15
Már
2015

Szabó Imre: Kívánjátok a lelki ajándékokat I.

Szabó ImreSzabó Imre (1919-2011) 1919. október 30-án született a délvidéki Alsóittebén. A Budapesti Református Thelogiai Akadémiát 1946-ban végezte el. 1950. november 20-án, Budapesten szentelték lelkipásztorrá. Kiskunhalason, Budapesten a Kálvin téri gyülekezetben, Kelenföldön, a Klauzál téren, majd 1952-től 33 éven át Sárbogárdon szolgált.

Szabó Imre vezető alakja volt a Református Egyházon belüli karizmatikus megújulásnak. Sokan támadták karizmatikussága miatt – nagyobbrészt a korábbi, megtérés központú megújulás tagjai közül -, azonban Szabó Imre teljesen kiegyensúlyozott, higgadt és átgondolt nézetet képviselt a kegyelmi ajándékokkal kapcsolatosan. Érdeme, hogy az intenzív hazai egyházi/teológiai ellenszélben is határozottan kiállt teológiai látása mellett, másrészt a 60-as 70-es évek, saját határait is feszegető, durva túlzásokba eső, a kilengésektől sem mentes világméretű pünkösdi-karizmatikus mozgalom kortársaként úttörő módon képviselt egy visszafogott, reformátori alapokon nyugvó karizmatikusságot. Szabó Imre személye és tanítása volt az élő példa arra, hogy a reformátori tanításnak és a karizmatikus meggyőződésnek nem hogy nem kell egymással szemben állnia, hanem egymást kiegészítő elemek lehetnek egy élő hitű ember teológiájában és kegyességében.

Szabó Imre végig az egyháza hitvallásaihoz hű, református és kálvinista maradt, és írásaiban, beszédeiben nagy hangsúlyt helyezett erre az örökségre:

“A “karizmatikusság világpere” azonban a mi egyházunkban talán abban különbözik a többitől, hogy alig jelent meg irodalmi formában. Igaz ugyan, hogy külföldi szerzők magyarra fordított könyvei bőven érkeztek az országba, de ezek nagy többségükben a karizmatikus világmozgalom legkülönbözőbb színeit képviselték, nem pedig azt az irányzatot, amelyet mi magunkénak vallunk: a kálvinit, a reformátust. Mert van református karizmatikus mozgalom is, mint ahogy van katolikus, szabadkeresztyén, pünkösdista és minden egyéb. A karizmatikus mozgalom ugyanis nem új felekezetként, hanem minden felekezet átsugárzására, megelevenítésére indult el a világban.” (Szabó Imre: Kívánjátok a lelki ajándékokat, 7. 1995)

Sajnos írásait manapság kevésbé forgatják, némely műve pedig csak minimális példányszámban érhető el, és pusztán csak a korábbi generációk körében ismertek – pedig korát megelőző módon kiváló meglátásai voltak a karizmák, vagy akár a Szentlélek keresztség tematikáját illetően. Ezért az elkövetkezendőkben többször is fogunk tőle meghatározó gondolatokat, írásokat közölni.


Újabban egyre több szó esik hívő köreinkben a lelki ajándékokról, amelyeket a Biblia szerint kegyelmi ajándékoknak, karizmáknak is nevezünk. Már 1957-ben feltűntek olyan testvérek, akik bizonyságtételük szerint a gyógyítás ajándékát kapták, majd a prófétálás és a nyelvekenszólás megjelenéséről is hallottunk. Azt jelenti, hogy megérkezett volna az az ébredés, amelyért olyan régen és olyan sokan imádkoztunk? Sokan úgy látják, hogy valóban itt az új ébredés. Sokan mások viszont éppen az ellenkező véleményen vannak: ezek a jelenségek démoni eredetűek, s arra valók, hogy ezekben az utolsó időkben megrontsák Isten népét, tehát vissza kell utasítani őket.

Mi az igazság? Hogyan fogadjuk ezeket a kegyelmi ajándékokat?

Az egyháztörténelem tanúsága szerint valahányszor Isten Szentlelke ébredést támasztott, az mindig ellenkezésbe ütközött az Egyházban. Hogy ez csakugyan így van, arról mindnyájan meggyőződhettünk, akik átéltük a második világháború utáni ébredést. A megtérés evangéliumát pietista tévelygésnek minősítették, aki megtért, azt mindjárt bethánistának bélyegezték, ami egyértelmű volt a szektássággal. Csak igen nehezen engedtek fel ezek az előítéletek, hogy azután, rövid idő múltán, újra uralomra jussanak. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy ez az új, karizmatikusnak mutatkozó ébredés is ellenállásba ütközik. Csak az a rendkívül szomorú ebben, hogy a legélesebb kritika éppen az előbbi ébredés hívei részéről éri. Igaz, régi tapasztalat az is, hogy a legközelebbi testvérek képesek a legélesebben szembe kerülni egymással.

Mindenesetre ilyen szellemi légkörben az a legfontosabb, hogy véleményünket ne indulatok alakítsák ki, hanem Isten Igéjére és az egyháztörténelem tanúságára építsük.

Mindenekelőtt azt szeretném leszögezni, hogy az a hívő ember, aki a Bibliát Isten kijelentésének tartja, vagyis a mi református megfogalmazásunk szerint hitének és cselekedeteinek zsinórmértékül egyedül a Bibliát tekinti, nem tagadhatja és nem utasíthatja vissza a lelki ajándékokat.

Sajnos újabban vannak olyan hívő teológusok is, akik azt tanítják, hogy az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvben megrajzolt őskeresztyén egyház élete nem kötelező példa számunkra (Régebben ezt csak liberális teológusok hangoztatták). De ha nem lehet ideálunk és normánk az apostoli egyház példája, akkor hogyan lehet hitünk egyedüli zsinórmértékévé a Biblia bármely más könyvének a tanítása, beleértve az evangéliumokat, és azokon belül magának Jézusnak tanítását is?

A karizmák működésének mai lehetőségét tagadó teológia szerint az apostoli korszak lezárulásával és a bibliai kánon kialakulásával megszűntek a karizmák az Egyházban (ld. szesszacionizmus, szemben a kontinúacionizmussal. Ez utóbbi nézet a karizmák folyamatos működését vallja – oldalunkon több írást is olvashatunk erről a szembenállásról/szerk). A pünkösd egyedüli és megismételhetetlen eseménye volt az egyháztörténelemnek.

Ezt különös módon az I.Kor 13,10 v. szokták igazolni: “De amikor eljön a teljesség (új fordítás: a tökéletes), a rész szerint való eltöröltetik.” Erre csak egy kérdéssel lehet válaszolni: hát csakugyan eljött már a teljesség, a színről-színre való látás korszaka?

Nem sokkal inkább az az igazság, hogy amikor Pál apostol az I. korinthusi levél 12.,13., és 14. részében a legátfogóbb tanítását adja a karizmákról, akkor az Egyháznak, a Krisztus szellemi testének a modelljét állítja elénk, ahogyan annak élnie és szolgálnia kell mindaddig, amíg csakugyan eljön a teljesség.

Különben is azt az állítást, hogy az apostolok távozása után megszűntek volna a karizmák, semmi se igazolja. Ellenkezőleg. Az egyháztörténelem egyértelműen igazolja, hogy az Ap.Csel.-ben leírt jelek és csodák folytatódtak, és egészen pneumatikus jelleget kölcsönöztek az Egyháznak. Azért használom a pneuma szót, mert a Pneuma Hagion = Szent Szellem pontos magyar fordítása nem elfogadott, így hát inkább maradok az eredetinél. A. Harnack, aki liberális teológus volt, de ugyanakkor precíz német történész is – “Die Mission und Ausbreitung des Christentums in den ersten drei Jahrhunderten” c. könyvében (1902.) részletesen leírja a karizmák működését az Egyház hármas szolgálatában, nevezetesen a kérügmában (igehirdetésben), a dünamiszokban (erőkben) és a diakóniában (szeretetszolgálatban).

Mi volt a titka annak a hősi fokot elért erkölcsiségnek, tisztaságnak, önfeláldozásnak és szeretetnek, amely úgyszólván természetes vonása volt a keresztyén gyülekezeteknek, s amely ámulatba ejtette a pogány világot? Egyedül a karizma – mondja Harnack. A kereszténység gyors elterjedése és végső győzelme a Római Birodalomban megmagyarázhatatlan a karizmák működése és hatása nélkül. Az Egyház pneumatikus nagyhatalomként lépett be ebbe a világba, mint ahogy maga a keresztény egzisztencia is olyan pneumatikus életformát jelentett, amelyet Isten hozott létre és tartott fenn Szentlelke által.

Harnack szerint az Egyház pneumatikus korszaka a 2. század végéig tartott. A 3. század elején kezdtek elsorvadni, majd eltűnni a karizmák a gyülekezetek életéből. Eltűnni egészen persze sohasem tűntek el, de a vezérszólamot már nem a karizmák vitték tovább. Ennek több oka is volt: a szilárd tekintéllyel bíró apostoli atyák nemzedéke kihalt, teológiai irányzatok versengtek egymással, szakadások dúlták fel a gyülekezetek életét. Legsúlyosabb azonban a görög filozófiai gondolkodás betörése volt a keresztyénségbe (amely ugyanakkor pozitív módon hozzájárult a letisztult dogmatikai tantételek megfogalmazásához, így az evangélium igazságának megőrzéséhez is/ szerk.). De a karizmák elhalványulásához hozzájárultak maguk a karizmatikusok is, pontosabban a hamis karizmatikusok, akik szélhámosságaikkal hitel vesztetté tették a karizmákat.

E bomlasztó jelenségekkel szemben az Egyház úgy igyekezett megszilárdítani egységét és hatalmát, hogy egyre nagyobb súlyt helyezett szervezetének a kiépítésére, megerősítésére. Ennek során egyre nagyobb fontosságot tulajdonítottak az ordinációnak (tisztségeknek), mint a karizmáknak. Fokozatosan így vált az Egyház organizmusból (Krisztus szellemi testéből) organizációvá, szervezetté, amely azután a róm. katolikus egyházszervezetben nyerte el végső formáját.

Farkas József egyik előadásában (még 1949-ben) ezt a folyamatot lapidárisan így foglalta össze: kezdetben volt a karizma. Aztán jött a karizma plusz ordináció. Majd helyet cseréltek egymással: ordináció plusz karizma. Ha már nem is nagyon, de azért még kívánatosnak tartották. Végül már kívánatosnak sem tartották, és maradt egyedül az ordináció. Az Egyház kettévált klérusra és laikusokra, a karizmákat pedig a liturgia váltotta fel.

A kereszténység későbbi századaiban azonban újra és újra felütötte a fejét a szentlelkes élet és a kegyelmi ajándékok utáni vágyakozás. És ha valahol ébredés támadt, akkor ott valamilyen módon mindig jelentkeztek karizmák is. Az egyháztörténet egyik legnagyobb ébredése Assisi Ferenc mozgalma volt, amely ugyancsak bővölködött karizmatikus jelenségekben. Az előreformációs mozgalmakban, majd a reformációban is számos karizmatikussal találkozunk, nem is szólva Luther és Kálvin karizmatikus tanítói képességeiről. Ismeretes, hogy a francia reformátusok, a hugenották köreiben olyan erőteljesen éledtek újjá a kegyelmi ajándékok, hogy ezekből a kálvini gyökerekből eredt és terjedt szét a mai karizmatikus mozgalom is.

Mindezt azért jó tudni, nehogy azt képzeljük, hogy a kegyelmi ajándékok mostani jelentkezésében valami egész új és más, az Egyháztól idegen dologról van szó. Hinnünk kell azt, hogy Isten most is csak a forrásához, a kezdethez kíván visszavezetni bennünket, amint azt tette a Reformációban és minden ébredésben is.

Ha pedig ez a hit csakugyan megadatik nekünk, akkor elsősorban nyitottságot kell jelentenie a Szentlélek munkái és ajándékai iránt. Sőt még ennél is tovább mehetünk, mert Pál az I. Kor 14,1 v.-ben egyenesen azt mondja: KÍVÁNJÁTOK A LELKI AJÁNDÉKOKAT (új fordításban: buzgón kérjétek). Különben meg vagyok róla győződve, hogy komoly hívő embert, aki hiteles keresztyén életre vágyik, nem is kell nagyon biztatni erre, mert semmit se kíván úgy, mint a Szentlélekkel való beteljesedést.

Folytatjuk!


Forrás: Csendesnapi előadás, 1970; in: Kívánjátok a lelki ajándékokat 9-12.o. Sárbogárd, 1995

You may also like

Szabó Imre: Kívánjátok a lelki ajándékokat II.
Sam Storms: a szesszacionizmus vége
Egy karizmatikus kálvinista spirituális útja
R.T.Kendall levele John MacArthurnak (reakció az “Idegen tűz – Strange fire” konferenciára)

Leave a Reply