága számára s arra igen-t és ámen-t mondok. Ezt tehát nem valami élettelen értelmi ismeret, hanem az un. „vallásos ismeret.”

A legnagyobb rövidlátást tehát, ha valaki a hitet valami tudattalan érzelmi buzogásnak tartja, amelyben ismereti elem nincs és az nem is fontos. Nem csak azt kell tehát prédikálni,hogy higgyünk, hanem azt is, hogy mit higgyünk. Mert hiszen a hitünk tárgyát és tartalmát sem magunk spekuláljuk ki, hanem úgy kapjuk Isten kijelentéséből. Ezért helyez tehát a református igehirdetés is olyan nagy súlyt a tanításra, az isteni kijelentés igazságainak megismertetésére.

A hit tehát előfeltételezi, hogy az ember valamit tud és ismer bizonyságtétel vagy kijelentés által és azt igaznak is tartja és igaznak érzi. Azonban nem a minden további nélkül való ismerés, hanem az igaznak való elismerés és elfogadás teszi a hit lényegét. Itt látszik meg a különbség a hitélet és az érzelmi élet között, mert az az utóbbi, mint pusztán érzelmi, szubjektív vallásosság, nem ismeri a kijelentett igazságot és nem törekszik annak megismerésére. Ezért aztán naivul azt is hiszi, hogy szubjektív érzelmi buzgóságban áll a keresztyénség.

Miután azonban a reformátusok ily erősen hangsúlyozzák a hitben az ismereti vagy cognitv elemet, a szubjektivista élményteológusok rendszeresen azzal szokták őket vádolni, hogy a kálvinisták intellektualisták. Ez azonban mindig tévedés és elvi tájékozatlanság eredménye. Mert hiszen a reformátusok ott sohasem az igazságnak száraz, hideg, értelmi racionalista ismeretére gondolnak, hanem a cognitio scriptualis-ra, szentírásszerű ismeretre, amely mint cognitia religiosa, vallási ismeret, mindig magával hozza az isteni kijelentés igazságának legszemélyesebb elfogadását is, amely tehát nem pusztán „igaznak tartás”, mint a Káté is mondja, és éppen ezért nem is intellektualizmus (Jer 53,11; Jn 17,3; 1Jn 5,20).

(…)

Az ismeretnek bibliai fogalma tehát egészen más és sokkal mélyebb, mint a közönséges ismeret és éppen ezért nem a hívő saját belátása által nyert szabad ismeret, hanem mindenkor kötve van a Szentíráshoz. Tehát a Szentírás által szabályozott ismeret.

Mindezekből következik, hogy mi tehát nem elégedhetünk meg valami kiskorú vallásossággal és teológiailag analfabéta adófizető-egyháztagsággal és így a róm.katolikus és görög-keleti hitbeli kiskorúsággal, valamint a szekták primitív biblicizmusával s azt „általános keresztyének” lapos antidogmatizmusával és elvi csontváz nélküli, teológiátlan élmény-keresztyénségével sem. Mert ezekből igazi teológiai műveltség és dogmatikus tisztánlátás, továbbá személyes elvi meggyőződés nem származhatik.

2.De a teológiai műveltség követelménye magával hozza azt is, hogy ne csak az istenismeretünk legyen tiszta és kijelentésszerű, hanem a Szentírás alapján az ember származására, lényegére, rendeltetésére és Istenhez való viszonyára, a vallás lényegére, a váltságra és az igaz és tiszta istentiszteletre nézve is tisztán lássuk mindazt, amit a református embernek tudnia kell, ha helyesen és tisztán akarja Istent szolgálni.

Látjuk, hogy maga ez az egy terület is, amelyet jórészben az ún. teológiai antropológia és christológia ölel fel, mennyi ismeretet és dogmatikai tisztánlátást igényel és mennyi minden függ ezektől az ember erkölcsi életében és viselkedésében is.

3.Azonban tisztán kell látnia a hívőnek az istenszolgálat kérdésében is. Mert sokan vannak, akik azt képzelik, hogy ha egyszer hívő valaki, akkor már nincs különbség hívő és hívő között az istenszolgálat tekintetében! A valóság azonban az, hogy nagyon is nagy a különbség; mert a különböző egyházakhoz, felekezetekhez és vallási közösségekhez tartozó hívők, még ha szubjektíve egyforma melegségű és buzgóságú hit ég is a lelkükben, mégsem tudják egyformán szolgálni az Istent, ha a teológiai gondolkozásuk, műveltségük nem azonos. Innen az istenszolgálat feltűnő különbözősége az egyes keresztyén felekezeteknél is irányoknál.

Mert az istenszolgálatnál nem elég a lelkes elhatározás, hogy „én és az én házam népe pedig az Úrnak szolgálunk”; mivel azt is tudnunk kell a Szentírásból világosan, hogy hogyan kell az Urat igazán lélekben és igazságban imádni és szolgálni. Mert hiába a legnagyobb buzgóság és önfelajánlás, ha valaki hamis úton vagy tévelygő formában akarja az istenszolgálatot megvalósítani (pl. szerzetesek, remeték, aszkéták, világkerülő szekták, stb.) minden áldozatuk és munkájuk értéktelen, mert hiszen az egyetlen fundamentumra (ha ugyan azt egyáltalában helyesen ismerték meg) csak fát, szénát, pozdorját építettek, aminek az örökkévalóság szempontjából semmi értéke sincs.

(…)

4.Azonban lehetne-e a református ember teológiai műveltsége teljes, ha nem ismerné alaposan a Szentírást és nem tudakozná az írásokat naponként? Hiszen az üdvözítő istenismeretet csakis innen merítheti és egész ún. teológiai műveltsége is csakis erre épülhet. Ezért a hívő kegyességének gyakorlásában is ez áll az első helyen; ez az elsődleges forrás: a fons primarius úgy a hitigazságokra, mint az életigazságokra nézve. És talán ezen a területen látszik meg a legélesebben és azonnal, hogy micsoda nagy különbség van a római katolikus és görögkeleti, továbbá a református hívők között. A reformátusok ún. bibliai műveltsége ugyanis, amely a teológiai műveltségnek nélkülözhetetlen alapépítménye, mindenkor a mi legnagyobb erősségünk volt. Természetesen nem tudós kutatásokra gondolunk itt, hanem a léleképítő komoly bibliatanulmányozásra, Isten akaratának és üzenetének hívő lélekkel való keresésére és az élet kenyere gyanánt való elfogadására.

5.Hasonlóképpen nagy fontossága van annak is, hogy a református ember tisztában legyen azzal is, hogy az egyháznak mi a lényege és rendeltetése Isten üdvtervében. Köztudomású, hogy mindenféle szektárius irányzatnak az egyház fogalom az achilles sarka. Itt szokott kisiklani az antireformátus teológiai és vallási gondolkozás és ezen a ponton árulja el a szekta a maga legbensőbb gondolatait a leghamarább.

(…)

…ne felejtsük el, hogy ahol nincs tiszta egyházfogalom és egyházismeret, ott nincs tiszta és igazi egyházszeretet sem! Aki tehát teológiailag és igazán hitből az egyház isteni rendeltetését nem ismeri és annak igazságait nem fogadja el, az nem tudja az egyházat igazán szeretni sem és ezért bármely percben el is árulja, ha a szektárius érdekek azt úgy kívánják. Így folytathatnánk természetesen tovább is és sorba vehetnénk az összes nagy református dogmákat és dogmaköröket, hogy kimutassuk, hogy milyen nagy jelentősége van azok tiszta ismeretének a református hívő és az egyház élete számára.

(…)

A református egyház tehát azzal az igénnyel is lép fel a maga tagjaival szemben, hogy ezekben a kérdésekben ők legyenek a legtisztábban látó és legnagyobb teológiai műveltséggel bíró keresztyének!

(…)

(az egyház/szerk.) nem hagyja a hívőt kitaszítottan, közösség nélkül, magára, hanem minden erővel arra törekszik, hogy akik az ő kebelébe, tehát az Isten kegyelmi szövetségébe tartoznak, azok csakugyan és üdvözítő erővel meg ismerjék az egyedül igaz Istent és akit elküldött, a Jézus Krisztust! Tehát nem valami „ismeretlen” Istenért rajongjanak és buzogjanak, „szénégető hittel”, hanem igazán tudják, hogy kiben hittek és miért hisznek úgy, ahogy hisznek és miért nem hisznek úgy, ahogy a nem-reformátusok hisznek?

Így érthetjük meg tehát azt is, hogy miért olyan erős mindig az ún. tanító-elem is a református igehirdetésben és nevelésben a református egyházban. Azért, mert mi nem elégedhetünk meg a methodista és általános keresztyén igehirdetésnek az érzelmeik húrjain játszó és érzelmi viharokat provokáló evangelizáló és prédikáló stílusával, vagy a római katolikus egyház fides implicita nevelő, gyámkodó pásztorálásával, hanem az öntudatos hitre, tehát a hitbeli nagykorúságra való nevelés az ideálunk, amelyben természetesen igen nagy szerepe kell az isteni kijelentés megismertetésének és hívő elfogadtatásának is, mert csak ez adhatja meg hitünk tartalmát és keresztyén öntudatunk egész belső világát és minden üdvözítő értékét is.

Azonban a református hívőnek nem szabad mindent az egyháztól várni még ezen a téren sem: mert a római katolikus minta követése lenne, ahol, mint tudjuk az egyházi gyámkodás a hívek lelki vezetése terén is szigorúan érvényesül. A református hívőnek tehát magának is el kell követni mindent, hogy a maga vallásának tanítását minél jobban megismerje és így a hitbeli kiskorúságot elkerülje. Mert ha egyszer letette a hitbeli, a lelki „érettségi vizsgát”, a konfirmáció alkalmával (ez a konfirmációval szemben támasztott elvárás valószínűleg már Sebestyén Jenő idejében is inkább álom volt, semmint realitás, bár annál mindenképpen jobban érvényesült, mint manapság/ szerk.), akkor kötelessége neki is „holtig tanulni”, azaz a maga vallási életét tovább építeni, mélyíteni az írások szorgalmas tudakozódása által is.

A vallási, lelki kultúra istápolásában tehát nem lehet elég számára a prédikáció, és az un. „vasárnapi kegyesség” ápolása, hanem neki az Isten előtt kell élni és járni, és így az élet minden vonatkozását és kérdését is az isteni kijelentés fényénél vizsgálni, hogy az Isten igéje legyen lábainak szövétneke és ösvényének világossága (Zsolt 119, 105). A református ember tehát nem mondhatja, hogy „én azt hiszem, amit az egyház, de hogy az egyház mit hisz, azt nem tudom”: mert ez csak a római katolikus szénégető hite lenne. De a református lelkész sem mondhatja azt, amit még Pázmány is hirdetett, hogy a népnek és a nemességnek, szóval a világiaknak, a laikusoknak nem kell ismerni a hitük igazságait, hanem éppen ellenkezőleg arra kell törekednie, hogy minden egyes hívő, még a legegyszerűbb is, „az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” jusson el (Ef 4,13). Ehhez azonban élő, erős, szomjas hit és a református vallás fanatikus mély szeretete is szükséges, amely a hívőt arra hatja, hogy a rendelkezésre álló módon és eszközökkel mindent elkövessen arra nézve, hogy magát a református vallás igazságainak ismeretében is valósággal kiművelje és évről évre jobban és jobban elmélyítse.

Mert amit igazán szeretünk, azzal állandóan foglalkozunk is! (Azok figyelmébe ajánlanám ezt az igazságot, akik szerint az egyházi szolgálat örökös játékból, szórakozásból, és tréningezésből áll/ szerk.) Látjuk ezt már a gyermeknél, aki bámulatos leleményes tud lenni abban, hogy a szeretetének tárgyát (…) minél gyorsabban és minél alaposabban megismerje. A felnőttek is mennyi időt, sőt sokszor pénzt pazarolnak arra, hogy valamilyen divatos tudományos elmélet, játék-, sportszabályt (…) megismerjenek! Csak a vallás igazságaival, a saját keresztyénségük lényegével és az életre vonatkozó jelentőségével nem törődnek! De miért? Azért, mert nem szeretik: mert nem szív-ügyük, mert nem keresik azt, ami mind életükben. mind halálukban egyetlen egy fő vigasztalásuk lehetne. Mert a szeretet tudásra is segít, a szeretet épít, és így a hitben való érett férfiúságra is elvezet…

Hány jómódú, egyébként nagy műveltségű család van Magyarországon, amelynek könyvtárában mindenféle tudományos és szépirodalmi munka megtalálható, de református teológiai vagy hitmélyítő könyv egyetlen egy sem?! És hány ugyancsak gazdag és egyebekben az egyetemes műveltségre sokat adó család van, amely ugyanakkor, amikor semmi pénzt nem sajnál gyermekei neveltetésére és azokat zenére, táncra, művészettörténetre, divatos tudományos elméletek ismeretére taníttatja: a gyermek lelkével, vallásos ismereteivel nem törődik és teológiai műveltségének kiépítésére még csak nem is gondol! Így lesz azután az un. művelt fiatalság szárnytalan és így a magasabbrendű lelki életre a házasságban is és az egyházban is teljesen képtelen!

De segít a teológiai műveltség megszerzésében, az egyházi élet virágzása, az egyházi közszellem és az egyháztársadalmi élet is, a maga családi és társaságos életével, sajtójával és irodalmával együtt. Szóval az a „református levegő”, amelyben az ember egy református vidéken, virágzó gyülekezeti élet mellett felnő. Mert az ilyen levegőben a református családokban és társaságokban igen sokat beszélgetnek az emberek az egyház dolgairól és vallás kérdéseiről is (ma ez tiszta idealizmusnak tűnik: a vallás kérdéseiről elvétve szoktak csak beszélgetni az egye hívek, az egyház dolgairól pedig pletykálnak, de nem folytatnak róla teremtő beszélgetéseket/ szerk.). Hiszen a református ember nem is tudná megállni, hogy az Ő legfőbb szerelmének tárgyáról: Istenről és az Ő szent ügyéről ezer formában naponként ne beszélgessen! (ez ma már sokszor teológusoknak is kínos, nevezetesen hittételekről “vitázni”/ szerk.)

Nálunk azonban, fájdalom (az olvasó figyelmébe ajánlom, hogy 1938-ban járunk, és nem 2015-ben/szerk.) ebben a tekintetben is igen siralmas kiskorúság tapasztalható! Mert a mi társaságainkból és még egyháztársadalmi életünkből is úgyszólván teljesen száműzve vannak az un. vallásos kérdések (Sebestyén Jenő nem a „magazin-szerű”, bulvár-spirituális témákra vagy egyházi hírekre gondol itt). A teológiai műveletlenség, hitetlenség, közöny, vegyes vallású lakosság, a liberalizmus és a vegyes házasságok egyenesen megakadályozták évtizedek óta azt, hogy a református családok és társaságok az emberi élet e legszebb és legmélyebb kérdéseivel foglalkozzanak és így azok ismerete által is elmélyüljön a lélek élete. Csoda –e hát, ha így lapos és felszínes marad a társadalmi és társasági élet s az emberek még mindig abban a hamis felfogásban élnek, hogy vallási kérdésekről kinn az életben és a társaságokba, – a felekezetieskedés vádját elkerülendő – beszélni nem lehet, nem szabad és nem is illik.

(…)

Ezzel a veszedelmes szellemmel szemben, amely a vallási közömbösség terjesztésével magát a vallást kiöli az emberekből, nekünk, reformátusoknak minden megengedett eszközzel harcolni kell! Mert nem lehetünk – Kálvinnal szólva – néma ebek, amikor az Isten ismeretének terjesztéséről, az Ő dicsőséges szolgálatáról, vagy egyenesen annak védelméről van szó!

(…)

…személyes hitéletünk, lelkületünk, jellemünk kialakulásában az a nagy jelentősége van a református teológiai igazságok ismeretének, hogy egyfelől hívő öntudatosságra nevel, másfelől pedig kiegyensúlyozott lelkületet ad és végül tévelygéstől és szektárizmustól is megóv.

(…)

Nálunk… az öntudatos egyháztagságban és a vele járó egyházszeretetben a hívők prófétai, papi és királyi tiszte lép akcióba, amely kiskorúságot nem tűr és az egyházszolgálatban is tisztánlátó építő munkát, áldozatkészséget, önállóságot, bátorságot sőt harcra készséget is követel. De ennek a körülménynek csak az tud megfelelni, aki nem csak hisz, hanem református öntudattal hisz, tehát a „belső embere” a református vallás igazságai által van megerősítve és felfegyverezve.

Forrás: Magyar Kálvinizmus, 1938, 53-63. in: Magyar református önismereti olvasókönyv, Kálvin Kiadó 1997

You may also like

Kevin DeYoung: John Piper valóban református?
TULIP – A kálvinizmus 5 pontja
Sebestyén Jenő a nők helyzetéről az egyházban

Leave a Reply